2008-11-09
Max Payne - Egyszemélyes Háború
Max- az interaktív játék-zsaru
Elég gyakran van olyan, hogy egy filmből számítógépes játék készül, ezek leginkább a képregény alapú, kaland-vagy akciófilmek, amik a mozik után az otthonokban is folytatják a pályafutásukat, az erre beindult tinik körében. Most azzal a ritkább verzióval állunk szemben, amikor egy számítógépes játékból készült egy film (eddig csak a Lara Croft volt ilyen, tudomásunk szerint), vagyis visszafelé működik a szórakoztató lánc, bár ez nem jelent sok jót.
A film legelején érdekes deja-vu-nk támad, Mark Wahlberg, aki kimondottan hasonlít Matt
Damon-ra (és viszont) egy jeges vízben lebeg, mint tette azt Damon annak idején a Bourne-Rejtély elején. Ez egy igazán jó kezdés, nem véletlenül lett már az első ilyen is emlékezetes. De aztán megváltoznak a dolgok, és a film kezd átmenni egy sima erőszakos akciófilmbe. Már az alapszituáció is olyan, mint egy 90-es évekbeli Steven Seagal-filmnél (amik közül akadt egy pár jó is), vagy mint Vin Diesel Túl Mindenen c. akciófilmjénél, miszerint a főhősnek (aki zsaru) megölik a feleségét, és ezért bosszút kell állnia.
Itt ezt az alap-horrort még megfejelik egy csecsemő megölésével is, aminek semmi értelme, sőt, de biztosan arra gondoltak az alkotók, a megcélzott közönség (a számítógépes Max Payne-játék használója) nem akad ki ezen, és talán így még jobban alátámasztható Max Payne bosszúhadjárata, hiszen nemcsak a gyönyörű fiatal feleségét ölték meg brutálisan, hanem a kicsi gyerekét is. Ez az "effekt" már önmagában elég ahhoz, hogy ne gondoljunk túl sok jót a filmről, mert ez minden, csak nem igényes történet, itt az a cél, hogy nagyon "durva" legyen a főkonfliktus, és ettől maga a főhős is (ami egy komputer-játéknál valószínűleg alapkövetelmény).
Amúgy a film hangulata, sötét képei és egy kicsit a zenéje is a
Constantine c. misztikus thrillerre emlékeztet, amiben Keanu Reeves volt a démonvadász, és ami egyik kifejezetten jó filmje lett ennek a műfajnak. A Max Payne csak merít a Constantine-hangulatból (és kb. ugyanennyit használ a Mátrix-örökségből is, már ami a metró-jeleneteket, és a lassított ugrálós-lövöldözős jeleneteket illeti), de ettől még nem lesz jó, vagy működőképes film, több okból is. Az egyik a legegyszerűsített sztori, ami egyébként tényleg illeszkedhet egy komputer-játékhoz (menni előre, egy nyomozás és bosszú vonalán, és minden gyanús elemre lőni), a kiszámítható csavarok, a nem túl ötletes mellékszereplők (mostanában egyre gyakrabban láthatunk orosz, vagyis inkább ukrán lányokat az amerikai filmekben női mellékszereplő karakterként, itt is, rögtön kettőt), a nem százas látványvilág, már ami a démoni-pokoli látomásokat illeti, és persze a nagyon szótlan, nagyon bosszúéhes és elszánt főhős személye miatt is, akin nem fog a golyó sem, mert a jó oldalon áll.
Mark Wahlberg-nek voltak már jobb filmjei is (Mocskos Zsaruk, Az Olasz Meló, Orvlövész), valószínűleg
meghányta-vetette a felkéréskor, hogy jót tesz-e a karrierjének, ha egy komputer-figurát ölt magára, de azért nem vállalt nagy rizikót, ráadásul egy főszereppel több a filmográfiájában. Wahlberg tette a dolgát, kemény arccal haladt előre a nyomozásában, és durván elbánt mindenkivel, akivel kellett a bosszúja érdekében. Nincs igazán mit díjazni az alakításában, mert Max Payne nem igényelt nagy beleérző színészi játékot, de azt elmondhatjuk, hogy meggyőző May Payne vált belőle (akármit is jelentsen ez).
A film az akciófilm és a misztikus thriller között ingadozik,
egy darabig, bár amikor kiderül, hogy nincs igazán misztikum, az csak a látvány- és rejtélyelemként működött, már mindegy is - addigra eluralkodik a komputeres látványvilág, a rajzolt vérvörös égbolttal, fekete szárnyú lényekkel és kidagadó izmú gyilkosokkal, akik egy bárddal mászkálnak a filmben.
A filmet egy fiatal ír rendező, John Moore rendezte, aki eddig több műfajban is kipróbálta magát: egy háborús filmben (Ellenséges Terület), egy kalandfilmben (A Főnix Útja), és egy klasszikus horrorfilm újrafeldolgozásában (Ómen). Ezek egyike sem volt rossz film, mindegyikben érezhető volt egy figyelemreméltó egyedi stílus, szóval nem mondhatjuk, hogy egy tehetségtelen rendezővel állunk szemben - inkább azt mondanánk, hogy kár volt egy ennyire egyszerű "témát" (játékot) feldolgozni, mert azok, akik nem játszanak komputerjátékokat (a nézők nagyobbik része), azok végül egy véres és egyszerű akciófilmet kaptak, a játékosoknak pedig azt mondhatnánk, majdnem mindegy, hogy mi jelenik meg a filmvásznon Max Payne (vagyis maximális fájdalom) címmel.
