2009-01-30
Papírrepülők
itt és most- földközelben
Szabó Simont az első Török Ferenc-filmből, a Moszkva Térből ismerhetjük, akkor még színészként mozgott, mostantól viszont már forgatókönyvíró-rendezőként is jegyezhetjük, mert ezen a terepen is bevált. Az első "nagy filmje" igazán jó lett.
Egy városképpel indulunk, ami valami miatt nem is emlékeztet a fiatal filmesek kedvenc forgatási helyére, a budapesti háztetőkre, pedig azokat látjuk. Alatta jó zene, egyre izgatottabban várjuk a 
folytatást, kezd kellemes előérzetünk lenni a 29 éves baseball-sapkás srác első filmjével kapcsolatban. Utána az első jelenet olyan, mintha tisztelgés lenne Méhes Marietta előtt, a Kutya Éji Dala c. Bódy Gábor-filmbeli fiatal vidéki nő karaktere előtt, aki senkihez sem hasonlítható módon beszél, formálja meg a szavakat. Itt egy (mint később kiderül, egy Titi nevű) lány álldogál egy panel-konyhában, tesz-vesz (a melltartó-póló összeállítása egy tiszta szociológiai kép), és közben azt magyarázza egy férfinek, hogy ő mindenképp elmegy arra a találkozóra. A férfi ordít vele, és azt magyarázza, mennyire értéktelen a lány (ameddig az én házamban élsz...stb), és hogy mennyire semmit sem érnek a rajzai, amiket éjszakánként rajzol. A lány azt mondja, ehhez semmi köze a férfinak, és akkoris elmegy arra a találkozóra. Ez az erőtlen és suta szembeszegülés már elhelyezi a drámai vonalat a filmben, úgy, hogy még nem is történt semmi.
Aztán több szereplőt látunk, kisebb blokkokba áll össze a cselekmény, és mindegyik
blokknak megvan a maga története. A film nem magyaráz semmit, és ez nagyon jó, csak nézzük a szereplőket, és nagyon hamar képbe kerülünk a film működését illetően: a kisebb sztorik egymástól függetlenül zajlanak, a blokkok szereplői nem fognak egymással találkozni (mint tennék azt egy Altman-filmben), de nem is kell, mert így is eléggé izgalmas a dolgok alakulása. Tehetség kell ahhoz, hogy valaki úgy tudjon megírni/rögzíteni/rendezni/létrehozni egy-egy jelenetet, hogy abban akkor is feszültség és izgalom legyen, ha éppen nem is történik benne semmi "komoly", mármint sorsdöntő, vagy végletes cselekmény, hanem csak úgy, mennek a dolgok előre, a maguk útján. Szabó Simon egy ilyen tehetséges fickó, aki egyébként élőben is olyannak tűnik, mint amit a filmje mutat: down-to-earth (kb. földönjáró), közvetlen és érzékeny. (Petra, ha ezt olvasod, komolyan gondoljuk...)
Jobbnál jobb helyzetekbe csöppenünk a filmben, látjuk, ahogy a Titi nevű lány pénztáros egy, a Blahán levő Spar-ra emlékeztető boltban, és hogy mennyire utálja a vásárlóit és a munkáját.
Látjuk, ahogy ez az egyszerű boltos csajnak beállított, béna ruhában mozgó lány a legfantáziadúsabb ruhákat tervezi, annyira eredeti módon, hogy a jószemű meleg tervező srác is egyből beleszeret a munkáiba.
Titi barátnője Detti, akire később "kis Uma Thurman"-ként gondolunk vissza, mert annyire hasonlít a szépsége és a stílusa Thurman-éra. Detti éppen úgy beszél, ahogy bármelyik huszonéves lány, ugyanannyira akad ki dolgokon (azon, ahogy az apja kezeli Titit), és ugyanúgy lelkesedik is (a Titi által tervezett ruhákért például). Ez a fajta ismerősség mindegyik szereplőnkre igaz, és ez nem a belterjesség felé mutató ismerős-motívum, hanem a hétköznapi (egy adott kultúrkörön belüli) mindennapiság jegye, az az érzés, hogy a moziban ülők bármelyike megtudná írni a szereplők párbeszédeit.
A filmbeli karakterek teszi a dolgukat, cimbalmot cipelnek, és utána egy egyszerű ebéd mellett megbeszélik a jövőbeli terveiket, viccelődnek
egymással, normális, teljesen ismerős párbeszédeket nyomnak egymással, annyira egy-az-egyben, hogy mi, nézők is úgy érezzük, ott vagyunk közöttük.
