2009-01-22
A Hercegnő
fájdalom és csillogás
Gyakran hajlamosak vagyunk az un. kosztümös filmeket másképp kezelni, mint egy "átlag" filmet, mintha mondjuk a 18-ik században játszódó történetek lényegéről a látvány, a csodás ruhák és környezet elvonhatnák a figyelmet. Ez néha valóban így is van, kivéve, amikor jó maga film, mert akkor a szép felszínt tényleg csak ráadásként kapjuk.
A Hercegnőnek gyönyörű a plakátja, nem véletlenül, mivel 
a gyönyörű Keira Knightley-t ábrázolja, látványos rokokó ruhában. Később, a film alatt észrevesszük, hogy 10 pontos romantikus fillmzenéje van, aminek a fő-témája különlegesen szép. Már a trailerből is láthatjuk, hogy a művészeti rendezés és a director of photograpy (kb. fényképészeti rendező, aki több, mint operatőr) nagyon jó és hatásos munkát végzett, mert pusztán csak a képek látványa lebilincselő. (A director of photograpy Pados Gyula volt, akinek nagy mértékben köszönheti a film a drámaiságát).
Úgy tűnik tehát, minden "dekorációs elem" együtt van ahhoz, hogy egy akár közepes forgatókönyvet is "feldobjon" annyira, hogy végül elégedetten távozzunk a film után a moziból. Szerencsére nem ez van, a történet érdekes és megkapó, a forgatókönyv pedig (a népszerűvé vált regény alapján) olyan jól van megírva, hogy nem lehet okunk panaszra.
A főhősnő egy 18-ik századi hercegnő, Georgina Devonshire, akinek az életét nagyon közelről láthatjuk, vagyis pontosabban az életének egy darabját. Keira Knightley nem simán eljátssza a szerepét, hanem átmegy Georgina-ba, tökéletesen átlényegül a több, mint 200 évvel ezelőtt élt fiatal nővé, és minden érzését, fájdalmát, boldogságát és gyötrődését bemutatja nekünk. (Ha valakinek még lett volna kétsége Keira kivételes tehetsége felől, most az is eloszlott szépen).
Egy erős drámai hangulata van az egész filmnek, egy olyanfajta feszültség, ami miatt szinte
lélegzet-visszafojtva várjuk a következő jelenetet, mert nemcsak izgalmas a történések menete, de drámaian megragadó is az alapfelállás: az eredeti, okos és szép fiatal lány érdekházassága egy ötlettelen és erőszakos idősebb férfival, aki jellemző módon a kutyáival érte egyedül szót. Ralph Fiennes talán túlságosan is jól játszotta el (ismét) a negatív karaktert (lsd. a Schindler Listáját), a film közepére már annyira utálja mindenki, hogy mit sem számítanak az olyan szépítgetős beszólások, mint hogy kb. "milyen jó a gyerekeknek, akik szabadok", amivel arra akar utalni a film, hogy a herceg a merev angol társadalmi korlátok miatt olyan aljas és kisstílű, amilyen.
Georgina 17 évesen megy hozzá Devonshire hercegéhez, szabad akaratából, de mégiscsak érdekből, vagyis megragadja ő és családja a kínálkozó lehetőséget a felemelkedésre és gazdagságra az adott körülmények között. Aztán elkezdődik az elvileg felhőtlen, valójában gyötrelmes élete, ami egy felette hatalommal rendelkező, de érdektelen, üres és erőszakos férfivel kötött házasságából adódik.
