Halálos Közellenség- A Kezdetek, 1.rész

Amikor filmet nézünk, nemre való tekintet nélkül a főhőssel azonosulunk, vagy legalább is annak barátnőjével, barátjával. A főhős az esetek 99%-ában az a személy, akivel a legeslegjobban azonosulunk, ő a szimpátiánk, empátiánk célpontja, tárgya. Az olyan filmek, melyek szubjektív azonosulást, de morális elhatárolódást váltanak ki bennünk egy főszereplővel szemben, különösen nagy élményt tudnak jelenteni, roppant nagyot tágulhat a tudatunk általuk. Átélhetünk valamit, anélkül, hogy részt kellene vennünk benne. Ilyen volt a Trainspotting. Azonosultunk a sráccal az elején, végigcsináltuk a junky életformát, majd eldobtuk, mint egy kígyóbőrt, és ha nem is egészségesen, de némi frissen szerzett immunitás birtokában derűsen távozhattunk a mozikból. Bonnie és Clyde más volt, az azonosulás után tőlük már csak a halál választott el minket- az ő haláluk. Mielőtt bárki azzal jönne, hogy nem mindig a főszereplővel való azonosulás a film-trip alapja, megjegyezném, hogy minden idők legfantasztikusabb Hitleres filmjében nem Hitler volt a főszereplő, hanem a titkárnő, Hitler a borzalom volt, amit a titkárnő közelről élt meg.

De lássuk a lényeget. A Keresztapa-filmekkel a baj az lett, hogy bár egy nagyon súlyos életformát jelenítettek meg, amilyet senki nem kívánna szívesen sem magának, sem a barátainak, ennek ellenére a maffiózó karakterek roppant emlékezetesen és roppant jó helyre fúrták be magunkat a szívünkbe. A mű kiváló minőségének köszönhetően abba is bepillanthattunk, hogy honnan indult az egész, hogyan vette kezébe Robert De Niro (mint fiatal Marlon Brando) maga és családja életét. Ez a tiszta szociológiai bepillantás a kezdetekbe lehetővé teszi, hogy józanok maradjunk, illetve, hogy jogosan azonosuljunk a fiatal keresztapával. Onnantól felfelé azonban "elszabadul a pokol", és semmi nem állítja meg az érzelmi azonosulás özönvizét.

A Közellenség egy merőben más film, mert a franciák eredetileg rokonszenveztek Jacques Mesrine-nel, a nagy francia gengszterrel. Az ő történetét láthatjuk, ráadásul a Mesrine által írott könyv alapján (!!!). Az eredmény azonban nem olyan, mint a Keresztapa esetében, hanem fordított, mert itt végül Mesrine-re egy nem vonzó karakterként tekintünk, végül elidegenülünk tőle - de úgy, hogy sajnáljuk, megértjük és tiszteljük. A film elképesztően világos szociológiai látásmódja révén Mesrine életét, mint saját döntéseinek sorozatát látjuk, de úgy, hogy döntéseit nem elszigetelten, hanem mindig egy tágabb keretben, aktuális élethelyzetének keretében látjuk, ami nagy élmény.





Mesrine a film legelején megmutatja, hogy nem patkány, és hogy a patkányság fogalma menyire átverős a kispolgári értelmezésben. Egy fiatal arab nőt, egy ártatlan lányt kellene meggyilkolnia, kivégeznie abból a célból, hogy a megkínzott arab férfiak valljanak (ismerős?). Most sem akarunk poént lelőni, de nem is kérdés, hogy egy olyan film, amely úgy kezdődött volna, hogy a főszereplőnk kivégez egy fiatal lányt (lásd a Hannibál filmeket), nem tarthatna számot az érdeklődésünkre, szóval kimondhatjuk, ami a film nézése közben is nyilvánvaló volt. Mesrine nem lenne képes ilyen bestiális gonosztettre. Ha megtette volna, a hadsereg egyenruhájában, egy parancsot teljesítő, terrorizmus ellen harcoló háborús hős lehetett volna - de ő nem ezt választotta.

Választása egyébként a másodpercek alatt hozott ösztönösen profi döntések mintapéldája lehetne, egy komputer sem számolta volna ki jobban, hogy mi lett volna a leghumánusabb lépés, amit választhatott. A leghumánusabb lépés, érdekes, nem? A gengszter úgy kezdi pályáját, hogy a leghumánusabb lépésért feladja a karrierjét. Ez Mesrine.





