microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2009-01-14

A Szabadság Útjai

új esély


Moziba járni, filmeket nézni, az esetek legalább 70%-ában kíváncsiság, szórakozás. Amikor pedig egy film jó, leggyakrabban azt mondjuk: tartalmas szórakozást nyújt. A Szabadság Útjai ebbe a kis sztenderd mozikultúrába különös idegenként csapódik be - az embernek a lélegzete is eláll, és bár panaszra nincs okunk, mert az az évi 7-8 jó film még mindig összejön, mégis azt mondjuk ámulatunk csúcsán: hihetetlen, hogy ilyen filmek születnek !:)

A Szabadság Útjai nemcsak különlegesen jó film, de annyira másképpen is "jó", hogy nem is értjük, hogy lehet annyi olyan filmet megnézni, amik csak imitálják, hogy ők is tudnak valamit. A legtöbb film ipari produktum, valaki kitalál egy ötletet, egy kis sztorit, és annak alapján születik valami, amit az emberek kisebb vagy nagyobb tömege megnéz, amiatt, hogy a trailer felkeltette az érdeklődésüket, és ami az esetek zömében mindössze csak alapul egy sztorin, egy problémán, egy jelenségen, ahelyett, hogy kibontaná, feldolgozná azt, és így csak ígérete annak, ami miatt az emberek jegyet váltottak rá.

A Szabadság Útjai elsöprő élmény, lenyűgöző alkotás - de figyelem (!), egyáltalán nem garantált, hogy bárki számára bármilyen körülmények között az lesz (ez is egy olyan film, amit a cspv-n jól istenivé, égi tüneménnyé nyilvánítanak, és amikor a fellelkesített néző-barátunk kijön a moziból, azt mondja: hm, ez nem is olyan nagy dobás). A Szabadság Útjai egy hétköznapi ruhába öltözött királylány, olyan, mintha egy étkező asztalánál ott lógna a falon a Napraforgók, dekorációként. Vetsz rá egy pillantást, semmi különös, de miközben a spenótot kanalazod, elmerengsz, és periférikus látásod már valami intenzív szépség lüktető jelenlétét jelzi. Aztán később, este, vacsora után, a vibráló gyertyafényben egyszercsak felállsz, gyertyával a kezedben odalépsz hozzá, és azt mondod: úristen, de gyönyörű!





Az '50-es évek eléggé közhelyes miliő ma már, minden film csak a korabeli színes magazinok reklámjainak világát keni fel a vászonra. Mi ez, ha nem a felszín megragadása? A Szabadság Útjai elegánsan hagyja ki a felfokozottan színes, stilizált képi világ alkalmazását, és ettől már az elején olyan érzésünk lesz, mintha tényleg az akkori időkbe csöppentünk volna bele - és nem csak valami filmet néznénk, ahol a látványtervezők idézőjelbe tették az éra stílusvilágát. Minden teljesen, haraphatóan valóságos. A színek (a Hollywood-i '50-es évekhez képest) döbbenetesen fakó telítettsége már önmagában szenzációs élmény. DiCaprio munkahelyén ugyanúgy, mint a fiatal pár otthonában - a Revolutionary Road-on (ami a film eredeti címe).





Vajon menyire tud világrengető lenni egy olyan film, ami arról szól, hogy egy fiatal pár odaköltözik egy kertvárosba (Connecticut), ahonnan a fiatal, 30 éves férfi vonattal jár be a nagy almába, hogy családjának egy hatalmas cég (Knox) szürke boxainak egyikében pénzt szerezzen? Valljuk be, hogy ránézésre azt mondanánk: közepesen. Vajon mennyire tűnik elképesztő fordulatnak, ha a fiatal, kertvárosban rekedt feleség (2 gyerek anyja) azt találja ki, hogy költözzenek Párizsba, hogy valódi életük legyen ahelyett, ami itt vár rájuk életfogytiglan? Valljuk be: kb. közepesen. Nos, itt jön be Sam Mendes, és a regény írójának, Richard Yates-nek művészete, akik ebben a látszólag közepes hőfokú, langyos anyagban meglátták az izzó szupernovát.





