Mivel a Barbaro (szintén kedvenc) pont az URH alatt játszott, ezért sajnos ki kellett hagynunk, elvégre az URH nem áll össze minden évben 27 év után, úgyhogy a Barbaro kimaradt. Az a helyzet, hogy az URH nem volt az igazi.

Igaziból persze jó volt - tanúsítja ezt számos rajongani érkezett lány és fiú, akik abszolút jól érezték magukat. Ezzel együtt a zenekar kicsit furán viselkedett, a számaikat (amik most már közkincset képviselnek, mindenki számai) gyakran más tempóban játszották, mint ahogyan azt megszokhattuk. Müller Péter elõadásmódja is ebbe a stílusba illeszkedett - hogy tudniillik a zenekar nem egy laza "adjuk meg a közönségnek, amit szeretne" típusú koncertet adott, hanem egy "nehogy már megmondjátok, hogy mit s hogy játsszunk" - jellegût. Müller Péter úgy énekelt, minden szónak külön kimérve a hangsúlyát, komolyan gesztikulálva, mintha egy debütáló zenekar élén állna, és biztosra akarna menni, hogy a közönség jól értse a szöveget.



Ez a mûvészi allûr gyakorlatilag teljesen elfogadható, sõt, közismert - az egyetlen gond az, hogy ez egy 27 éve feloszlott zenekar - azaz egy nosztalgia-koncert, ahol a közönséget illik mosolyogva kiszolgálni, egyfajta távolságtartással egykori önmagukkal kapcsolatban is. Barátaink azonban úgy zenéltek, mintha frissen álltak volna össze - és ez furcsa volt.

Egy nosztalgia-koncert a világ legjobb dolga tud lenni, akkor is, ha egy tinisrácokból álló "emlék-zenekar" adja, ez az URH koncert azonban nem tudta hozni ezt a háborítatlan színvonalat, ami abból fakad, hogy e mûvészek külön-külön saját karrierjüket tapossák ma is (Sziámi, Európa Kiadó), és e mostani zenekaraik ugyanabból az érából származnak, mint az URH, ami a távolságtartást megnehezíti.

Mi azt vártuk volna, hogy e híres, kultikus számok egymás után peregjenek, sebesen vagy lassan, ugyanabban a tempóban, mint anno, ugyanabban a gondolatrendszerben - mindenféle reflexió, rá- és visszatekintés nélkül, mert mi nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy e zseniális mûvészek hogyan gondolnak vissza egykori önmagukra, s hogyan definiálják magukat újra - hanem "csak" a számaikra, az egykori hévvel, lendülettel, õrültséggel, féktelenséggel.

A Sex Pistols egyébként érdekes módon képes volt erre, õk egy-az egyben egykori önmagukat nyomták, ugyanazzal a hangzással, hévvel, minden ugyanaz volt. Bár a számok szüneteiben pillanatokra lehetett érezni, hogy ez 2008, és ez már más idõ, más kontextus, a legendás zenészek számaikat a jelenre fittyet hányva, az egykori gondolatrendszerükön belül, autentikusan adták elõ - és a visszatekintést, a jelenbõl való rápillantást meghagyták a nézõknek - és egy nagyon-nagyon jó dolog volt.

Különbség a két zenekar között annyi, hogy az URH és a '80-as évek magyar avantgárdja sosem futott be 100%-ig, a rendszer, ami elnyomta õket, úgy szûnt meg, úgy alakult át, hogy az elnyomottakból, ahogy a természet törvénye diktálta volna, nem váltak befutók, az URH és az Európa Kiadó nem lettek a szocializmus utáni kor, a demokrácia hõsei - ugyanúgy underground zenekarok most, mint akkor, mert a kultúra nem adta meg nekik visszamenõleg azt, amit kiérdemeltek.

Utána meglátogattuk a Világzenei Nagyszínpadot, Natacha Atlas és Transglobal Underground kedvéért, és ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert csodás koncertet nyomtak. Natacha Atlas olyan gyakran játszik a Szigeten, hogy úgy jön ide, mintha haza járna. Mindig remek hangulat uralkodik a színpadja környékén, és most is így történt, a tömeg boldogan ingatta magát a jobbnál jobb számokra.

A Sex Pistols kiütötte (idõben) a Balaton koncertet, de onnantól folyamatosan a Csókolomra készültünk, ami jellemzõ módon kimaradt, mert elragadott minket a buli-hév, és nem bírtuk elverekedni magunkat az Open helyszínre. Tánc hajnalig, ennyit végeztünk pénteken, de jól esett. És így sajnos a Colorstar is elúszott számunkra...

Cikkünk a 2004-es Európa Kiadó koncertrõl: /04/63/ek/