2008-11-24
Jules és Jim
regényes románc
A klasszikus filmek olyanok, mint a Titanic a víz alatt, nem lehet őket felhozni a jelenbe, ott kell csodálnunk, ahol vannak, a maguk helyén az időben. Évtizedekkel később, amikor az a kultúra, amelyben az adott művet értékelték, sőt, még az azt követő kultúra is lezárult, és újabb időrétegek alá került, már külön kell vizsgálnunk, hogy ránk most milyen hatást tesz, attól, hogy mennyire jól sikerült műként tekintünk rá.
A Jules és Jim egy forradalmi film. Ezt ma már persze poros akadémiákon unalmas előadók oly gyakorisággal szajkózzák, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki ma 18-20 éves, és képes e por-falon, por-rétegeken áthatolni, és saját maga is érzékelni e forradalmiságot. E film központjában egy nő áll, a nő, a titokzatos Catherine, aki viselkedésével minden pillanatban formát bont. A másik dolog, ami ugyancsak a középpontban áll, és amire a film címe is utal: két fiatal férfi, Jules és Jim barátsága.
Mivel a történet a századelőn játszódik, elmondhatjuk, hogy a film nézőit a 19. század szele csapja meg, a történet az anyagi függetlenség, sőt, felhőtlenség élményével kényezteti nézőit, tényleg egy szelet 19. század. Van
, akiknek van pénzük, és kész. Nekik annyi dolguk van csupán, hogy kieszeljék, mivel kellene eltölteniük napjaikat. Jules és Jim ilyen aranyifjak. Mondhatni, ilyen homályosan megfogalmazott karakterek, Catherine-hez hasonlatosan racionális társadalmi helyzet nélkül. Természetesen a filmek nagyon gyakran működnek úgy, hogy szereplőiknek egy roppant szabad mozgásteret biztosítanak, Jules és Jim esetében a szociográfia csak annyit mond: aranyifjak. A szegénység és más korlátok hiánya roppant felszabadítóan tud hatni - a filmeket épen erre találták ki, hogy levetkőzzük gátjainkat és más emberek bőrében kiránduljunk másfél-két órát. A magyar filmek közül az Eszkimó Asszony fázik a klasszikus példa, amelyben a szocializmust, a lepusztult életvalóságot egy az egyben kivonták a filmből (és egy darab lepusztult karakter életébe csoportosították át), és országhatárokon átívelő, Londonban taxiban utazó, befutott tehetség bőrébe csöppen a néző, aki a Hyatt-ban randizik a szép szőke lánnyal, és akit a tengerhez piros BMW-vel visz le. Mit lehet mondani: felszabadító. Ezt csinálják a filmek.
A Jules és Jim felszabadító film - volt a 60-as években (is). Truffaut-t felszabadította a regény, amit egy eldugott könyvesboltban talált leárazva (a film hatására aztán bestseller lett belőle), és ezt a felszabadítást megpróbálta továbbadni a nézők felé. A felszabadító hatást az anyagi függetlenségen kívül a történetben szereplő karakterek szabadossága adja.
Ez a szabadosság a szabadság teljesen konkrét, hétköznapi megvalósulása. Mit csináljanak este? Kávéház? Jöhet. Beszélgetnek nőkről, aztán egyikük az egyik asztalra rárajzol egy vázlatos portrét, amit a másik meg akar vásárolni, asztallal együtt. Máskor esti műkedvelő diavetítésen vesznek részt, és az egyik képen látható szobor mosolyába lesznek szerelmesek - egyszerre ... Minő felhőtlenség. Minő nagyfokú szabadság ... Amikor a szobrot élőben is felkeresik, egyforma ruhát öltenek az alkalomhoz ... A hétköznapi ember csak ámul, hogy ilyen szabadon is lehet élni... nem igaz?:)
A szoborból aztán valódi nő lesz, a két aranyifjú Catherine-ban felfedezi a lányt, akinek a mosolyába beleszerelmesedtek, és így új fejezet veszi kezdetét. A történet, amely hármas randikkal indul, a házasság szintjén is megőrzi ezt a hármas-szitut. A két srác, akiket a háború sem választhatott el egymástól, a házasság ellenére is ugyanolyan közel marad egymáshoz, mint annak előtte. Cartherine a meglepetés és a vétó jogát folyton fenntartja magának, akár az élete árán is. Kiszámíthatatlansága egyszerű képleten alapul, az egyenlőség képletén, miszerint amit a férfi megtesz vele szemben, azt neki is meg kell tennie - különös tekintettel az ellenkező neműekkel folytatott együttalvásra :) Ez a fajta feminizmus ugyancsak felszabadító.
