microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2008-10-10

Control

Egy élet - közelről


Gyakorlatilag nem számít, hogy előzetesen mennyire áll hozzád közel a Joy Divison, mert a Control nem egy zenei film a klasszikus értelemben, és nem is egy átlagos életrajzi dráma: ez egy igazi idő-és térutazás, aminek segítségével egy tökéletes képet kapunk Ian Curtis-ről, a később kultzenekarrá vált Joy Division énekeséről, és a világáról - amiben élt ...

Fekete-fehér a film, amire mondhatnánk azt, hogy remek ötlet, és nagyon jó választás - de ennél többről van szó: ez a történet, ettől a zseniális rendezőtől (Anton Corbijn) csakis így jöhetett elő filmként, feketében és fehérben. Ez az alap, és ettől mindent elsöprő látványvilága és hangulata lett a filmnek. Nem az van, mintha egy filmből kivonódtak volna a színek, hanem az, hogy a történet, amit látunk, annyira tapinthatóan közeli, hogy a színek csak bekavarnának ebbe az intimitásba, ebbe a legnemesebb egyszerűségbe - ami egyben a legszebb látványt is adja.

A fényképezés elképesztő: az egyik jelenetben Ian-t látjuk egy fotelban ülni, és a kamera egy félkört tesz le körülötte, mi pedig konkrétan azt érezzük, hogy ott vagyunk Sam Riley tarkójánál, szinte halljuk a lélegzését, és ezzel együtt már bele is kerültünk Ian Curtis életébe, életének egy adott pillanatába. Corbijn-ről érdemes tudni, hogy nagyon tehetséges holland portréfotós és videoklip-rendező (például a Depeche Mode-nak készített fantáziadús klipeket), ez az első filmje, amelynek témáját szinte úgy "választotta ki", mintha ez nem is az első, hanem az egyetlen filmje lenne, a filmje: a 70-es években megszállott Joy Division-rajongó volt, szerette, hallgatta, ismerte, fotózta őket, és életpályáját tekintve szinte magától értetődő, hogy ha filmet készít, azt Ian Curtis-ről, a 23 éves korában (1980-ban) öngyilkosságot elkövető Joy Division énekes-zenész-zeneszerző-alapítótagról készíti.



És nem is akármilyen filmet. Az életrajzi drámák súlyosak tudnak lenni (az előre ismert tragikus sorsok miatt, talán) de a Control más. Tény, hogy az első percektől csendben ültünk a moziszéken, de ez fel sem tűnt, annyira közvetlenül értinti meg a film a nézőt, annyira finoman von a bűvkörébe, hogy észre sem vesszük, s csak később esik le, hogy nem nagyon mocorogtunk alatta, hogy tágra nyílt szemekkel bámultuk végig az elképszetően szép filmet.



Több nagyon fontos dolog állt itt össze egy remek konstellációba: kezdve mindjárt egy olyan rendezővel, akinek nemcsak fantasztikus művészi vision-ja van a történetről, és arról, hogy hogyan akarja bemutatni Ian Curtis sorsát, hanem egy jófajta megszállottság is, egy szenvedély, ami miatt már a hetvenes évek végén Angliába költözött, hogy ott egy zenei magazin fotósaként megismerkedhessen a Joy Divison-nel, és aki állítólag jelzálog alá tette a házát, hogy a Control anyagi fedezetét biztosíthassa (a teljes költségvetés felét, 4.5 millió eurót "a saját zsebéből fizetett ki" - ezt nevezzük elszántságnak). Ez az elhivatott szenvedély ott van a filmen, többek közt emiatt is annyira szép és megrázó, amit látunk. (Corbijn egyébként még 79-ben lefotózta a Joy Divison-t is, és később készített nekik egy klipet, amiben szerepeltek a gyönyörű fekete-fehér képei is.)

További fontos elem a jól működő forgatókönyv, amit Ian Curtis özvegyének, a filmben Samantha Morton által játszott Debbie-nek a visszaemlékezés-könyve alapján készült, de azt (akármilyen is lehetett eredetileg) érzékenyen, művészi aspektussal átdolgozva. Debbie nem volt író, hanem "csak" egy átlagos angol lány, aki nagyon fiatalon házasodott össze a nagyon fiatal Ian Curtis-szel, majd született egy lányuk, és akkor, amikor a zenekar éppen befutott, a férje beleszeretett egy másik nőbe, és elhagyta őt.