Keira a fantasztikusan érzékeny játékával annyira közel engedi a nézőket
a hősnőjéhez, amennyire csak lehet, olyan, mintha mi is ott lennénk, mintha részt vennénk az egymást követő döntéseiben, amik az életéről szólnak, és amiket folyton kényszerhelyzetben kell meghoznia. A drámai feszültség végig jelen van, ami azért is működik nagyon jól, mert miközben sejtjük, hogy az életét nem kell féltenünk, ezen túl is történhetnek olyan dolgok egy finom és magányos fiatal lánnyal (a 18 század végén), amik megtörik a lelkét, és elveszik az életerejét. És pont erről szól a film, egy normális (tökéletes) fiatal lányról, szabad szellemmel, fantáziával és ésszel, aki mindig úgy tesz, ahogy "kell", ahogy az adott helyzetben ( és korban) elvárható lenne tőle - ahogy azt a körülötte levők megkövetelik -, de egy idő után rá kell jönnie, hogy ennek a folytonos ön-feladásnak sohasem lesz vége, hogyha nem borítja fel az életét, közelébe sem kerülhet a boldogságnak. Nem számít, hogy melyik nemhez tartozik a néző, Keira megpróbáltatásai mindenki együttérzését kiváltják, főként azért, mert a remek forgatókönyvnek/rendezésnek/fényképezésnek köszönhetően végig nagyon közel állunk Georginához, és a kezdetektől involválódunk a történetbe.
Devonshire hercege éli a maga fantáziátlan és
üres napjait, és Georginától tulajdonképpen két dolgot vár el (a koszt-kvártélyért-névért cserébe): hűséget és fiú-gyereket. Ő maga az összes szolgálólánnyal megcsalja feleségét, egy normális mondatot nem vált vele, nem ismeri el a lány képességeit, sőt, a lány legjobb barátnőjével kezd szerelmi kapcsolatot, ami aztán egy abszurd háztartási háromszögbe torkollik, ami azt jelenti, hogy a két nő együtt él a herceggel, egy a feleségeként, egy a szeretőjeként. (Miközben egyik sem szereti a férfit, és mindketten valamilyen nyomós okból van vele, Georgina azért, mert nem tud elválni, Bess pedig azért, hogy láthassa a gyerekeit).
A film többször szán arra időt, hogy át tudjuk élni a hercegnő helyzetét, át tudjuk érezni az ő érzéseit - azt, hogy hogyan kel fel egy borzalmas nap után, hogy hogy érzi magát, amikor egy vidéki házba érkezik meg, ahol pár hónapig távol lehet a szörnyű férjétől, amikor egy társaság közepén kell beszélgetnie élete szerelmével, úgy, hogy nem árulhat el semmit az érzéseikről, akkor, amikor a gyerekét akarják elvenni tőle. Keira arcára minden rá van írva, a sápadt-tétova tehetetlensége mindennél többet elmond, és ettől is lesz annyira jó a film.
A fényképezésről nem mondhatunk mást, mint hogy tökéletes. Nem azért, mert egy magyar operatőr
munkája, hanem azért, mert Pados Gyula láthatóan pontosan átgondolta az adott jeleneteket, és nemcsak "szépen" oldotta meg a felvételt, hanem minden egyes jelenet drámaiságához hozzáadott a kamerájával. Egy ilyen látványos kosztümös-gyönyörű környezetben játszódó filmnél simán elszállhatott volna a director of photography, hogy egy felfokozottan romantikus, lágy szűrőkkel megküldött lányvilágot teremtsen, de Pados Gyula nagyon visszafogott és átgondolt volt, és emlékezetes képekkel lepett meg minket. (Nem számítanak a díjak, de Golden Globe-ot érdemelt volna a munkájáért, és reméljük, az Oscar-jelölés sem marad el).
A film csodás zenéjét egy nőnek köszönhetjük, Rachel Portman-nek, aki eddig már több jó és komoly filmnek szerzett zenét, lsd. Árvák Hercege, Csokoládé, Mona Lisa Mosolya, Marvin Szobája. Portman egy olyan felkavaró főtémát talált, ami már önmagában megható, hát még a drámai képekkel vegyítve. Ez a szép zene fog mindig eszünkbe jutni a filmről, ami nagyon jó kölcsönhatás, ahogy a film és a zene egymást erősítik a szépségükben.
A filmben szereplő kosztümök pedig annyira
gyönyörűek (Michael O 'Connor művészi munkája), hogy szinte minden egyes jelenetnél időt kell hagynunk rá, hogy le tudjunk akadni a ruhákról, és tudjunk koncentrálni a cselekményre is.