Sam Mendes már az Amerikai Szépségben elkápráztatta a világot (Magyarországot különösen, hiszen Gothár Péter le is fordította magyarra e filmet). Megmutatta, hogy a hétköznapok realitásában egyetemes tragédia rejlik (hiszen a hétköznapok nem egy-egy ember hétköznapjai, hanem majdnem mindannyiunké), és varázslóként megmutatta, hogy a hétköznapok látszólag unalmas, közhelyes részletei hogyan elevenedhetnek meg egy fantasztikus valóság-szimfónia sziporkázó motívum-kavalkádjaként. Filmművészetével már ekkor sikerült leásnia egészen az irodalomig, amely, mint az ördög, a részletekben lakozik:) A részletekről megrajzolt éles képekben.





A Revolutionary Road egy tulajdonképpen őrült és őrült nagy vállalkozás, hiszen nagyon-nagyon alulról indít (egy fiatal pár az '50-es években), hogy aztán végül a Titanic méltó párját hozza létre. Onnantól kezdve, hogy a szereposztást Mendes a szerelmére, feleségére, Kate Winslet-re, és az ő kozmikus partnerére, DiCaprióra komponálta, milliószorosára emelte a téteket. Többé nem egy '50-es években játszódó amerikai sztorira vállalkozott, hanem a szabadság és szerelem akarásának görög értelemben vett gigászi tragédiájának megalkotására esküdött fel.





Tulajdonképpen minden ugyanaz, mint a Titanic-ban. Itt is az élet és a szabadság a tét, csak most nem az elemek, a jéghideg óceán képezik a környezetet. A többi azonban ugyanaz: szerelem, féltés, önzőség, gonoszság, életösztön, az élet értelme - és az, hogy minden nap számítson. Mindez ismét operába illő festői kontextusban, csak itt a világ legszebb, legnagyszerűbb, legridegebb és legigazságtalanabb titáni remekműve és az óceán helyett egy szűk irodai ficak, olcsó, titkárnős szex, a kispolgári (kis-, közép és nagypolgári) életmód, és hazugságoknak többszörösen egymásra rétegződő guanószerű páncélja határozzák meg a teret, amelybe fiatal szerelmeseink belecsöppentek.

Vajon szerelmeseink, akik egyszer már bizonyítottak, képesek lesznek-e ezeket az akadályokat, életet gátló körülményeket is legyőzni?





A Titanic beleképzelése a filmbe még távolról sem túlzás - de ha valaki annak tartaná, erre az esetre Mendes a szomszéd hölgy, Mrs. Helen Givings szerepét Kathy Bates-re osztotta, aki annak idején a fiatalok szerelmi védnöke volt a Titanic-ban (ő volt az amerikai hölgy, Molly, aki nagy ívben tojt a konvenciókra, aki kölcsönadta DiCaprio-nak az öltönyt, amiben részt vehetett a vacsorán, ő bábáskodott a szerelmük felett). Kathy Bates most ingatlanosként reinkarnálódott, aki nem csupán el akarta passzolnia az egyik impozáns házat a Revolutionary Road-on, de oda különleges, kivételes, "special" embereket szeretett volna találni, már csak maga miatt is, hiszen ez az ő saját szomszédsága (Kathy Bates végül nagyon elégedett, hogy sikerült egy igazán szép és különleges párt találnia). Ismét ők a kísérleti nyulak, a szerelmes fiatalok, akiknek a bőrén megtapasztaljuk, hogy vajon van-e kiút az adott katasztrófából.