Biztosan nem lehetett könnyű számára leírni azokat az időket és történéseket, amik végülis egy öngyilkosságba torkoltak, de végülis jól tette, mert többek rajta keresztül is kaphattunk egy képet Ian Curtis-ről, a betegségéről, az indulásáról, a feleségéhez és a szülővárosához fűződő viszonyáról, és a többiről. A filmben Samantha Morton tökéletesen játssza el Debbie-t, és nagyon jellemző, hogy a legtöbb vele kapcsolatos jelenetben meg sem kell szólalnia, se neki, se Ian-nak, és mindig tudjuk, mi történik éppen. Ez az igazi finom dramaturgia, és az igazi érzékeny rendezés.



Ne felejtsük ki a harmadik fontos elemet, a főszereplőt, a 28 éves Sam Riley-t, aki nemcsak egy-az-egyben "adta elő" Ian Curtis-t (fennmaradtak felvételek az "eredeti" Joy Divison-koncertekről, úgyhogy össze lehet hasonlítani őket), hanem tényleg Ian Curtis lett belőle, aki nagyon tehetséges és szimpatikus srác volt, és akinek nehéz volt elviselnie a sokfelől érkező nyomást és elvárásokat.



Annyira ritkán kapunk ki majdnem hibátlan filmeket, hogy egyből ráismerünk: egy olyan film, aminek minden percét végigéljük, ami lehetne akár 3 órás is, akkor sem unnánk (de persze nem lehet, mert akkor már más film lenne), ami úgy vezet végig minket egy 23 évig tartó életen, mintha szem-és fültanúként végig a szomszédban laktunk volna, és amiben olyan szerelmet látunk, hogy elakad tőle a szavunk (Alexandra Maria Lara, az Alagút és a Bukás csodás fiatal színésznője játssza Ian belga szeretőjét, Annik Honorét, elbűvölően).

Ahogy egy éjszakába nyúló (első) beszélgetés után a két kimerült fiatal, az akkor 20-21 éves Annik és kb. 22 éves Curtis úgy alszanak el, hogy egymásra hajtják a fejüket - ez annyira szép és megkapó, amennyire csak lehet. Ahogy egy tengerparton Annik boldogan várja a szerelmét, hogy együtt menjenek turnézni a zenekarral, ahogy Ian örlődése a felesége és a szerelme között rányomja a bélyegét a találkozásaikra, ahogy nem tudnak elszakadni egymástól, sőt, az együtt töltött idő csak mélyíti a szerelmüket - ezek mind nagyon finoman és közben nagyon pontosan jelennek meg a filmben. (A Ian-t játsszó Sam Riley és Alexandra Maria Lara a forgatáson egymásba szerettek, és most együtt élnek Berlinben).



Nem számít, hogy a film megnézése előtt mennyit tudtunk a Joy Divison-ről, vagy hogy hallottunk-e egyáltalán Ian Curtis-ről, vagy sem, ez egy szenvedélyes és költői film, ami mindkettőről képet ad számunkra. A rendező azt mondja, a Joy Divison az élet egy darabja, és hogy ez nem egy zenei film - nem is kérdés, ezt egyből tudtuk, a Control sokkal több annál. Egy valódi minőségi darab, aminek a fekete-fehér világa minden pénzt megér, és amiben a színészek maguk játsszák el a Joy Divison-számokat.

Minden igazi, a történet is nagyon valóságosnak tűnik, abban az értelemben is, hogy elvileg torzulhatnának az események egy megbántott és megözvegyült nő visszaemlékezéseiben, de nem ez történik, szerencsére. A karakterek és az érzéseik mind érthetőek és átérezhetőek, a mellékszereplők és a kor-és helykép is a helyükön vannak, egyszóval minden stimmel, ami egy valódi filmélményhez szükséges - alig várjuk, hogy megint megnézzük...
-lido-
2008-10-10

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Control info-file
:::::::  (Control 2007.)