Már a '70-es években megjelentek olyan elméletek, melyek szerint egy történet tulajdonképpen egy tulajdonságokkal és konfliktusos kiindulási helyzettel felruházott karakter vesszőfutása egy adott, ugyancsak kiindulásként adott közegben. Pont olyan, mint egy kísérleti egér. Bedobjuk a karaktert a helyzetbe, és meglátjuk, mi történik. (e témában Bódy Gábor végzett egy forradalmi és komplex kísérletet Pszichokozmoszok c. kisfilmjében). Shakespeare drámáiban egy-egy teljes cselekmény rajzolja ki végül a főszereplő jellemét. A dráma alapja ebben az esetben egy-egy különleges tulajdonságokkal bíró jellem, s minden más "csak" vetítőválaszon, amelyre e jellem kivetül.

Jacques Mesrine egy pozitív tulajdonságokkal bíró jellem - ez már az elején kiderül. Ezek a pozitív tulajdonságok adják az egész film hatóerejét, amely rakétaként röpíti végig a nézőt az első kockától az utolsóig.





Mesrine nem véletlenül szerelt le a hadseregtől, hanem jelleme, és humánuma miatt, melyek azt a bizonyos meghatározó döntését idézték benne elő. Mesrine nagyon durva dolgokon megy keresztül, nagyon durva dolgokat visz véghez, de ezek a film elején megismert (jó) tulajdonságai végigkísérik egész pályáját, újra és újra megmutatkoznak. Azt akarjuk mondani, hogy nem tehetett másképp? Mesrine a maga által önmagáról írott könyvben azt akarja velünk elhitetni, hogy nem tehetett másképp? Nem, nem pontosan. Mesrine döntésről döntésre látni engedi, mik közül választhatott éppen. Látjuk, hogy mikor melyik kevésbé jó tulajdonsága, vagy melyik kényszerítő körülmény (vagy a kettő együtt) hatására cselekszi azt, amit. Minden tettnek van valami előzménye, és Mesrine esetében rengeteg tettére van a néző által is átélhetően racionális magyarázat.

Mesrine életpályája természetesen nem jött volna létre ebben a formában, ha nincs legalább egy rossz tulajdonsága. Nos, Mesrine rossz tulajdonságai között élen járt, hogy büszke volt, roppant érzékeny igazságérzete volt, hirtelen haragú volt, és fanatikusan ragaszkodott a szabadsághoz, és minden helyzetben előrefelé menekült. Egy másik remek filmben, a Kapj El, Ha Tudsz-ban a DiCaprio által alakított szélhámos bűnöző végül a társadalom hasznos tagjává avanzsál. Mesrine-nek nem lehetett ekkora szerencséje.





A film (szemben a Keresztapa filmekkel) végig távolságot tart köztünk és Mesrine között. Meglepően sok ponton, sok pillanatban értjük őt meg, néha viszont kerek perec érezzük, hogy na, itt lépte át a határt. Megindító viszont mindeközben, hogy folyton látjuk azt is, hogy a körülmények hogyan kényszerítették az előrefelé való menekülésre. Egy ízben például kilép a helyi maffiától, amely főnökét Depardieu csodásan, nagyon mélyen megrajzolva alakítja, és munkát kap egy helyi vállalatnál. Depardieu azonban nem akarja, hogy kilépjen, a maffia erről szól. Amikor újabb munkára hívja, és Mesrine konzekvensen nemet mond, nem is kérdés, hogy Depardieu nyomást gyakorol Mesrine munkaadójára, aki kénytelen elbocsátani (ezt a film nem is ábrázolja külön jelenettel, mégis egyből vágjuk, hogy ez történt, annyira tiszta, világos, érthető szociográfiát ad a film Mesrine-ről és élethelyzeteiről).

Ugyanebben a munkára hívásban van egy másik durva motívum, hogy Mesrine feleségéről valahogy kiderül, hogy adott esetben a rendőrséghez is fordulna. Mesrine ekkor borzasztó brutálisan megveri a szerelmét. Kiábrándultunk a hősünkből? Még szép, de ha belegondolunk, nem is voltunk képesek annyira azonosulni vele, hogy ekkor kiábrándulás következzen be. Ugyanakkor e tette is teljességgel érthető. Mesrine meglékelte számunkra a fejét, és bepillantást nyújt a tetteit mozgató pszichológiai viselkedés ezerrel pörgő fogaskerekeibe is. Amikor a lány a rendőrséggel fenyeget (kislányuk láthatását illetően) Depardieu és az egyik embere is jelen vannak. Mesrine ebben a pillanatban egy nagyon gyenge ponttá vált a feleségével, akit nem tud megfékezni, amikor a rendőrséggel fenyegetőzik.