Damon-ra (és viszont) egy jeges vízben lebeg, mint tette azt Damon annak idején a Bourne-Rejtély elején. Ez egy igazán jó kezdés, nem véletlenül lett már az első ilyen is emlékezetes. De aztán megváltoznak a dolgok, és a film kezd átmenni egy sima erőszakos akciófilmbe. Már az alapszituáció is olyan, mint egy 90-es évekbeli Steven Seagal-filmnél (amik közül akadt egy pár jó is), vagy mint Vin Diesel Túl Mindenen c. akciófilmjénél, miszerint a főhősnek (aki zsaru) megölik a feleségét, és ezért bosszút kell állnia.
Itt ezt az alap-horrort még megfejelik egy csecsemő megölésével is, aminek semmi értelme, sőt, de biztosan arra gondoltak az alkotók, a megcélzott közönség (a számítógépes Max Payne-játék használója) nem akad ki ezen, és talán így még jobban alátámasztható Max Payne bosszúhadjárata, hiszen nemcsak a gyönyörű fiatal feleségét ölték meg brutálisan, hanem a kicsi gyerekét is. Ez az "effekt" már önmagában elég ahhoz, hogy ne gondoljunk túl sok jót a filmről, mert ez minden, csak nem igényes történet, itt az a cél, hogy nagyon "durva" legyen a főkonfliktus, és ettől maga a főhős is (ami egy komputer-játéknál valószínűleg alapkövetelmény).
Amúgy a film hangulata, sötét képei és egy kicsit a zenéje is a
Constantine c. misztikus thrillerre emlékeztet, amiben Keanu Reeves volt a démonvadász, és ami egyik kifejezetten jó filmje lett ennek a műfajnak. A Max Payne csak merít a Constantine-hangulatból (és kb. ugyanennyit használ a Mátrix-örökségből is, már ami a metró-jeleneteket, és a lassított ugrálós-lövöldözős jeleneteket illeti), de ettől még nem lesz jó, vagy működőképes film, több okból is. Az egyik a legegyszerűsített sztori, ami egyébként tényleg illeszkedhet egy komputer-játékhoz (menni előre, egy nyomozás és bosszú vonalán, és minden gyanús elemre lőni), a kiszámítható csavarok, a nem túl ötletes mellékszereplők (mostanában egyre gyakrabban láthatunk orosz, vagyis inkább ukrán lányokat az amerikai filmekben női mellékszereplő karakterként, itt is, rögtön kettőt), a nem százas látványvilág, már ami a démoni-pokoli látomásokat illeti, és persze a nagyon szótlan, nagyon bosszúéhes és elszánt főhős személye miatt is, akin nem fog a golyó sem, mert a jó oldalon áll.
Mark Wahlberg-nek voltak már jobb filmjei is (Mocskos Zsaruk, Az Olasz Meló, Orvlövész), valószínűleg
meghányta-vetette a felkéréskor, hogy jót tesz-e a karrierjének, ha egy komputer-figurát ölt magára, de azért nem vállalt nagy rizikót, ráadásul egy főszereppel több a filmográfiájában. Wahlberg tette a dolgát, kemény arccal haladt előre a nyomozásában, és durván elbánt mindenkivel, akivel kellett a bosszúja érdekében. Nincs igazán mit díjazni az alakításában, mert Max Payne nem igényelt nagy beleérző színészi játékot, de azt elmondhatjuk, hogy meggyőző May Payne vált belőle (akármit is jelentsen ez).
A film az akciófilm és a misztikus thriller között ingadozik,
egy darabig, bár amikor kiderül, hogy nincs igazán misztikum, az csak a látvány- és rejtélyelemként működött, már mindegy is - addigra eluralkodik a komputeres látványvilág, a rajzolt vérvörös égbolttal, fekete szárnyú lényekkel és kidagadó izmú gyilkosokkal, akik egy bárddal mászkálnak a filmben.
A filmet egy fiatal ír rendező, John Moore rendezte, aki eddig több műfajban is kipróbálta magát: egy háborús filmben (Ellenséges Terület), egy kalandfilmben (A Főnix Útja), és egy klasszikus horrorfilm újrafeldolgozásában (Ómen). Ezek egyike sem volt rossz film, mindegyikben érezhető volt egy figyelemreméltó egyedi stílus, szóval nem mondhatjuk, hogy egy tehetségtelen rendezővel állunk szemben - inkább azt mondanánk, hogy kár volt egy ennyire egyszerű "témát" (játékot) feldolgozni, mert azok, akik nem játszanak komputerjátékokat (a nézők nagyobbik része), azok végül egy véres és egyszerű akciófilmet kaptak, a játékosoknak pedig azt mondhatnánk, majdnem mindegy, hogy mi jelenik meg a filmvásznon Max Payne (vagyis maximális fájdalom) címmel.
-olasz-
2008-11-09