A hangszereket fuvarozó páros egy valódi cimbalmost szállít, ifj. Lukács Miklóst, a Dresch Qvartett oszlopos tagját. Minden igazi, minden földközeli, minden érthető és átérezhető, ez a film tényleg valóságos. Ahogy nézzük a filmet, érteni véljük a fitneszklubban dolgozó fiatal srác életét, képbe kerülünk a Jászain brékelő fiatal srácok világképével kapcsolatban, tisztán látjuk, hogy van ez a mostani tizenévesekkel, milyen körmönfont módon cserkészik be egymást, milyen erős lehet egy leszbikus szerelem, mennyire rossz eltitkolni mindenki előtt a saját énedet, milyen erős egy igazi fiú-barátság, és hogy milyen egy harmincas "értelmiségi", vagyis egy nem-betagozódó csávó (aki íróként gondol magára) bármelyik hétköznapja.
Tényleg olyan, mintha ott
lennénk, az adott történés helyszínén, mintha egy lennénk a szereplők ismerősei közül, és ez nagyon felszabadító és közvetlen érzés. Szabó Simon színészként sem volt egy mesterkélt arc, de rendező-alkotóként még keresetlenebb, még egyszerűbb eszközökkel vonja be a nézőket a világába - és ez nagyon jó. A szereplők állítólag sokat improvizáltak, ebből mi csak azt látjuk, hogy egy csomószor egymás szavába vágnak a karakterek, ami szintén egy jó elem, és szintén a közvetlenséget és hihetőséget szolgálja.
A rendező azt mondta, underground trash movie a film műfaja, és ezután egy sor humoros
magyarázatot mondott erre, amit már nem tudnánk felidézni. A lényeg a remek stílusa, a tapintható közvetlensége és könnyedsége, az adott helyzetekben remekül működő drámaisága és az egészet átható érzékenység.
Éppen ilyen filmet "kell" készíteni a 2008-as Budapest hétköznapjairól, ennyire sokatmondót és élvezeteset.
Bírjuk Szabó Simon és barátai stílusát, és már most elkezdünk gyúrni a második nagyjátékfilmükre....
P.S.: Szabó Simon új trendet alapított a magyar filmben, most értesültünk róla, hogy Pater Sparrow (Veréb úr), aka Verebes Zoltán saját filmjét, az 1-et ugyancsak az underground trash movie kategóriába sorolta. Örülünk neki, mármint ha az hasonlóan jó, mint Szabó Simon filmje...
folytatást, kezd kellemes előérzetünk lenni a 29 éves baseball-sapkás srác első filmjével kapcsolatban. Utána az első jelenet olyan, mintha tisztelgés lenne Méhes Marietta előtt, a Kutya Éji Dala c. Bódy Gábor-filmbeli fiatal vidéki nő karaktere előtt, aki senkihez sem hasonlítható módon beszél, formálja meg a szavakat. Itt egy (mint később kiderül, egy Titi nevű) lány álldogál egy panel-konyhában, tesz-vesz (a melltartó-póló összeállítása egy tiszta szociológiai kép), és közben azt magyarázza egy férfinek, hogy ő mindenképp elmegy arra a találkozóra. A férfi ordít vele, és azt magyarázza, mennyire értéktelen a lány (ameddig az én házamban élsz...stb), és hogy mennyire semmit sem érnek a rajzai, amiket éjszakánként rajzol. A lány azt mondja, ehhez semmi köze a férfinak, és akkoris elmegy arra a találkozóra. Ez az erőtlen és suta szembeszegülés már elhelyezi a drámai vonalat a filmben, úgy, hogy még nem is történt semmi.
Aztán több szereplőt látunk, kisebb blokkokba áll össze a cselekmény, és mindegyik
blokknak megvan a maga története. A film nem magyaráz semmit, és ez nagyon jó, csak nézzük a szereplőket, és nagyon hamar képbe kerülünk a film működését illetően: a kisebb sztorik egymástól függetlenül zajlanak, a blokkok szereplői nem fognak egymással találkozni (mint tennék azt egy Altman-filmben), de nem is kell, mert így is eléggé izgalmas a dolgok alakulása. Tehetség kell ahhoz, hogy valaki úgy tudjon megírni/rögzíteni/rendezni/létrehozni egy-egy jelenetet, hogy abban akkor is feszültség és izgalom legyen, ha éppen nem is történik benne semmi "komoly", mármint sorsdöntő, vagy végletes cselekmény, hanem csak úgy, mennek a dolgok előre, a maguk útján. Szabó Simon egy ilyen tehetséges fickó, aki egyébként élőben is olyannak tűnik, mint amit a filmje mutat: down-to-earth (kb. földönjáró), közvetlen és érzékeny. (Petra, ha ezt olvasod, komolyan gondoljuk...)