A Hercegnő egy magával ragadó film, amit tehetséges emberek csapata hozott létre, hívott elő egy jó regényből, és ami sokkal többet mond nekünk az akkori korról, az akkori emberekről, egy magányos és kényszerpályán mozgó korabeli lányról, áthatolhatatlan akadályokról és a szabadságról, mintsem azt elsőre gondolnánk...Szép film, minden értelemben.
a gyönyörű Keira Knightley-t ábrázolja, látványos rokokó ruhában. Később, a film alatt észrevesszük, hogy 10 pontos romantikus fillmzenéje van, aminek a fő-témája különlegesen szép. Már a trailerből is láthatjuk, hogy a művészeti rendezés és a director of photograpy (kb. fényképészeti rendező, aki több, mint operatőr) nagyon jó és hatásos munkát végzett, mert pusztán csak a képek látványa lebilincselő. (A director of photograpy Pados Gyula volt, akinek nagy mértékben köszönheti a film a drámaiságát).
Úgy tűnik tehát, minden "dekorációs elem" együtt van ahhoz, hogy egy akár közepes forgatókönyvet is "feldobjon" annyira, hogy végül elégedetten távozzunk a film után a moziból. Szerencsére nem ez van, a történet érdekes és megkapó, a forgatókönyv pedig (a népszerűvé vált regény alapján) olyan jól van megírva, hogy nem lehet okunk panaszra.
A főhősnő egy 18-ik századi hercegnő, Georgina Devonshire, akinek az életét nagyon közelről láthatjuk, vagyis pontosabban az életének egy darabját. Keira Knightley nem simán eljátssza a szerepét, hanem átmegy Georgina-ba, tökéletesen átlényegül a több, mint 200 évvel ezelőtt élt fiatal nővé, és minden érzését, fájdalmát, boldogságát és gyötrődését bemutatja nekünk. (Ha valakinek még lett volna kétsége Keira kivételes tehetsége felől, most az is eloszlott szépen).
Egy erős drámai hangulata van az egész filmnek, egy olyanfajta feszültség, ami miatt szinte
lélegzet-visszafojtva várjuk a következő jelenetet, mert nemcsak izgalmas a történések menete, de drámaian megragadó is az alapfelállás: az eredeti, okos és szép fiatal lány érdekházassága egy ötlettelen és erőszakos idősebb férfival, aki jellemző módon a kutyáival érte egyedül szót. Ralph Fiennes talán túlságosan is jól játszotta el (ismét) a negatív karaktert (lsd. a Schindler Listáját), a film közepére már annyira utálja mindenki, hogy mit sem számítanak az olyan szépítgetős beszólások, mint hogy kb. "milyen jó a gyerekeknek, akik szabadok", amivel arra akar utalni a film, hogy a herceg a merev angol társadalmi korlátok miatt olyan aljas és kisstílű, amilyen.
Georgina 17 évesen megy hozzá Devonshire hercegéhez, szabad akaratából, de mégiscsak érdekből, vagyis megragadja ő és családja a kínálkozó lehetőséget a felemelkedésre és gazdagságra az adott körülmények között. Aztán elkezdődik az elvileg felhőtlen, valójában gyötrelmes élete, ami egy felette hatalommal rendelkező, de érdektelen, üres és erőszakos férfivel kötött házasságából adódik.
Keira a fantasztikusan érzékeny játékával annyira közel engedi a nézőket
a hősnőjéhez, amennyire csak lehet, olyan, mintha mi is ott lennénk, mintha részt vennénk az egymást követő döntéseiben, amik az életéről szólnak, és amiket folyton kényszerhelyzetben kell meghoznia. A drámai feszültség végig jelen van, ami azért is működik nagyon jól, mert miközben sejtjük, hogy az életét nem kell féltenünk, ezen túl is történhetnek olyan dolgok egy finom és magányos fiatal lánnyal (a 18 század végén), amik megtörik a lelkét, és elveszik az életerejét. És pont erről szól a film, egy normális (tökéletes) fiatal lányról, szabad szellemmel, fantáziával és ésszel, aki mindig úgy tesz, ahogy "kell", ahogy az adott helyzetben ( és korban) elvárható lenne tőle - ahogy azt a körülötte levők megkövetelik -, de egy idő után rá kell jönnie, hogy ennek a folytonos ön-feladásnak sohasem lesz vége, hogyha nem borítja fel az életét, közelébe sem kerülhet a boldogságnak. Nem számít, hogy melyik nemhez tartozik a néző, Keira megpróbáltatásai mindenki együttérzését kiváltják, főként azért, mert a remek forgatókönyvnek/rendezésnek/fényképezésnek köszönhetően végig nagyon közel állunk Georginához, és a kezdetektől involválódunk a történetbe.
