Vicky Cristina Barcelona

Az minden mozinéző és Woody Allen-barát előtt ismert tény, hogy a rendező pár éve áttette forgatási székhelyét Európába, és hanyagolja több évtizede bevált New York-ját, hogy Londonban, Párizsban és hasonló gyönyörű helyeken forgathasson. (Ez az áttelepülés kb arra az időszakra esik, amikor a 2002-es Hollywood Ending legvégén azt mondja a narráció, a filmbeli film - amit a rendező szó szerint vakon forgatott - megbukott az USA-ban, de az európai piacon behozta végül az árát). Woody Allen tehát áttelepült az "érzékenyebb", művészfilmekre fogékonyabb európai közönség közzé, legalábbis a forgatásai idejére.



Habár a megcélzott közönség kicsit átalakult, Woody Allen eszközei majdnem változatlanok: itt a legszembetűnőbb a "folytonos dumálás" nevű eszköz erős használata, amint szinte az összes főszereplő ontja magából a szavakat, gondolatokat, folyamatos átkötéssel, és szabadon csapongva.

Ez egy eredeti Woody Allen-találmány, a legjobban ő maga tudja ezt művelni, ezt a körkörös, egy dologra többször visszatérő (és ettől humoros) gondolatmenet-sort, ami intellektuális (New York-i, 70-es évekbeli) gyökerekhez nyúlik vissza, ahol a fűtől/kokaintól/alkoholtól beállt arcok mindenről megosztották egymással a véleményüket, legyen az a vietnámi háború, a feminizmus, vagy a fogamzásgátlás.

A VCB-ban finomabban és visszafogottabban jelennek meg a Woody Allen-es eszközök, mint régen, olyan, mintha tényleg visszahatott volna a filmre, hogy két lány a főhőse. Nem nagyon tudjuk kitalálni, mi fogta meg előre Allen-t ebben a projektben: Barcelona, a katalán világ, az, hogy megint pozitív szerelmes filmet készíthetett, vagy Javier Bardem és Penelope Cruz, a két híres spanyol színész egyidejű szerepeltetése, vagy az a furcsaság, ahogy a két főszereplő lány, Rebecca Hall és Scarlett Johansson a legváratlanabb pillanatokban kezdenek el hasonlítani egymásra. Nem tudjuk, mi, de szerencsére ez egy jó hangulatú és értelmű film lett, nem emlékeztetve az elmúlt évek Woody Allen-horrorjaira, mint a Match Point, vagy a Kasszandra Álma (a kettő közzé azért becsúszott egy jó Füles is...).

Az a legjobb a VCB-ben, hogy az első 20 perc után már biztosak lehetünk benne, hogy elengedhetjük magunkat, ez a film azt nyújtja, aminek látszik, nem nagyzol, nem csap be minket (vagyis nem fordul át rosszba félidőben), hanem a szerelem egyszerű kérdéskörét vizslatja, több szemszögből, előre kitalálhatón, de mégis könnyedén és kedvesen. Adott két szép fiatal lány, mindketten amerikaiak, a fantáziadús fajtából. Scarlett (Cristina) a csábító formájú szőke lány, akinek az a fő jellegzetessége, hogy nem tudja, mit akar az élettől, de azt mindig tudja, mit nem akar. Ez egy ismert karakterjegy, sokan vannak így, mint Cristina (láttunk már ilyet az életben és filmekben is) és ettől máris barátságosabb, ismerősebb lesz a történet, illetve maga a főszereplő. Vicky Cristinához képest van "belőve", vagyis ellenpontozza őt, ő a karakán barna csaj, akinek vőlegénye van, és elvei vannak, és aki elvileg sohasem bonyolódna bele valamilyen "kínos" (társadalmilag nem elfogadott) dologba. Persze Woody Allen írta a történetet, vagyis biztosak lehetünk benne, hogy Vicky-nek is meglesz a maga csavarja, de nem kell előreszaladnunk, mert a film minden jelenete érdekes és élvezetes addig is, míg Vicky el nem csábul.

