microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2008-10-05

A Nyomozó

Dr. Halál


Mielőtt bármi, a Nyomozó kellemes meglepetés, és egy abszolút értékelhetően, érzékelhetően jó film. A magyar filmek között meglehetősen ritka egy ilyen igazán jó minőségű mozifilm, tele izgalmas részletekkel, ami összességében is teljesen korrekt módon kerek. Kritikánk ezekről az alapokról indul :)

Nem mindenki szereti, ha kritizálják a filmjét, ugyanakkor egy szint felett ez természetes, sőt, valójában mindkét oldalról élvezetes dolog tud lenni. A Nyomozó simán teljesíti ez a szintet, így a kritika nem egyenlő egyfajta "leleplezéssel", a kritika nyomán ezt a filmet nem kell majd másnak látnod, mint a megtekintés közben.

A Nyomozó egy nagyon sajátos atmoszférájú film, amely atmoszféra Melis László isteni repetitív filmzenéjéből és főszereplőnk szenvtelen, szamuráj stílusú kisugárzásából, valamint az ugyancsak szenvtelen, egy lépés távolságot tartó fényképezés remek stílusából tevődik össze. Atmoszféráját tekintve abszolút a Ghost Dog egyik utódjával állunk szemben, de még ennél is szembetűnőbb a magyar Dealer-rel való rokonság (ahol a főszereplő szenvtelen karakterét ugyancsak a kamera hozta létre). Ha egy filmnek van atmoszférája, akkor szinte már mindene megvan. Kell még történet, és kész is - de az atmoszféra mindent megelőz. Az atmoszféra, ami valójában azt jelenti, légkör, egy bolygón az élethez szükséges burkot jelenti - és ugyanez áll egy film világára is. Ha van atmoszférája, van neki saját világa is.

Az atmoszféra a legeslegelső dolog, ami egy alkotót egy mű megalkotására ösztönöz, megérzi azt az ízt, belül kerül a leendő mű világán, és az ottlétének az élményét, annak a hangulatát reprodukálja az alkotás során. Az atmoszféra a legelső, ami egy filmből megvan, ám az alkotás során ez a legutolsó, ami létrejön - egy hosszú kört, kreatív ciklust leírva végül a vágás után lehet, hogy ismét megjelenik az az atmoszféra, aminek a létrehozására (reprodukciójára) alkotó (annak idején) vállalkozott. Egy film létrehozása egy gyártási folyamat, baromi hosszú, és göröngyös pálya, annak a valószínűsége, hogy egy történet atomszférája a végén,a vásznon is megjelenik, matematikailag csak annyi, mintha valaki egy terepasztalon akarna megcsinálni egy kombinációt billiárd golyókkal. Matematikailag kicsi a valószínűsége, hogy sikerül, a valóságban azonban az van, hogy ha jó a történet, ha jó az alapanyag, akkor a császár üzenete végül, egymillió filter után is célba ér - ha pedig nem - akkor nem.

A Nyomozó atmoszférája nem holmi apróság, hanem a lényege ennek a filmnek, a két szükséges komponens közül az egyik. A másik természetesen a történet, amiben a Nyomozó ugyancsak jeleskedik - de itt már a szó negatív értelmében is. A jó művek pszichedelikusak - ezzel vagy tisztában van valaki, vagy nem, vitatkozni nincs sok értelme - ezen a tényen :) A Nyomozó abszolút pszichedelikus, amit a vásznon látsz, azt nem egy egyszintű történés egylépéses fejleményeként nyugtázod (mint pl: "bejött a nő a szobába" , "az autó elindult", "a papír nincs a helyén", "rájött, hogy elkésett" .. stb), hanem egy összetett, komplex, valójában kompozit, többrétegű élményfolyam csak részben lokalizálható fázisaként éled meg. Látod pl. (egy filmben), hogy "bejött egy nő egy szobába", de nem ilyen egyszerűen fordítod le magadban, hanem ehelyett nézelődsz, mintha egy festményt nézegetnél (ami egyébként a jó képregényekre is igaz), és az, amit látsz, egy sokkal misztikusabb szinten játszódik le benned. Értsd, milliószor többet látsz annál, mint amire a filmnek szüksége van ahhoz, hogy a történetet tovább gördítse (ezért nem jó szappanoperákat nézni, mert ott minden jelenetben az, és csak az van, aminek a bekövetkezését be akarták mutatni (valaki bemurdel, rajtakap valakit, elteszi a pénzt, stb.).

Egy jó filmben ezzel szemben milliószor többet látsz - és a történet is milliószor több szinten halad, nemcsak fogalmi, de vizuális, és a vizuális mögötti teljesen pszichedelikus szinten is rengeteg dolog történik - mintha álmodnál. A magyar filmművészetben ennek (is) Bódy Gábor volt a feketeöves mestere, lásd pl. Psyché c. filmjét.



