Utazás a Föld Középpontja Felé

Tény, hogy a klasszikus kalandfilmeknek van egyfajta varázsuk, ami miatt szívesen veszünk meg magunknak (családtagjainknak, és barátainknak) szombat, vagy vasárnap délután az erre vonatkozó mozijegyeket, abban a reményben, hogy tényleg kalandokat fogunk átélni a filmvásznas hőseinkkel együtt, és így, vagy úgy, de egy csomó izgalomban lesz részünk. Az adrenalin nagy úr, még a filmvásznon keresztül is, és a klasszikus, jól kitalált kalandfilmeknél ez tényleg működik, mármint, hogy a néző szépen belelovalja magát az eseményekbe, mintegy résztvevőként nézi a filmet, és bár ő maga nem kúszik, verekszik, kapaszkodik és ugrál (plusz életet ment), hanem üldögél a mozifoteljében, azért olyan érzése van, mintha ő is végigcsinálná mindazt, amit a főszereplők előadnak.



Szóval léteznek igazán jó kalandfilmek, amik az elejétől a végkifejletig izgalomban és akcióban tartják a nézőiket, miközben váratlanabbnál váratlanabb és hihetetlenebb fordulatok adódhatnak benne menet közben. Nos, filmünk nem éppen ilyen, vagyis pontosabban ilyen akart lenni, de nem igazán jött neki össze. Itt is folyton új elemek, szereplők, helyzetek bukkannak fel, jönnek be a képbe, és egy csomószor izgalmas is, amit látunk, de az egésznek mégsincs meg az alapvető, rendes feszültsége, ami miatt például szívesen megnéznénk másodszor is.

És lehet, hogy ez furcsán hangzik, de úgy tűnik, az, hogy 3D-s formában készült el a film, nem tett jót neki. Ez már a történeten is látszik, hiszen eleve úgy írták, hogy a benne levő veszélyes helyzetek, furcsa lények, menekülések és egyebek, amik kiadják a kalandok sorát, olyanok legyenek, amik jól mutatnak 3 dimenzióban, de önmagukban nem feltétlenül érdekesek. Vagyis "sima" filmben nem lennének nagy dobások (sőt, tömegben be is sokallhatnánk tőlük), de így, hogy 3D-ben látjuk, rögtön jobban mutatnak, és izgalmasabbak is.



Bár nem olvastuk ezt a Verne-könyvet, valahogy kissé túlzsúfoltnak tűnt ez a film, az például, hogy még dinoszaurusz is felbukkant benne, illett a 3D-s világhoz, de furcsa volt egy Verne-adaptációtól.



Mindenesetre Brendan Frazer, izlandi barátnője és tinédzser unokaöccse mindent megtettek a szórakoztatásunkért, folyton menekültek, ugráltak és lógtak, mentették egymást és magukat, ahogy egyre beljebb jutottak a Föld belsejébe (ettől a bezártságtól, föld alattiságtól a film egy órájánál már konkrét klausztrofóbiánk lett). Az egyik veszélyhelyzet követte a másikat, hogy a nézőnek ne legyen ideje a cselekmény felületességén elgondolkodni, mert bár pontosan tudtuk, egyik főszereplőnket sem veszíthetjük el a kalandok során, azért valamennyire mégiscsak izgulnunk kellett az adott helyzetekben való megmenekülésükön.

Így aztán szépen végigültük a filmet, ahol kellett, izgultunk egy kicsit, ahol adódott, mosolyogtunk (kb. egyszer) Frazer humoros beszólásán, és az időnk nagy részében a 3D-s látványt élveztük. Ezek után jogos lenne a felvetés, miszerint majdnem mindegy lenne ilyen körülmények között, milyen történetet látunk, milyen körítésben, hiszen a lényeg a több dimenziós látvány, és tényleg így is van.



Nem véletlen, hogy a film rendezője, Eric Brevig eddig "csupán" vizuális effektekért volt felelős, mondjuk, egészen magas szinten, hiszen olyan filmeknek volt a "vizuális effekt supervisor-a", mint a Men In Black, a Péter Pan, vagy a Holnapután. Ellenben eddig még nem rendezett semmit, vagyis ez az első filmje, ami látszik is. Ha a látvány és a sorozatos kalandok együttese a fontos, akkor legyen, ez a film ezekről szól, de ha a 3D-s újítást levesszük róla, akkor könnyen úgy érezhetjük, ez csak egy kaland B-film, amiért Brendan Frazer biztosan egészen sok pénzt kapott. Nem gond, ebben a műfajban (most már: 3D-s kalandfilm) megállja a helyét, és ha bírjuk a furcsa lényeket, és a tömény számítógépes háttereket (illetve Brendan Frazert), akkor ott a helyünk az ehhez a filmhez kompatibilis moziteremben.