Égető Bizonyíték

Az Égető Bizonyítéknál sem tagadták meg magukat, a fixen bevált kedvenc színészeikkel dolgoztak (George Clooney, Frances McDormand), és bár enyhébb formában, de itt is volt értelmetlen, váratlan (vagy inkább meglepetésszerű) gyilkosság, és az ehhez kapcsolódó szokásos kavarás. Coen-ék alapjáraton egyfajta cinikus humort nyomnak, aminek jelentékeny részét adja az átlag amerikaiak lenézése (a maguk New York-i értelmiségi szemszögéből), az erős ügyvéd-ellenesség, és a kisstílű életmód kifigurázása, amibe egyébként általában egy rakás pénz szokott belekavarni.

Attól függően, hogy Oscarra hajtanak, vagy csak simán szórakoztatni akarnak, a Coen-filmek elég széles skálán létezhetnek: míg a Fargo például szuper véres-brutális, de közben szól valamiről, a Kegyetlen Bánásmód csak egy elrontott vígjáték, amiben az amerikai ügyvédi rendszert parodizálják ki, egészen unalmas módon. Az Ember, Aki Ott Sem Volt egy komoly dráma (Oscar-úton), míg a Betörőm az Albérlőm egy gyenge remake, amit nem is tudunk hovatenni. A tesók tehát hajlamamosak jobbra-balra kilengeni a filmek minőségét és élvezhetőségét illetően, de tény, hogy nem tudnak akkorát hibázni, hogy elpártoljanak tőlük az Akadémiai tagok, a New York-i kritikusok és mozinézők, illetve az európai keménymag, aminek egy része nálunk is eléggé szép számú rajongói kört ad ki.



Így vagy úgy, a Coen-bros. most egy könnyű vígjátékban gondolkodott, így az idei 4-szeres Oscar-díjas Nem Vénnek Való Vidék-es thrillert követően. Az egyik főszerepben Clooney, a régi barátjuk, aki mellesleg remek színész, de aki ezúttal a Kegyetlen Bánásmód-hoz közelítő idióta, felületesen megírt és üres karaktert kapott eljátszásra. Egy csajozógép, aki egyben szélhámos is, de ebbéli minőségében se nem vicces, se nem veszélyes. Majdnem mindegy, mit csinál, mert annyira semmitmondó a személyisége, és egy idő után annyira hidegen hagy minket a paranoiája, meg a folytonos csajozása. Pedig Clooney beveti a korai Vészhelyzetben megismert lehengerlő fegyverét is, a félrehajtott fejjel, alulról felnéző figurát, egy enyhe (de nagyon jól kinéző) arcrándítással együtt. Hiába, mert nem fajsúlyos a karaktere, csak helykitöltő, és igazán humorforrást sem jelent, sajnos.

A másik főszereplő Frances McDormand, aki szintén remek színész(nő), és egyben az egyik Coen felesége is (Joel-é). McDormand egy fitneszklubban dolgozó negyvenes nőt játszik, aki társkereső oldalakkal foglalkozik, és közben nem veszi észre a mellette dolgozó és egyben neki való férfit. McDormand meg akarja műtetni magát, hogy csinosabb legyen, ez a fikció, ami csak azért kell, hogy értsük a nő későbbi pénzhajhászatának okát. Aztán van még egy Brad Pitt, aki egy idegesítő, furcsán retró-stílusú fiatal fickót alakít, szintén a fitneszklubból, de miután a főcímnél úgy van kiírva a neve, hogy "és Brad Pitt", tudjuk, hogy nem sokáig lesz erre ideje.

Tulajdonképpen az igazi főszereplő John Malkovich, bár az ő karaktere hajlamos kis időkre kitűnni a képből, de tény, hogy az ő szerepét rá írták, szerencsés módon, mert Malkovich mindent visz a filmben, úgy zseniális, ahogy van. Már az első jelenet vele kezdődik, és emiatt is lett jó-közepes a film, mert Malkovich hihetelen tehetségét és humorát ki tudták aknázni Coen-ék. Az első jelenetben hívatják Malkovich-ot (a filmben Os Cox-ot), aki a CIA-nak valamilyen vezető beosztású titkos ügynöke, adminisztratív munkakörben (nem terepen). Os-t le akarják fokozni, majdnem kirúgni, nem tudni, miért, de ez az első jelenet minden pénzt megér, annyira kifejező, felütésszerű és humoros. (Jó, ahogy Os kikéri magának az állítólagos "alkohol-problémáját", miután az őt felnyomó mormon kollégája szemében szerinte mindenki csont-alkoholista...)

Szóval egy egy kellően eltalált és vicces jelenettel indítunk, aminek a hatása még sokáig kitart, annyira, hogy a film közepéig, majdnem a kétharmadáig teljesen rendben levőnek látjuk az egészet. Több humoros jelenet is adódik (ha Malkovich a színre lép, akkor mindenképp, neki nem is kell baltával a kezében, fürdőköpenyben-papucsban elindulnia rendet tenni ahhoz, hogy jókat derüljünk rajta), izgalom az kevésbé, de nem baj, a humor fontosabb annál, mint hogy valamelyik szereplő váratlanul vérengzésbe kezdjen, a jól bevált Coen-forgatókönyv alapján. Több szál indul el, és olyan másfél óránál kellene történnie valami rendes kibogozásnak, vagy hasonlónak, de nem, ekkorra már kifulladt az alkotópáros, pont a végefelé fogyott el a szusz, úgyhogy azt vesszük észre, hogy ripsz-ropsz végetért a film, teljesen béna lezárással, totál nem rendes befejezéssel.

Így olyan lett a film, mint egy elnyújtott geg, ami igazán nem szól semmiről (hacsak a CIA őrült cinizmusáról és gépiességéről nem, vagy a válóperes ügyvédek elszabadult gátlástalanságáról, vagy a házasságon belüli magányról, stb..), és nem is akart szólni, helyette az összes vágya az volt, hogy létrejöjjön egy másfél órás szórakoztató történet, film formájában, a lá Coens.

Egyszer simán meg lehet nézni, bár már első látásra is meglesz az a hiányérzetünk a film végén, ami a nem lezárt, rendesen ki-nem-talált forgatókönyvi befejezésről szól.



John Malkovich mindig hihetetlenül jó (még a nagyon gonosz szerepeiben is, hál istennek itt most pozitív lett), Frances McDormand tehetséges és üdítő jelenség a filmvásznon, Clooney pedig akármit csinál, el tudja adni a filmet - nagy baj tehát nem történhet, és ezzel a Coen-ék is tisztában voltak. Azt ugyan nem értjük, Brad Pitt miért kapott ilyen megalázóan bugyuta és idegesítően béna karaktert, akit igazán nem is lehetett eljátszani, mert már önmagában paródia volt, de nem nagy gond, ő is megkapta a gázsiját, a film a gyártási költségének a háromszorosát termelte ki eddig, mindenki boldog, és legalább a Coen-ék sem unatkoztak 2007 őszén, amikor forgatták a filmet.

Az egészből mi a tanulság? Még több Malkovich-ot a mozikba, mert nagyon jó (a fickó)!