2008-11-17
A Csíkos Pizsamás Fiú
Ez nem játék
A Sorstalanság és az Élet Szép után most ismét elkészült egy film, ami a holokauszt tragédiáját egy gyerek szemén keresztül ábrázolja. A hosszú cím már eleve sokat elmond a történésekről, amelyek természetesen drámaiak és megrendítőek, és amiknek a valódiságára egy felfedező és értelmes gyerek gondolatain keresztül, és vele egyszerre döbbenünk rá.
Már az első jeleneteknél érezzük, hogy egy igényes filmet látunk,
nemcsak azért, mert nincs bennük semmi zavaró (didaktikus, máshol már látott elem, patetikus hangvétel, vagy hasonló), hanem azért, mert a kezdetektől elkap minket az a feszültség, ami a film és a történet sajátja, és ami egyenes szálon húzódik egészen a végkifejletig. A főszereplő kissrác Bruno, aki egy náci katonatiszt 8 éves fia, és aki az összes tevékenység közül a felfedezést szereti a legjobban. Nagyon okos és kedves kölyök, akit rögtön megkedvelünk, úgyhogy egy perc alatt már tényleg az ő nézőpontjából nézzük a dolgokat. Ez egy érdekes kísérlet, egy időre elfelejtenünk mindent, amit a holokausztról tudunk, és hagyni, hogy Bruno értelmes kérdései, rendes gyermeki (értsd: ártatlan) gondolkodása, és megdöbbent reakciói vezessenek minket a borzasztó végkifejletig.
És így is történik: A kissráccal együtt jövünk
rá, hogy az apa, aki eddig a világának a nagy részét betöltötte, és akit szeretett és csodált, egy gerinctelen és rossz ember, aki ki akarja vonni magát a gyilkosságok felelőssége alól, hogy a fiatal fiú, amúgy náci tiszt, akibe a nővére szerelmes lett, egy borzasztó, érzelemmentes gyilkos, és hogy a konyhán dolgozó, legyengült férfi egy rab, aki régebben orvos volt. Nagyon jól működik ez a "rávezetéses" módszer, nemcsak izgulunk a filmen, hanem közben olyan érzelmek aktivizálódnak bennünk, ami a jó drámai filmeken szoktak.
És még csak akkor érünk el a felfedező könyveket olvasó Bruno legújabb felfedezéséhez: egy csíkos pizsamába öltözött fiúhoz, aki vele egy idős, és aki valami miatt egy szögesdrótos kerítés másik oldalán él. A Schmuel-t játsszó Jack Scanlon kicsi kora ellenére nagyon
jól játszik, megható, ahogy folyton maga elé néz, és ahogy Bruno-val, mint egy vele egykorú sráccal beszélget.
A film végig tartja a jól felépített ritmusát, a feszültség jelenetről-jelenetre nő, mígnem eljutunk az előre látható, tragikus végkifejletig.
Az operatőr, Benoit Delhomme feltűnően érzelemdús képeket készített, ami azután nem is annyira meglepő, hogy rájöttünk, ő volt a csodás Velencei Kalmár operatőre is, vagy a Bűnös Viszonyok-é, aminek szintén emlékezetes volt a képi világa.
Tényleg minden együtt van ennél a filmnél ahhoz, hogy egy színvonalas, és eléggé megható film váljon belőle, jó stáb, remek színészek (beleértve a gyerekeket is), és egy jól megírt, plusz
megrendezett történet. A "holokauszt gyerekszemmel"-feldolgozásmód pedig a már ismert két film mellett is újszerűnek tűnik, és eléri a célját, az ismétlés nélküli drámaiság alkalmazását.
A Csíkos Pizsamás Fiú nemcsak azért lett komoly film, mert a holokausztról szól, hanem mert egy jó történetet igényesen dolgoztak fel, egy remek stáb segítségével. Jó film, kár lenne kihagyni.
nemcsak azért, mert nincs bennük semmi zavaró (didaktikus, máshol már látott elem, patetikus hangvétel, vagy hasonló), hanem azért, mert a kezdetektől elkap minket az a feszültség, ami a film és a történet sajátja, és ami egyenes szálon húzódik egészen a végkifejletig. A főszereplő kissrác Bruno, aki egy náci katonatiszt 8 éves fia, és aki az összes tevékenység közül a felfedezést szereti a legjobban. Nagyon okos és kedves kölyök, akit rögtön megkedvelünk, úgyhogy egy perc alatt már tényleg az ő nézőpontjából nézzük a dolgokat. Ez egy érdekes kísérlet, egy időre elfelejtenünk mindent, amit a holokausztról tudunk, és hagyni, hogy Bruno értelmes kérdései, rendes gyermeki (értsd: ártatlan) gondolkodása, és megdöbbent reakciói vezessenek minket a borzasztó végkifejletig.
És így is történik: A kissráccal együtt jövünk
rá, hogy az apa, aki eddig a világának a nagy részét betöltötte, és akit szeretett és csodált, egy gerinctelen és rossz ember, aki ki akarja vonni magát a gyilkosságok felelőssége alól, hogy a fiatal fiú, amúgy náci tiszt, akibe a nővére szerelmes lett, egy borzasztó, érzelemmentes gyilkos, és hogy a konyhán dolgozó, legyengült férfi egy rab, aki régebben orvos volt. Nagyon jól működik ez a "rávezetéses" módszer, nemcsak izgulunk a filmen, hanem közben olyan érzelmek aktivizálódnak bennünk, ami a jó drámai filmeken szoktak.
És még csak akkor érünk el a felfedező könyveket olvasó Bruno legújabb felfedezéséhez: egy csíkos pizsamába öltözött fiúhoz, aki vele egy idős, és aki valami miatt egy szögesdrótos kerítés másik oldalán él. A Schmuel-t játsszó Jack Scanlon kicsi kora ellenére nagyon
jól játszik, megható, ahogy folyton maga elé néz, és ahogy Bruno-val, mint egy vele egykorú sráccal beszélget.
A film végig tartja a jól felépített ritmusát, a feszültség jelenetről-jelenetre nő, mígnem eljutunk az előre látható, tragikus végkifejletig.
Az operatőr, Benoit Delhomme feltűnően érzelemdús képeket készített, ami azután nem is annyira meglepő, hogy rájöttünk, ő volt a csodás Velencei Kalmár operatőre is, vagy a Bűnös Viszonyok-é, aminek szintén emlékezetes volt a képi világa.
Tényleg minden együtt van ennél a filmnél ahhoz, hogy egy színvonalas, és eléggé megható film váljon belőle, jó stáb, remek színészek (beleértve a gyerekeket is), és egy jól megírt, plusz
megrendezett történet. A "holokauszt gyerekszemmel"-feldolgozásmód pedig a már ismert két film mellett is újszerűnek tűnik, és eléri a célját, az ismétlés nélküli drámaiság alkalmazását.
A Csíkos Pizsamás Fiú nemcsak azért lett komoly film, mert a holokausztról szól, hanem mert egy jó történetet igényesen dolgoztak fel, egy remek stáb segítségével. Jó film, kár lenne kihagyni.
-lido-
2008-11-17