Devonshire hercege éli a maga fantáziátlan és
üres napjait, és Georginától tulajdonképpen két dolgot vár el (a koszt-kvártélyért-névért cserébe): hűséget és fiú-gyereket. Ő maga az összes szolgálólánnyal megcsalja feleségét, egy normális mondatot nem vált vele, nem ismeri el a lány képességeit, sőt, a lány legjobb barátnőjével kezd szerelmi kapcsolatot, ami aztán egy abszurd háztartási háromszögbe torkollik, ami azt jelenti, hogy a két nő együtt él a herceggel, egy a feleségeként, egy a szeretőjeként. (Miközben egyik sem szereti a férfit, és mindketten valamilyen nyomós okból van vele, Georgina azért, mert nem tud elválni, Bess pedig azért, hogy láthassa a gyerekeit).
A film többször szán arra időt, hogy át tudjuk élni a hercegnő helyzetét, át tudjuk érezni az ő érzéseit - azt, hogy hogyan kel fel egy borzalmas nap után, hogy hogy érzi magát, amikor egy vidéki házba érkezik meg, ahol pár hónapig távol lehet a szörnyű férjétől, amikor egy társaság közepén kell beszélgetnie élete szerelmével, úgy, hogy nem árulhat el semmit az érzéseikről, akkor, amikor a gyerekét akarják elvenni tőle. Keira arcára minden rá van írva, a sápadt-tétova tehetetlensége mindennél többet elmond, és ettől is lesz annyira jó a film.
A fényképezésről nem mondhatunk mást, mint hogy tökéletes. Nem azért, mert egy magyar operatőr
munkája, hanem azért, mert Pados Gyula láthatóan pontosan átgondolta az adott jeleneteket, és nemcsak "szépen" oldotta meg a felvételt, hanem minden egyes jelenet drámaiságához hozzáadott a kamerájával. Egy ilyen látványos kosztümös-gyönyörű környezetben játszódó filmnél simán elszállhatott volna a director of photography, hogy egy felfokozottan romantikus, lágy szűrőkkel megküldött lányvilágot teremtsen, de Pados Gyula nagyon visszafogott és átgondolt volt, és emlékezetes képekkel lepett meg minket. (Nem számítanak a díjak, de Golden Globe-ot érdemelt volna a munkájáért, és reméljük, az Oscar-jelölés sem marad el).
A film csodás zenéjét egy nőnek köszönhetjük, Rachel Portman-nek, aki eddig már több jó és komoly filmnek szerzett zenét, lsd. Árvák Hercege, Csokoládé, Mona Lisa Mosolya, Marvin Szobája. Portman egy olyan felkavaró főtémát talált, ami már önmagában megható, hát még a drámai képekkel vegyítve. Ez a szép zene fog mindig eszünkbe jutni a filmről, ami nagyon jó kölcsönhatás, ahogy a film és a zene egymást erősítik a szépségükben.
A filmben szereplő kosztümök pedig annyira
gyönyörűek (Michael O 'Connor művészi munkája), hogy szinte minden egyes jelenetnél időt kell hagynunk rá, hogy le tudjunk akadni a ruhákról, és tudjunk koncentrálni a cselekményre is.
A Hercegnő egy magával ragadó film, amit tehetséges emberek csapata hozott létre, hívott elő egy jó regényből, és ami sokkal többet mond nekünk az akkori korról, az akkori emberekről, egy magányos és kényszerpályán mozgó korabeli lányról, áthatolhatatlan akadályokról és a szabadságról, mintsem azt elsőre gondolnánk...Szép film, minden értelemben.
-ming li-
2009-01-22