Ami a Nyomozó történetét illeti, a gond az vele, hogy nagyon "safe mode"-ban van előadva. Bár a film végig istenien pszichedelikus (értsd, a történet elbeszélése is totál pszichedelikus), végül maga a történet egy baromi egyszerű, szimpla és szürke mezei krimivé redukálódik. Az ember nem is érti, hogy miért. Végig hiper-misztikus az egész, de aztán minden leegyszerűsödik, és kiderül, hogy a sok-sok pszichedelikus, álomszerű jelenet valójában mind egyszerű jelenet volt, és az álomszerűség csak fűszerezte ezeket. Az álomszerűség, amely minden jelenetet a legerősebben jellemzett, végül elpukkad, mint egy szappan-bubi, mintha nem is lett volna. Egy végig és velejéig misztikus film a végére megérdemelt volna egy "normális", pszichológiailag mélyebb, komplexebb, elgondolkodtatóbb befejezést - lezárást. Mondjunk példát, a Men In Black filmek végén van egy-egy jelenet, amely mindannak, amit láttál, egy izgalmas, friss és mindent felkavaró fuvallattal többszörösen mélyebb értelmet ad - mintegy feltépi a dimenziókat, és egy tök új, magasabb szintről ad rálátást mindarra, amit addig láttál. Egy csavar, ha úgy tetszik, egy csavar, amely kitágítja a kereteket.

A Nyomozó esetében ennek pontosan az ellenkezője történik - a végén a szó legkellemetlenebb értelmében minden a helyére kerül, az addig lebegő, sokszínű motívumok leülepednek, és szürkévé merevednek.

Ezzel együtt dicséretes, hogy nem a megoldhatatlan művészfilmek "és akkor mindenki elrepül" -megoldását választották - a racionalitás abszolút dicséretes dolog, sőt, de "a mindazt, amit látni véltél, csak beleképzelted az egyszerű sztoriba" - lecsengetés a leglátványosabb értelemben, szó szerint, egészen a mély hangok tartományáig lehangoló.

A Nyomozó fura, egyszerű befejezése természetesen egy jéghegy csúcsa. Mondjuk úgy, a film menetközben ezer és ezer motívumot emel fel a hétköznapot talajától, a jótékony súlytalanság, minden-irányúság lebegésszerű állapotába, amiket végül kár csak úgy visszapottyantani. Miért történik ez mégis meg? Minden bizonnyal azért, mert az egyes jelenetekben lebegés szintjére emelt motívumok széttartóak - értsd, a jelenetek úgy vannak megrendezve, hogy bár mindegyik jelenet mélyebb, mint egy átlagos film esetében lenne, a filmnek mégsem jön létre egy folyamatos mély-rétege. A tehetséges rendező minden jelenetből leás, nem is kicsit mélyre, ám ezek a lyukak nem állnak össze csatornává, értsd, egy vakondok ebben a mélységben nem bírna végighaladni - csak a történet hivatalos szintjén, és innen jön a befejezés is, amit csak ezen a hivatalos szinten lehetett megvalósítani, egy egyszerű krimi szintjén.

A probléma az, hogy a rendezés fantáziadús, de széttartó, csomó minden inkább fantáziadús, mint átgondolt, a jeleneteket inkább helyileg, mint egy-egy önálló egységként gondolták át, úgy, hogy a lehető legturbósabb legyen, és nem az egész film szempontjából.

Ott van például a gyilkosság elkövetésének módja - hogy csak egy példát említsünk. Miért úgy öli meg, ahogy? Azért, mert előre megmondják neki a helyet és a gyilkos eszközt? Ez kevés.

A történet egy ezüstpénz elfogadásával egy külön jelenetben behozza a képbe a bűn, az árulás motívumát, ám amikor a gyilkosságra kerül a sor, egy sima, a Sopranos valahányadik évadjának valahányadik epizódjában feltűnés nélkül elférő gyilkosságot látunk. A fejbevágás motívuma az, ami leleplezi a szitut. A rendezés a valószerűségre törekedett - és ez, az adott körülményekből kiindulva (a szikéig kell eljutni) így nézett ki reálisan. Hol van azonban ebből a jelenetből az az ártatlanságot bűnre színező árulás, amit a pénzérmével egy külön jelenetben kellett megvalósítani? Sehol. A gyilkosság nem vág össze a főszereplő karakterével. De milyen is ez a karakter?

Egy unott, tompa, közönyös fickó, aki hullákat boncol munkaidőben? Nem, több annál, mert meg van küldve egy kis filozófiai beütéssel, miszerint csomó dolognak nem volna semmi értelme, és ezért a depresszió általános szindrómájával egybevágóan a nem-cselekvés állapotából egyre jobban sportot űz a mi karakterünk. Nem megy el meginni valamit, nem csajozik, vagy amikor csajozik, akkor is csak mozizik. Egyfajta "nem is vagyok jelen az életben"- állapotban leledzik.

