Amal

Amal egy fiatal férfi, auto-riksás (a legtöbben így is szólítják a filmben), aki szinte semmi más nem tesz a film során, csak dolgozik. Az auto-riksája nemcsak a munkaeszköze, hanem az egyetlen apai öröksége is, úgyhogy borzasztóan megbecsüli, és boldogan furikázza vele az új-delhibeli kuncsaftjait a városban. Mint azt a narrációból rögtön megtudjuk, a film a szegények és gazdagok boldogulásáról szól, Amal karakterén keresztül.

A történet elég kevés szóban elmondható, és ezt a nem bonyolult forgatókönyvet a rendezés sem színezi ki feleslegesen, vagyis elmondhatjuk, hogy egy meglehetősen puritán filmet kapunk, ami egyáltalán nem rossz hír.

Először úgy látjuk meg a főhősünket, hogy a kezdőképek alatt a riksájában ülünk - vagyis pontosabban az operatőr ült hátul, és mi a kamerán keresztül látjuk Amal hátát, az utat, és a szép kendőt, amit a riksa elejére kötött, és ami menet közben lobog a szélben.

Pontosan még nem tudjuk, mit fogunk látni, az biztos, hogy nem egy Bollywood-i filmet (bár a kanadai vonalat akkor még nem ismertük), és nem is egy kifejezett művészfilmet, hervasztó hangulattal, sok-sok nyomorral, hanem úgy tűnik, egy érdekes riksás utazáson veszünk részt, ahol a fő cél az, hogy közelebbről megismerjük és megértsük a főhősünket.

Amal éjjel-nappal dolgozik, aztán néhány nap után hazamegy a mamájához, akivel együtt lakik, és a kimerültségtől rögtön elalszik. Ez a megszállott munkamánia, amit Amal átérzéssel és szinte küldetéstudattal művel, lenyűgözi a nézőt. A főhősünk nem akar semmit az élettől, úgy boldog, ahogy van, vezeti a riksáját, közben mindenkivel kedves, becsületes és barátságos, sőt, alázatos is, de ezt is nagyon kedvesen teszi. (A filmben leggyakrabban elhangzó szó, az "uram", ahogy Amal folyton visszakérdez, mert bizonytalan magában).



Ha csak annyit látnánk, hogy Amal barátunk hozza-viszi az autoriksáján az utasokat, már az is érdekes lenne, de nem, a filmnek rendes története van, alaposan kitalált sztorija, ami azért nem zajlik úgy, ahogy egy-az-egyben várnánk, mert mégiscsak Indiában vagyunk, nem Európában, itt egy hagyatéki ügy sem úgy néz ki, mint máshol.

Amal a maga szokásosan odaadó módján bánik az egyik zavart viselkedésű idősebb utasával (aki egyébként a film narrátora, halála után emlékszik vissza Amal-ra, mint a város legjobb emberére), és emiatt az utas ráhagyja a 300 millió rúpiás vagyonát. De erre a vagyonra nagyon számítanak az elhunyt utas gyerekei, az egyik különösen, aki a helyi főmaffiózónak tartozik egy csomó pénzzel, amit el-szerencsejátékozott.

Szóval nem lesz egyszerű az örökség kézbesítése, és a film erről szól, mármint a cselekmény szintjén, arról, hogy hogyan juthat el Amalhoz a rengeteg pénz (ha eljut egyáltalán), amit ő természetesen mások megsegítésére fordítana.

Ahogy elkezdődik a film, nem telik el sok idő, és már megszeretjük főhősünket, nincs mese, túlságosan is jól megírt karakter az övé, és a színész, Rupinder Nagra, tökéletesen játssza el ezt a hibátlan és felettébb szeretetreméltó riksás férfit. Élvezetes nézni, ahogy Amalt burokként védi a jószándéka és kedvessége, ahogy egyszerűen, de kemény elvek alapján él, és ahogy az apjától örökölt és megbecsült riksájában kialakítja a saját világát. Ebbe a világba rendszeresen belép az egyik törzsvendége, egy gyönyörű lány, Pooja Seth, aki még nincs férjnél, és aki egy talpraesett boltosként keresi a kenyerét. Amal vele is visszafogott, és semmit sem árul el az érzéseiből, sőt, ha egy utcagyerek kislány nem hozná szóba ezt, akkor mi sem tudnánk róla, hogy Amal szerelmes a lányba.



Fordulatos a cselekmény, ami az utolsó percig rendes csavarokra képes (de amiben van egy erősen kiszámítható elem is), de maga a történet nem is annyira fontos, mint Amal jelenléte, a szimpatikus jelleme, ami ismeretlen utasait is megfogja, és ami miatt az üzletfelei is barátként gondolnak rá. Nem az a lényeges, hogy Amal végül megkapja-e a végén a rakás pénzt, a szállodákat, miegymást, hanem a jövés-menése, ami közben mindenfelé szórja szét a kedvesség-morzsáit. Persze ez nem ad ki egy elröppent "szent"-vonalat, Amal karaktere egyszerű, de nagyon jó.



A film szlogenje valami olyasmit mond, "hogy néha a legszegényebb emberek a leggazdagabbak", ami, Amalt látva, eléggé hihetőnek tűnik.

Richie Mehta filmje Amal személyiségéhez hasonlóan egyszerű, de jó, hamar meg lehet szokni a stílusát és tempóját, és az elejétől a végéig élvezetes élményt nyújt. A kanadai vonal visszafogottá tette az indiai szálat, és együtt a két kultúra (amit a testvérpár alkotók, Richie és Shaun Mehta is magukban hordoznak) egy kedves és emlékezetes filmet adtak ki, amit másodszor is szívesen néztünk meg.