High Hide Noon

A filmeket a befogadói oldalon általában úgy kezeljük, mint termékeket, pedig nem annyira néznivaló termékek, mint amennyire projektek - melyek végeredménye a film, amit megtekinthetünk. Sok víznek kell lefolynia a Dunán, mire egy filmprojektből film lesz. Még a legeslegkisebb filmprojekt esetében is azt, hogy a film miről szól, mi benne a különleges, mi benne a fő jelenet és milyen lesz a befejezés, milyen érzéseket fog hagyni a nézőben, legalább 300 alkalommal el kell mondania a projektgazdának, hogy a többiek megértsék, képben legyenek.

A High Hide Noon esetében egy klasszikus jelenség adódott elő e szituációból, éspedig a csattanó szindróma. A filmet, hogy jól kommunikálható legyen, egy csattanóval látták el, és ez a csattanó végül az egész filmen elhatalmasodott. Láttunk már ilyet - például a kakukkos órás filmet, a Maestro-t, amely egy darab csúcs-poénra van felépítve (a Men In Black nyomán). A Maestro azonban (ugyanúgy, mint a Men In Black 1 és 2 végén az elgondolkodtató rész) ténylegesen hatásos is, hiszen a végén nézőpontot, aspektust kell váltanunk - és ez a váltás az, amiről a film szól, ez az az élmény, amit a film ad, és ez nagyon jó. Ráadásul a Maestro esetében a csúcspoén az egész film addigi összes részletét visszamenőleg is más kontextusba helyezi.



A High Hide Noon esetében merően más a helyzet. A film úgy kezdődik el, hogy bármilyen irányban nyitott, bármi lehet. Bármilyen stílus, bármilyen történet, bármilyen befejezés, sőt, bármilyen következő jelenet lehetséges. E totális nyitottságtól indulva rendesen kizökkent minket, amikor elkezdődnek a gyors flash-back vágások. Innentől a film veszít addigi identitásából, stílusából. Addig egy nyitott, lassú, jó tempójú film. A szapora vágások beköszöntésétől a film egy "rövidfilmmé" egyszerűsödik, felveszi a klipszerűség tulajdonságát. Innentől a filmet már fogalmilag kódolva, kódolásra nyitottan nézzük - azaz pontosan úgy, mint egy reklámfilmet. Az akciók nem akciók, a történések nem történések, hanem csak jelzés értékű jelenetek. Innentől az agyunkkal kell összerakni a történetet.





Egy másik fordulópont is bekövetkezik a filmben - éspedig a nyuszi lelövése. Amikor a vadász1 a nyuszira céloz, még abban gyönyörködünk, hogy a puskának a csöve milyen fémes, és biztosak vagyunk benne, hogy valamiféle csavarnak kell hamarosan bekövetkeznie.

Amikor a nyuszit hidegvérrel lelövi, újabb csalódáson megyünk keresztül - de innentől a film már semmilyen formában nem számíthat támogatásunkra - aktív részvételünkre. A Nyuszi lelövésekor nemcsak a vadász volt hidegvérű, de a filmet is ugyanígy hidegen hagyta az eset - a nyuszi csak egy állomás volt. Most nem csupán az állatvédő beszél belőlünk. Ezek a német srácok ráadásul tök jó fejek, a film végén kiírják, hogy az állatokkal kapcsolatos forgatást felügyelték, és nem esett baja egyik állatnak sem - a nyuszit pedig a szereplők közt név szerint is megjelentették. Nyilvánvalóan nem olyan sötét lelkű primitív taplók, mint az a magyar csávó, aki meggyilkolt egy kiscicát, hogy díjat nyerjen a filmszemle zsűrijétől.



A Nyuszival nem így van gond, hanem a történet szintjén. Úgy, hogy a vadász a fegyver távcsövén keresztül tök csomót szemez vele, figyeli az érző, lüktető kis szőrpamacsot - aztán meg lelövi. Ennek a lelövésnek meglehetősen nagy a súlya a történetben - nem lehet csak úgy továbbmenni, mintha az "1 vadász 1 délelőttje" c. unalmas dokumentumfilmre fizettünk volna be. Lelőtt egy nyuszit, ja, és? Szóval ez nem megy- hiszen a kis lényhez meglehetősen élénk érzelmi szálak kötöttek minket - attól kezdve, hogy a vadászt egy dagi, erőszakos, agresszív, fémes csövű fegyverrel felszerelkezett hideg szívű gyilkosnak állították be, és attól kezdve, hogy láttuk őt (a nyuszit) a távcsövön keresztül szöszögni, matatni, mit sem sejtve élvezni az életet. Ezek után úgy továbblépni a Nyuszi halálán, meggyilkolásán, mintha csak egy legyet csapott volna le egy szereplő - lelketlenség, amivel a néző nem tud azonosulni.

Ráadásul a film innentől egy külön új sztorit indít el, aminek semmiféle előzménye nincs elplántálva, tehát a film dramaturgiailag ismét "ugrik". Ez a sztori a lehető legalacsonyabb szinten poénos, pont úgy, mint egy vicc, amin nevetünk, de utána megbánjuk, hogy nevettünk.

Ezzel együtt vicces a film (a Nyusziért nem haragszunk - hiszen szeretik), szóval tényleg csak az a gond, hogy többet várunk egy filmtől. Azt várjuk, hogy olyan legyen, mint még az elején: egy teljes értékű, saját tempójú film - és nem egy puszta poén, mint egy viccklip ...

a film itt látható http://daazo.com%2Ffilm%2Fc2551f9e-ec08-102b-80ef-000e2e531ae0%2F