Mármost, amikor az anyja felépülése érdekében pénzre van szüksége, és ezért gyilkol, a film többszörösen lesodródik a pályáról. Ha annyira közönyös, mint amennyire, ha annyira semminek semmi értelme-alapon látja a világot, ha a halál számára annyira normális állapot, akkor miért csap fel gyilkosnak? Vagy az anyja életéért küzdő, kétségbeesett ártatlan embert láthatjuk benne, vagy valakit, akinek minden mindegy, és így egy gyilkosság is racionálisan elfogadható alternatívának tűnik, és belül az egész totál hidegen hagyja. Ha ez utóbbi verziót választjuk, akkor nem kellett volna, hogy az anyja legyen, akiért öl, plusz a gyilkosságot csöndes, hideg, szenvtelen módon - és nem bestiálisan kellett volna végrehajtania. (Ölhetett volna például egy cicáért).

Ha viszont az anyja életéért küzd, a gyilkosság elkövetésekor jelen kellett volna, hogy legyen benne az ember, megint csak nem egy bestiális gyilkolást, hanem egy létért küzdő, átvitt értelemben önvédelmi gyilkosságot kellene látnunk - annak minden tragédiájával (ez azonban túl súlyos volna egy szórakoztató filmhez, ez olyan lenne, mint a rövidfilm a gyilkolásról, amit senkinek sem ajánlunk).

Végső fokon oda lyukadunk ki, hogy ennek a gyilkosságnak a megjelenítésekor kevesebb agyvelő-hangot, szike-agyban-turkálás hangot kellett volna hallanunk, kevesebb hiperközelit, azaz a filmet általában jellemző szenvtelen, távolságtartás kellett volna, hogy érvényesüljön itt is.

Főhősünk karakterénél maradva gond az is, illetve nincs eldöntve, hogy ő most akkor egy retardált lúzer, akinek menetközben felnyílik a szeme, és nyomozásba kezd, vagy pedig egy urbánus szamuráj, akinek a halál a mestersége, és akkor öl, amikor szükséges. Ha a lúzer verzió állna, akkor valamiféle változáson kellene keresztülmennie, például a gyilkosság után, amihez a másik haláleset (poént nem akarunk lelőni) "szegény embert az ág is húzza"-módon adódna hozzá. Az viszont, hogy úgy öl, mint egy Soprano, és utána olyan szenvtelenül tekint a következő halálesetre, mintha nem egy világ omlana össze benne - teljesen hiteltelenné teszi a szituációt.

Az egészben az a probléma, hogy a gyilkosságot a film nem tudja érdemben kezelni, hanem csak úgy, mint egy bármilyen másik tettet. Sokáig nyomozhatnánk, hogy miért alakult ez így, ám ha rövidre fogjuk, a végeredmény az lesz, hogy egyfajta tinédzser pszichológiáról van szó, arról, hogy a kemény és kopasz főhősünk valójában egy tinédzser agyával működik. Az, hogy tinédzser, természetesen nem azt jelenti, hogy tizenéves, hanem azt, hogy fiatal, még abban a fázisban leledző személyiség, amikor még nem lépett rá az "ismerd meg tenmagad" útra, amikor még egy csapatban a személyiség előhívatlanságának kényelmes élményét élvezi, ahelyett, hogy kiválna. Egy tinédzser (tizen-huszonéves személyiség) profiljával van dolgunk, aki már most különbözik a többiektől (lásd a csajozási szokásait, mániáját, hogy a cipőt le kell venni, ami a saját, szeparált életre való törekvés motívuma), ám ezen az úton még nem indult el. Valójában mindenhez egyformán szenvtelenül áll hozzá, minden egyformán távoli a számára, legyen az halál, gyilkosság, cica vagy randi. Ha a film nem egy tinédzser-szemlélettel készült volna, akkor egy gyilkosság nem simulhatott volna be az élet egyszerű dolgai közé. Ha nem egy apatikus és depis tinédzser nézőpontjából tekintve készül az egész, akkor egy gyilkosság elkövetése nem csupán amiatt válik az érdeklődése tárgyává, hogy a célszemély rokon volt, egy teljesen ismeretlen ember meggyilkolása ugyanígy el kellett volna, hogy indítson egy láncreakciót.

A filmben a paradicsom belefacsarása a Coke-ba remek jelenet a biankó személyiség ábrázolására, ha a film igazán jól lett volna megcsinálva, ha hű önmagához, akkor valószínűleg egy, az életét kezdetben robotikusan élő személy tudatra-ébredése lett volna a sztori fővonala, és nem az, hogy egy kezdetben hétköznapi csávó minden jellemfejlődés nélkül átmegy szamurájba, aki hol maffiózók brutalitásával, hol pedig terrorelhárítók higgadt precizitásával gyilkol, és ugyanolyan tompán és üresen folytatja életét, mint amilyen kezdetektől fogva is volt.

A film ezzel együtt jó film, a vége lehetne sokkal jobb is, de eleve más osztályba tartozik, mint a legtöbb magyar film, egy sokkal jobb osztályba, még akkor is, ha az érzelmek, a pszichológia és a morál szintjén gyerekes is - ha nem így lenne, a Leon, a Profi szintjét is megütné...(!!) A szitár-művész motívum azonban 100% csúcs - ez South Park-minőségű eljövendő remek vígjátékok elő-hírnöke :)
-jepe-
2008-10-05

Címkék:



:::::::
  LÁSD: A Nyomozó info-file
:::::::  (The Investigator 2008.)