A Házinyuszi

Persze erről nem a színésznő tehet, hanem először is a forgatókönyv, majd rögtön utána a rendezés. A forgatókönyvírói női páros találta ki és írta meg a Dr. Szöszi-t annak idején, és milyen jó lett az eredmény. (Plusz írtak még egy Elátkozott Ella c. filmet is, ami szintén kedves mesefilm lett).

Most viszont abszolút nem álltak a helyzet magaslatán, mert a film sztorija közhelyes és lépésenként előre látható, a humoros geg-helyzetek pedig szinte egy-az-egyben hiányoznak.



A Házinyuszira úgy fogunk visszaemlékezni, mint a kínos csendek filmjére, mint azoknak a jeleneteknek a sorára, amelyekben elvileg valami vicces beszólás vagy megnyilvánulás bukkan fel, de amiről csak érezzük, hogy viccesnek kellene lennie, valójában nem az, és ezért a nézőtéren csend kíséri a nevetésre kihagyott időt. Ilyen a főhős ex-Playboy nyuszi Shelley (Anna Faris) azon szokása, miszerint ha bemutatnak neki valakit, akkor ezt mély, ijesztő férfias géphangon megismétli. Ezt az effektet (amit valaki valamiért humorosnak gondolhatott írás közben) hosszú percekig nézzük, sőt, még a trailerbe is bekerült, mint vicces jelenet-példa, de ettől még kínos lesz az egész, nem pedig vicces. Több ilyen hely is van a filmben, amikor a szereplők teszik a dolgukat, és kihagynak hatásszüneteket, de hiába, a filmben talán ha egy darab humoros jeleneten lehet nevetni, amúgy a nézők általában rezzenéstelen arccal ülik végig a filmet, ami egy vígjáték esetében nagy baj.

A történet alkotói megint elővették a Dr. Szösziben felvetett, és ott a helyére került "rózsaszínű világ" képét, a két lábbal a földön járó, szépséges és minden szépségtrükköt ismerő szőke fiatal lány alakját, a remek társasági lényét, aki alapvetően értelmes lány, de az agyát csak akkor használja komolyabb dolgokra, ha rákényszerül. Reese Witherspoon remekül formálta meg ezt a karaktert, jól állt neki, és igazán szeretnivaló Dr. Szöszi lett belőle (még időben Paris Hilton valóságos karaktere előtt).

Itt ezt a rózsaszínséget azzal az egyszerű csavarral vezetik be, miszerint a főhőslány egy volt Playboy nyuszi, akik közül páran rózsaszínű nyúljelmezben (vagy valami hasonlóban) élik a napjaikat a 82 éves laptulajdonos Hugh Hefner villájában (a valóságban is, napjainkban).

Szóval ez a színvilág ehhez az életformához kötődik, és ezt hozza be Anna Faris, mint volt playboy nyuszi, aki váratlanul egy főiskolai kollégium "házinénije" lesz. A forgatókönyvírók itt sem árnyaltak sokat a helyzeten, az "ilyen volt - ilyen lesz" dramaturgiát azzal intézték el, hogy a kollégium tinilány lakói, akiket Farisnak kell majd rendbe tennie, egytől-egyig mind kockásingbe öltözött (ami a South Park óta a középnyugati "egyszerű népek" viselete) durva figurák, akik majd egy-két smink-gyakorlat és beszélgetés után haskirakós topokban riszáló bombacsajok lesznek. Koskásinges taplók - tangás bombázók: ez az átalakulás lesz a film fő cselekménye, úgyhogy nem nagyon van min izgulnunk.



Egyszerű megnyilvánulások és esetlen anti-nőisség - ebből lesznek a hódító rendigépek. Láthatjuk, a film nem veszi túl komolyan saját magát sem, ezzel együtt a nézőket sem, mivel egy ilyen sztorira még a megcélzott közönség (tinilányok, plusz kora huszonéves csajok) nagy része sem vevő, legalábbis egy ilyen lebutított formában nem. Mindezt ellensúlyozhatná kicsit a humor, ha lenne, de így szinte minden teher szegény Anna Faris nyakába szakad, aki hiába eredeti lány az életben és a filmvásznon, és ügyes színésznő, most ezzel a sztorival ő sem bírt el.

Jön-megy Shelley-ként, teszi a dolgát, szépségreceptekkel formálja a rá bízott tiniket, borzasztó randikat bonyolít Colin Hanks-szel (aki a film másik színész-csemetéje, Rumer Willis, Bruce Willis és Demi Moore lánya mellett), sőt, még a régi jó Dr. Szöszi-jelkép kedvéért lexikonokat is elkezd böngészni, hogy a soron következő randikon ne csak asztalt tudjon borogatni, hanem a közel-keleti helyzetről is tudjon társalogni - de hiába.



Meglepő módon még egy "tanulságot" is kiötlöttek a film alkotói a történet végére (a külső és a belső együtt számít, tehát tanulj és úgy legyél bombázó, egyszerre, ja, és közben légy önmagad!), ami végül egy nagy közös kollégiumi bulizásban nyert értelmet, mert végülis úgy tűnik, ezek az amerikai középiskolai campusok nem a tanulásról, hanem a minél nagyobb partikról, csajozásról-pasizásról szólnak - legalábbis az ilyen tinifilmek szerint...

Anna Faris természetes vicces stílusa most nem tudott érvényesülni, a Csak Barátok-beli affektálása, a Szuper Ex-Nőm-beli "de miért dobott meg cápával"-féle kedves értetlenkedése, az Elveszett Jelentés-beli sztár-színésznőcske alakítása után most egy lebutított szőke nős-karaktert kapott, amit tényleg sajnálunk, mert legutóbbi szerepeként ez a kép marad majd meg róla a nézőkben. A másodfilmes rendező szemernyit sem adott hozzá a nem jó történethez, és bár van egy csomó példa arra, hogy egy nem működő sztorit fel tud dobni egy jó rendezés, most ez nem így történt, az ötlettelen rendezés miatt.



A Házinyuszi biztosan jó reklámot jelent a Playboy-birodalom számára (Hefner sem véletlenül vállalta el, hogy saját magát játssza a filmben), de ezzel együtt még a könnyed szórakozás kategóriában is lemarad a film, köszönhetően a nagyon egyszerű történetnek, és a nagyon egyszerű megvalósításnak. Most jó időre elegünk lett a rózsaszínű csajokból a filmvásznon...