Szimpatikus a film nyugis tempója, nem lehet mondani, hogy bármit elsietne a rendezés - a sok beszélgetésből lassan megismerjük a két lányt, aztán belép a képbe Javier Bardem, aki itt egy katalán festőt játszik, aki tele van költészettel, életvággyal és szerelemmel. Bardem tényleg meggyőző, és nem viszi túlzásba a csábító karakterét, úgyhogy simán el tudjuk hinni, ha bármelyik filmbeli nő/lány beleszeret. A "sima" történetvonal helyett itt kisebb csavarok tarkítják a sztorit, amikor már megszoknánk, hogy Bardem-et mindkét lány megszerette, akkor belép a képbe az ő ős-szerelme, Penelope Cruz, akivel állítólag mindig nagyon hevesen rajongtak egymásért, de mégsem tudtak normálisan együtt élni.

A szerelem a főszereplő, ilyen egyszerűen, többféle vonzalom és kapcsolat bukkan fel a filmben, de a lényeg maga a szerelem, többféle megvalósulásában.

A sokféle érzelmi bonyoldalom feszültséget, izgalmakat is kelt, miközben például egyre jobban érteni véljük Vicky-t, aki eleinte egy rideg bábunak tűnt a barátnője mellett (azt az egy szenvedélyét kivéve, hogy a katalán kultúra tanulmányozására adta a fejét, és hogy a barcelonai gitármuzsikától mindig elérzékenyül). Mindkét lány tartogat meglepetéseket a személyiségüket illetően, és ez jó, mint ahogy az a filmben folyton megbúvó humor is, ami néha, egy-egy jelenetben vagy beszólásban kibuggyan, és akkor örülünk.

Woody Allen tudvalevőleg odavan Scarlett Johansson színészi képességeiért, de itt szerencsére (és furamód) nincsenek igazán főszereplők, vagyis összesen 4 db főszereplőnk van. Johansson, Hall, Cruz és Bardem egyaránt fontos karakterek, akik keresztbe-kasul egy csomó érzelmi bonyodalmat tudnak létrehozni. Woody Allen ezúttal egy jó és lezárható történetet és forgatókönyvet írt, amit megrendezni már maga lehetett az élvezet. Vannak jelenet-sorok, amikben elvileg nem is történik semmi: Scarlett-ék bicikliznek, Rebecca-ék folyton boroznak, mindenki csak úgy mászkál Barcelonában (a megélhetés nem merül fel éles problémaként hőseinknél), a 4 főszereplőből 3 művészetének él, a harmadik pedig tanulmányozza a katalán művészetet, egyszóval mindenki jól elvan, miközben tulajdonképpen mind a négyen a szerelemmel foglalkoznak főműsoridőben.



A film főcímdala, vagyis fő zenetémája egy lágy kis szám, ami "Barcelona" refrénnel rendelkezik, de ami mégis eléggé kifejező. Bár maga a város tényleg nagyon hangsúlyos elem a filmben, szerintünk lehetett volna még erőteljesebb a "barcelonai" hangulat, amit nehéz leírni, és amit például egy átlag amerikai (mint Vicky vőlegénye) valószínűleg nem is venne észre.



Akárhogyan is, rendezőnk most egy valódi szerelmes filmet hozott létre, ami eléggé könnyed, de mégis tartalmas. Élvezetes nézni, várni, hogyan alakulnak a kusza kapcsolatok a történetben, mi lesz a hisztis Cruz és az ellazult Bardem sorsa, mire használja Scarlett a barcelonai tapasztalatait és élményeit, és mit gondol saját magáról és a szerelemről a film legvégén Rebecca...Illetve mit gondolunk mi, nézők...Woody Allen már befejezéshez közeledő következő filmje ismét New York-ban játszódik...))