A film szexualitásában
azonban az izgalmat nem Catherine, hanem a két férfi, Jules és Jim barátsága jelenti - a címe sem véletlenül az, ami. Mivel férfi-nő szexuális aktust sem nagyon látunk ebben a filmben, amelynek a szexualitás fő az egyik fő motívuma, a férfi-férfi közti vonzalomról majdnem ugyanúgy szól ez a film. Sőt, mondhatnánk, a Jules és Jim egy látens meleg történet, amely a melegséghez vezető utak álomszerűbbikét ábrázolja, amely a lelki-társ iránti csodálat irányából indul a vonzalom felé (és nem a szexuális kíváncsiság irányából).
A film története izgalmas, és megvan benne a svung, az eredetiség, ami a romantikus történetek lényege. Annyira nem extravagáns, nem öntörvényű, és nem éles e történet, mint a Bolond Pierrot, de ez egybevág az általános érvényű távolsággal Truffaut és Godard között. A filmen keresztül is átérződik a friss eredetiség, ami a történetet jellemzi, ám nem lehet nem észrevenni, hogy a film nagy mértékben illusztratív - sajnos -, és leginkább csak érintőket húzogat a történethez.
A filmmel a legfőbb probléma az, hogy tényleg mintha egy könyv illusztrációja
lenne - a jeleneteknek nincs saját ideje, tempója, minden, amit látunk, mintha egy vicces híradó egy-egy perce lenne, ahol egy narrátor hangja is elmondja nekünk, hogy mit látunk éppen. Nem kétséges, hogy az ilyen gyorsított narratív jeleteknek is helyük lehet egy filmben (abszolút, nagyon is), az azonban irracionális hiba, hogy egy egész filmet erre a gyorsított elbeszélésre építenek, a regényben olvasható jelenetek illusztrációjára. Olyan hiba ez, mintha valaki egy ház alapterületét egy négyzetméterben jelölné ki: indokolatlanul szűk játéktér. Másfél óra ugyanabban a tempóban végig ...
Amikor például megérkeznek a hegyi házba, a vágás sebessége fikarsznyit sem változik, marad a gyorstalpaló tempó (amit ekkorra már réges rég megszoktunk). A probléma, ami ekkor szíven üt minket az, hogy a ház leírását szóban valósítja meg a film, a narrátor meséli el, hogy "rusztikus ház”. Miért? Mi történt a film műfajára olyan mélyen jellemző tulajdonsággal, hogy képes konkrétan láttatni dolgokat? Miért kell hallanunk is, hogy rusztikus ház? Vagy ha már halljuk, mert a a regény soraitól nem bír elszakadni a rendezőnk, akkor legalább létrehozhatott volna némi montázs-izgalmat, némi feszültséget, némi viszonyt aközött, amit látunk és amit hallunk, amit hallanunk kell.
Így a film, sajnos a történet gépies feldolgozására, azon belül is a történet betűjének és nem a tartalmának a megjelenítésére fókuszál, illetve a cselekmény fordulataira. Ez azért zavaró, mert elmarad
a legeslegjobb dolog, amit egy film nyújthat, az, hogy egy-egy jelenet ízében, atmoszférájában, sajátos hangulatában, részleteiben elmélyedhetsz. Itt csak a gyorstalpalás marad, végig feszített tempóban, erőltetett menetben, a cselekmény elbeszélésének stílusa pedig kísértetiesen emlékeztet arra, amit ma szappanoperának nevezünk. Úgy tűnik, a film túlságosan mechanikusan, képletszerűen próbálta megjeleníteni a regény jeleneteit, így a végeredmény inkább érződik nyers hangalámondásnak, mint műfordításnak: a film a maga módján átadja, ami a regényben van, és ez jó is, és tulajdonképpen működik is (működött anno), de a filmes kreativitás alacsony szinten marad, és a film után végül egy regényt visszük haza, és nem egy filmet. Kis túlzással olyan ez, mint egy hangoskönyv - képekkel ...