A Titanic-cal való párhuzam minden bizonnyal abból a fantasztikus jelenetből fakad, melyben Kate Winslet a keze közé fogja szerelme, DiCaprio arcát, és azt mondja, hogy "tudod, mi vagy te, a legcsodálatosabb dolog a világon, egy férfi!". A lány, aki a film elején elborzad, mert meglegyinti a középszerűvé válás kegyetlen fuvallata, azt találta ki, hogy költözzenek Párizsba, ahol ő majd, mint az amerikai kormánynak dolgozó titkárnő bőségesen elegendő pénzt keres majd, és így DiCaprio azt csinálhat, amit akar, évekig. A lány azt szeretné, hogy szerelme váljon azzá, amivé válnia kell. Olvasson, ismerje meg a világot, önmagát, bontakozzon ki, bontakoztassa ki a tehetségét - a tehetségét, amely miatt a lány beleszeretett. A látszólag antifeminisztikus gondolatról hamar kiderül, hogy maga a hard core feminizmus.

A lány a saját művészi tehetségét megtapasztalta, és nem tetszett neki, egy kisvárosi színi előadás során. Ezzel együtt, ő nem a háttérbe akart vonulni, mint kevésbé tehetségtelen, hanem ellenkezőleg, foggal-körömmel ragaszkodott a szabad és eredeti élethez, amit a fiatal férfiba való beleszerelmesedése pillanatától elvár. A szabad és eredeti életet nemcsak a srác számára akarta, hanem mindkettőjüknek. Plusz a jövő egy szabad és eredeti élet során nyitott, s így, még ha a lány hivatalnokként is dolgozik évekig, akkor is nagyobb az esélye arra, hogy azzá lehet, amivé lennie kell, mint ott, a kertváros életfogytos csapdájában.

Kate Winslet mintha a Titanicban kapott szabad, teljes és boldog életet akarná itt visszaadni szerelmének. Mintha az akkor meg nem valósult közös életüket akarná itt megvalósítani. Akárhogyan is, lényeg, hogy Kate Winslet karaktere, April nem anti-feminista, hanem ismét az, ami annak idején: egy forradalmi lány. Egy forradalmian szabad lány.

Sam Mendes azzal nyűgöz le bennünket, hogy regényekre jellemző pszichológiai komplexitással itatja át a jeleneteket. Mint amikor egy mesefilmben valaki elkezdi érteni az állatok nyelvét, itt, ebben a fantasztikus filmben az emberek életének mély-pszichológiája válik kristálytisztán megfigyelhetővé. Ebben a reflektorfényben megértjük, hogy egy-egy ember az élete során nem igazán válogathat a különféle döntések között, mert az, ami a felszínen egy pillanatnyi elhatározásnak tűnik, az a pszichológiai mély-motívumokat (mint a bábokat mozgató bábjátékos kezek munkáját) megvilágítva mind csak egyszerű, önző, az önzés gyilkos ösztönétől vezérelt döntések.





E filmben végignézhetjük, megcsodálhatjuk, hogy egy fiatal férfi és egy lány hogyan jutnak el szerelmük és lélekrokonságuk közös alapjától a vitális érdekellentétig. Elég egyetlen jelenetet említeni, egy konyhai beszélgetést, amelyben DiCaprio arról beszél, hogy mennyire boldog, hogy mennek Párizsba. Azt mondja, emlékszik, milyen volt, amikor a frontra ment, félelmetes volt, de soha nem volt még annyira boldog, annyira önmaga. Aztán tovább ecseteli az élményt, és újra elhangzik a "félelmetes" szó, amit Kate Winslet (arcának kifejezése szerint már ért), bár az esze még a szavakba kapaszkodik, és azt sulykolja magának, hogy "a srác is ugyanúgy akarja, mint ő, nincs itt semmi gond".

A film pszichológiai brillírozása miatt lehetőségünk van úgy látni két ember közös jövőtervezésének folyamatát, mint egy nagyhatalmak között folytatott diplomáciai tárgyalássorozatot, ahol minden egyes szónak, minden egyes önzőzésnek vagy engedménynek, elfogadásnak vagy visszautasításnak a háttérben figyelő fegyverek adnak súlyt. E pár esetében tisztán látjuk, hogy mindketten az életükért küzdenek, csak ez az élet mindkettőjük számára mást jelent.