Jobbnál jobb helyzetekbe csöppenünk a filmben, látjuk, ahogy a Titi nevű lány pénztáros egy, a Blahán levő Spar-ra emlékeztető boltban, és hogy mennyire utálja a vásárlóit és a munkáját.
Látjuk, ahogy ez az egyszerű boltos csajnak beállított, béna ruhában mozgó lány a legfantáziadúsabb ruhákat tervezi, annyira eredeti módon, hogy a jószemű meleg tervező srác is egyből beleszeret a munkáiba.
Titi barátnője Detti, akire később "kis Uma Thurman"-ként gondolunk vissza, mert annyire hasonlít a szépsége és a stílusa Thurman-éra. Detti éppen úgy beszél, ahogy bármelyik huszonéves lány, ugyanannyira akad ki dolgokon (azon, ahogy az apja kezeli Titit), és ugyanúgy lelkesedik is (a Titi által tervezett ruhákért például). Ez a fajta ismerősség mindegyik szereplőnkre igaz, és ez nem a belterjesség felé mutató ismerős-motívum, hanem a hétköznapi (egy adott kultúrkörön belüli) mindennapiság jegye, az az érzés, hogy a moziban ülők bármelyike megtudná írni a szereplők párbeszédeit.
A filmbeli karakterek teszi a dolgukat, cimbalmot cipelnek, és utána egy egyszerű ebéd mellett megbeszélik a jövőbeli terveiket, viccelődnek
egymással, normális, teljesen ismerős párbeszédeket nyomnak egymással, annyira egy-az-egyben, hogy mi, nézők is úgy érezzük, ott vagyunk közöttük.
A hangszereket fuvarozó páros egy valódi cimbalmost szállít, ifj. Lukács Miklóst, a Dresch Qvartett oszlopos tagját. Minden igazi, minden földközeli, minden érthető és átérezhető, ez a film tényleg valóságos. Ahogy nézzük a filmet, érteni véljük a fitneszklubban dolgozó fiatal srác életét, képbe kerülünk a Jászain brékelő fiatal srácok világképével kapcsolatban, tisztán látjuk, hogy van ez a mostani tizenévesekkel, milyen körmönfont módon cserkészik be egymást, milyen erős lehet egy leszbikus szerelem, mennyire rossz eltitkolni mindenki előtt a saját énedet, milyen erős egy igazi fiú-barátság, és hogy milyen egy harmincas "értelmiségi", vagyis egy nem-betagozódó csávó (aki íróként gondol magára) bármelyik hétköznapja.
Tényleg olyan, mintha ott
lennénk, az adott történés helyszínén, mintha egy lennénk a szereplők ismerősei közül, és ez nagyon felszabadító és közvetlen érzés. Szabó Simon színészként sem volt egy mesterkélt arc, de rendező-alkotóként még keresetlenebb, még egyszerűbb eszközökkel vonja be a nézőket a világába - és ez nagyon jó. A szereplők állítólag sokat improvizáltak, ebből mi csak azt látjuk, hogy egy csomószor egymás szavába vágnak a karakterek, ami szintén egy jó elem, és szintén a közvetlenséget és hihetőséget szolgálja.
A rendező azt mondta, underground trash movie a film műfaja, és ezután egy sor humoros
magyarázatot mondott erre, amit már nem tudnánk felidézni. A lényeg a remek stílusa, a tapintható közvetlensége és könnyedsége, az adott helyzetekben remekül működő drámaisága és az egészet átható érzékenység.
Éppen ilyen filmet "kell" készíteni a 2008-as Budapest hétköznapjairól, ennyire sokatmondót és élvezeteset.
Bírjuk Szabó Simon és barátai stílusát, és már most elkezdünk gyúrni a második nagyjátékfilmükre....
P.S.: Szabó Simon új trendet alapított a magyar filmben, most értesültünk róla, hogy Pater Sparrow (Veréb úr), aka Verebes Zoltán saját filmjét, az 1-et ugyancsak az underground trash movie kategóriába sorolta. Örülünk neki, mármint ha az hasonlóan jó, mint Szabó Simon filmje...
-lido-
2009-01-30