Mesrine egy másodperc alatt átlátta, hogy ki kell egyensúlyoznia a helyzetet, amit a lány révén keletkezett megbízhatóság-vákuum idézett elő, mert ha nem teszi, két napon belül egy csatornában végzik mind a ketten. Mesrine, aki a film elején megmentette az arab lány életét, szerelmét brutálisan megverte, úgy, hogy azt Depardieu is túlkapásként értékelte. Nem csoda, hiszen Mesrine előrefelé menekült. Az, hogy a munkát el kellett végeznie, és tetejébe mindennek, még le is bukott (úgy, hogy ezt a lebukást ő maga előre is látta), messzemenőkig igazolják, hogy Depardieu az új melóval Mesrine kilépési kísérletére válaszolt (amely válasz tényleg végződhetett volna csatornával is).





A filmből kitűnően megértjük, hogy működik egy bűnszövetkezet. Egy darab vagány fickó, mint Mesrine bármikor megverhetne valakit - de azután a sértett a saját bandájával bármikor kivégezheti Mesrine-t. Ha nem tartozik sehova, szabad célpont. Ebből az következik, hogy jobban teszi, ha sosem kerül összetűzésbe senkivel, vagy pedig jobb, ha tagja egy szövetkezetnek. Amikor Mesrine egy barátnőjét, egy prostituált nőt megverte a stricije, Mesrine durván megbosszulta a strici tettét. Mesrine ilyen - nem lett volna képes ezt nem megtenni (és esetében jóval többről van szó, mint a Vissza a Jövőbe "nyuszi vagy?" - szindrómája). Ezer film készült arról a dilemmáról, hogy törvényes vagy nem törvényes úton "igazságot szolgáltatni" milyen dolog, és mindig könnyen meggyőzik a nézőt, hogy az önbíráskodás bizonyos esetekben megérthető. Érdekes körülmény, hogy Mesrine esetében a törvényes igazságtétel lehetősége fel sem merül. Onnantól, hogy megverte a stricit, a kocka el volt vetve, vagy ő, vagy Mesrine alapon. Mesrine életének cselekménye nagyon gyakran torkollott hasonló vagy-vagy szituációba, mint például a "vagy megszökünk vagy meghalunk" (dehors ou mort).





Mesrine élete egy jó tulajdonságokkal rendelkező ember tragédiája. Egy dráma, amely az akkori idők ('60-as '70-es évek) forrongó szabadságakarásából, a kispolgári életformától, a szociális hazugságoktól való drasztikus elhatárolódásból adódott, és nem utolsósorban abból, hogy ekkor még roppant kevés olyan történet állt rendelkezésre, amely tanulságként, mintaként szolgálhatott volna a fiataloknak. Mesrine sok ezer társával a szociológia egyik kísérleti nyula volt - egy olyan korszakban, amikor Mesrine tulajdonságait mindenkit ámulatba ejtő mozihősök kikeverésére használták. Mesrine élete egy korabeli mozihős élete - a korabeli valóságban. Ma már csak korlátok közt hat meg bennünket - de akkoriban lázba hozta az embereket, mint Bonnie és Clyde. Ma már "csak" korlátok közt ébreszt bennünk szimpátiát, de pont ezek e korlátok teszik lehetővé, hogy racionálisan érezhessünk együtt egy emberrel, hogy megérthessük az akkori nyugati társadalmakat. Együttérzésünk arról szól, hogy sajnáljuk őt. Nagyon sajnáljuk, mint Sonny-t a Bronx-i Mesében, mint egy elpazarolt tehetséget.





Vincent Cassel elképesztőt alakít. Éppenséggel az ő alakítása, az ő (valamint a fiatal és szimpatikus, plusz elképesztően érett és tehetséges rendező Jean-François Richet) Mesrine-felfogása az, amely révén ebben az elképesztő tripben lehet részünk - belecsöppenünk az '50-es, '60-as évekbe, egy kezdetben még egészséges katona-típusú egyéniség bőrébe ... Ha kicsit is kevésbé kiváló rendezőnk és főszerelőnk lett volna, az egész történet csak mint egy bűnöző, mint egy gengszter élete pergett volna le - az ember és helyzetének, a korabeli társadalomnak a megértése, megismerése nélkül. Szerencsések vagyunk, hogy mindezt moziban megnézhetjük - nagyon szerencsések. Igazi időutazás, igazi trip egy különleges személyiség bőrében az empátia és a szociológia egymást erősítő szárnyain ... (alig várjuk a második részt...)