Mindazonáltal, aki bújt, bújt, aki nem nem, az idő immár túlhaladott azon a ponton, amikor e filmet a kultúra befogadta, magába illesztette, kultúránkban elfoglalt fix helyén semmi sem változtat - és ez jól is van így ... Amikor e film értékét próbáljuk felmérni, arra illik hagyatkoznunk, hogy a '60-as, '70-es, '80-as évek beindult fiataljai hogyan értékelték ... kizárólag arra :)
Mivel a történet a századelőn játszódik, elmondhatjuk, hogy a film nézőit a 19. század szele csapja meg, a történet az anyagi függetlenség, sőt, felhőtlenség élményével kényezteti nézőit, tényleg egy szelet 19. század. Van
, akiknek van pénzük, és kész. Nekik annyi dolguk van csupán, hogy kieszeljék, mivel kellene eltölteniük napjaikat. Jules és Jim ilyen aranyifjak. Mondhatni, ilyen homályosan megfogalmazott karakterek, Catherine-hez hasonlatosan racionális társadalmi helyzet nélkül. Természetesen a filmek nagyon gyakran működnek úgy, hogy szereplőiknek egy roppant szabad mozgásteret biztosítanak, Jules és Jim esetében a szociográfia csak annyit mond: aranyifjak. A szegénység és más korlátok hiánya roppant felszabadítóan tud hatni - a filmeket épen erre találták ki, hogy levetkőzzük gátjainkat és más emberek bőrében kiránduljunk másfél-két órát. A magyar filmek közül az Eszkimó Asszony fázik a klasszikus példa, amelyben a szocializmust, a lepusztult életvalóságot egy az egyben kivonták a filmből (és egy darab lepusztult karakter életébe csoportosították át), és országhatárokon átívelő, Londonban taxiban utazó, befutott tehetség bőrébe csöppen a néző, aki a Hyatt-ban randizik a szép szőke lánnyal, és akit a tengerhez piros BMW-vel visz le. Mit lehet mondani: felszabadító. Ezt csinálják a filmek.
A Jules és Jim felszabadító film - volt a 60-as években (is). Truffaut-t felszabadította a regény, amit egy eldugott könyvesboltban talált leárazva (a film hatására aztán bestseller lett belőle), és ezt a felszabadítást megpróbálta továbbadni a nézők felé. A felszabadító hatást az anyagi függetlenségen kívül a történetben szereplő karakterek szabadossága adja.
Ez a szabadosság a szabadság teljesen konkrét, hétköznapi megvalósulása. Mit csináljanak este? Kávéház? Jöhet. Beszélgetnek nőkről, aztán egyikük az egyik asztalra rárajzol egy vázlatos portrét, amit a másik meg akar vásárolni, asztallal együtt. Máskor esti műkedvelő diavetítésen vesznek részt, és az egyik képen látható szobor mosolyába lesznek szerelmesek - egyszerre ... Minő felhőtlenség. Minő nagyfokú szabadság ... Amikor a szobrot élőben is felkeresik, egyforma ruhát öltenek az alkalomhoz ... A hétköznapi ember csak ámul, hogy ilyen szabadon is lehet élni... nem igaz?:)
A szoborból aztán valódi nő lesz, a két aranyifjú Catherine-ban felfedezi a lányt, akinek a mosolyába beleszerelmesedtek, és így új fejezet veszi kezdetét. A történet, amely hármas randikkal indul, a házasság szintjén is megőrzi ezt a hármas-szitut. A két srác, akiket a háború sem választhatott el egymástól, a házasság ellenére is ugyanolyan közel marad egymáshoz, mint annak előtte. Cartherine a meglepetés és a vétó jogát folyton fenntartja magának, akár az élete árán is. Kiszámíthatatlansága egyszerű képleten alapul, az egyenlőség képletén, miszerint amit a férfi megtesz vele szemben, azt neki is meg kell tennie - különös tekintettel az ellenkező neműekkel folytatott együttalvásra :) Ez a fajta feminizmus ugyancsak felszabadító.