Vajon miért ilyen nagy hatású ez a film, ezzel a konfliktussal, most 2008-2009-ben? Ez talán a film legmegdöbbentőbb vonzata. Megdöbbenünk, ha belegondolunk, mennyire keményen jelenlévőek ezek a konfliktusok ma is, sőt, ma még inkább, mint valaha. Ami pedig még ennél is elborzasztóbb, az az, hogy mennyire távol került az ember mára attól, ahogyan Kate Winslet e filmben látja az életet. Ma a középszerű élet, a beolvadás egy nagy cégbe, az évenkénti emelések, a gazdasági alapú családtervezés, a ház, autó, gyerekek, tévé egzisztenciális gazdálkodj-okosanja valóságos vallás. Ma már senki sem akar olyan életet, mint Kate Winslet e filmben, illetve ma már mindenki olyat akar, mint amilyet DiCaprio karaktere akar.

A történet pedagógiai szempontból sem lebecsülendő fricskája az, hogy DiCaprio munkája abban áll, hogy megtervezze az áttörést, amellyel az üzletembereket ráveszi arra, hogy személyi számítógépet vásároljanak. Mindez történik 1955-ben, a Holdraszállás előtt, ja, és pár évtizeddel azelőtt, hogy a 80-as években a személyi számítógépek (az egyetemekkel kötött szerződések révén) tényleg behatoltak a hétköznapi emberek életébe.

További nem mellékes körülmény, hogy ma, 2008-2009-ben már az is sokak számára világos, hogy a személyi számítógép fejlődése az emberek életére inkább borítják a szürke kényelem buráját, minthogy felszabadítóan hatnának. Ma a PC-k fejlődésével lépést tartani sokkal inkább kényszer egy ember számára, mint igény, de mindegy, lényeg, hogy, amikor DiCaprio egy szalvétára lerajzolja feleségének, hogy mivel is foglalkozik, hogy mi vált élete értelmévé, hogy minek az életfogytig való szolgálatát vállalta fel, egy elektroncsöveket ábrázoló primitív masina sematikus rajzát látjuk csak. Mindezt annak az embernek a kezéből, aki anno eszméletlen szép grafikát készített a lányról (egyébként a filmben látható rajzok és a kéz is James Cameron-é - a szerk. megjegyzése). Tömény költészet ez: egy primitív, golyóstollal szalvétára rajzolt ábra egy primitív gépről, amire egy hatalmas cég épül, amely szürkeségével örökre el akarja nyelni a világ legcsodálatosabb fiatal férfiját, akit Kate Winslet karaktere valaha megismert.

Ugyanilyen megsemmisítő ábrázolás az is, hogy a filmben szereplő egyetlen személy, aki osztja Kate Winslet karakterének világképét, nem más, mint a normális emberek által elektrosokkoknak alávetett, és szellemileg megnyomorított ex-matematikai zseni, aki egy éleslátású őrültté redukálódott. E zsenit egyébként a Shotgun Stories-ban megismert tehetséges Michael Shannon alakítja.





Sam Mendes e filmjével korunk elevenjébe vágott. Nem holmi szurkálódó társadalomkritika ez, hanem a metsző valóság láttatása - akár a néző akarata ellenére is. Művészet. A hajmeresztően merész koncepciót, a Titanic-ra való félreérthetetlen allúziót, utalást briliáns eleganciával és tisztánlátással sikerült kiviteleznie.

Sam Mendes nagyszerű filmet alkotott. Hű maradt a remek Amerikai Szépséghez, és hű lett fantasztikus a Titanic-hoz is, és egyáltalán nem utolsósorban, szerelméhez, Kate Winslet-hez is, akit e film örökre összeköt filmbéli karaktereivel - Rose-zal és April-lel.
-jepe-
2009-01-14

Címkék:



:::::::
  LÁSD: A Szabadság Útjai info-file
:::::::  (Revolutionary Road 2008.)