A film szexualitásában
azonban az izgalmat nem Catherine, hanem a két férfi, Jules és Jim barátsága jelenti - a címe sem véletlenül az, ami. Mivel férfi-nő szexuális aktust sem nagyon látunk ebben a filmben, amelynek a szexualitás fő az egyik fő motívuma, a férfi-férfi közti vonzalomról majdnem ugyanúgy szól ez a film. Sőt, mondhatnánk, a Jules és Jim egy látens meleg történet, amely a melegséghez vezető utak álomszerűbbikét ábrázolja, amely a lelki-társ iránti csodálat irányából indul a vonzalom felé (és nem a szexuális kíváncsiság irányából).
A film története izgalmas, és megvan benne a svung, az eredetiség, ami a romantikus történetek lényege. Annyira nem extravagáns, nem öntörvényű, és nem éles e történet, mint a Bolond Pierrot, de ez egybevág az általános érvényű távolsággal Truffaut és Godard között. A filmen keresztül is átérződik a friss eredetiség, ami a történetet jellemzi, ám nem lehet nem észrevenni, hogy a film nagy mértékben illusztratív - sajnos -, és leginkább csak érintőket húzogat a történethez.
A filmmel a legfőbb probléma az, hogy tényleg mintha egy könyv illusztrációja
lenne - a jeleneteknek nincs saját ideje, tempója, minden, amit látunk, mintha egy vicces híradó egy-egy perce lenne, ahol egy narrátor hangja is elmondja nekünk, hogy mit látunk éppen. Nem kétséges, hogy az ilyen gyorsított narratív jeleteknek is helyük lehet egy filmben (abszolút, nagyon is), az azonban irracionális hiba, hogy egy egész filmet erre a gyorsított elbeszélésre építenek, a regényben olvasható jelenetek illusztrációjára. Olyan hiba ez, mintha valaki egy ház alapterületét egy négyzetméterben jelölné ki: indokolatlanul szűk játéktér. Másfél óra ugyanabban a tempóban végig ...
Amikor például megérkeznek a hegyi házba, a vágás sebessége fikarsznyit sem változik, marad a gyorstalpaló tempó (amit ekkorra már réges rég megszoktunk). A probléma, ami ekkor szíven üt minket az, hogy a ház leírását szóban valósítja meg a film, a narrátor meséli el, hogy "rusztikus ház”. Miért? Mi történt a film műfajára olyan mélyen jellemző tulajdonsággal, hogy képes konkrétan láttatni dolgokat? Miért kell hallanunk is, hogy rusztikus ház? Vagy ha már halljuk, mert a a regény soraitól nem bír elszakadni a rendezőnk, akkor legalább létrehozhatott volna némi montázs-izgalmat, némi feszültséget, némi viszonyt aközött, amit látunk és amit hallunk, amit hallanunk kell.
Így a film, sajnos a történet gépies feldolgozására, azon belül is a történet betűjének és nem a tartalmának a megjelenítésére fókuszál, illetve a cselekmény fordulataira. Ez azért zavaró, mert elmarad
a legeslegjobb dolog, amit egy film nyújthat, az, hogy egy-egy jelenet ízében, atmoszférájában, sajátos hangulatában, részleteiben elmélyedhetsz. Itt csak a gyorstalpalás marad, végig feszített tempóban, erőltetett menetben, a cselekmény elbeszélésének stílusa pedig kísértetiesen emlékeztet arra, amit ma szappanoperának nevezünk. Úgy tűnik, a film túlságosan mechanikusan, képletszerűen próbálta megjeleníteni a regény jeleneteit, így a végeredmény inkább érződik nyers hangalámondásnak, mint műfordításnak: a film a maga módján átadja, ami a regényben van, és ez jó is, és tulajdonképpen működik is (működött anno), de a filmes kreativitás alacsony szinten marad, és a film után végül egy regényt visszük haza, és nem egy filmet. Kis túlzással olyan ez, mint egy hangoskönyv - képekkel ...
Mindazonáltal, aki bújt, bújt, aki nem nem, az idő immár túlhaladott azon a ponton, amikor e filmet a kultúra befogadta, magába illesztette, kultúránkban elfoglalt fix helyén semmi sem változtat - és ez jól is van így ... Amikor e film értékét próbáljuk felmérni, arra illik hagyatkoznunk, hogy a '60-as, '70-es, '80-as évek beindult fiataljai hogyan értékelték ... kizárólag arra :)
-jepe-
2008-11-24