microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2009-01-19

RocknRolla - Spíler

A szokásos menet


Guy Ritchie nem az a fajta rendező, aki gyakran meglepi az embert, úgy is mondhatnánk, nem egy kísérletezős típus. Miután a londoni gengsztervilág általa elképzelt hétköznapjai elég sok nézőt lekötöttek az első filmjében, és ez az érdeklődés kitartott a Blöff-ig is, most, 8 évre rá megint ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: jóindulatú amatőr balfék csávók belekeverednek az angol és külföldi nagyhatalmú gengszterek játékaiba, és egy adott tárgy köré szerveződik egy sor leszámolás, humoros gegekkel fűszerezve.

Bár nem kísérletezik, azért minőségileg elég nagy szórást mutatnak a filmjei. A Ravasz, az Agy és egyebek olyan volt, amilyen, de a népek szerették, mert tetszett nekik, ahogy helyes londoni kölykök belekeverednek egy maffia-ügybe, és abból rengeteg bénázás után így-úgy ki tudnak kecmeregni. A Blöff is ezt az irányvonalat követte, sok erőszakkal, fenyegetéssel, és egy-két újabb, geg-szerű motívummal (Brad Pitt mint érthetetlen beszédű cigány srác, aki legyőzhetetlen a bokszban), de már nem lett akkora "nagy dobás", mint az első nekifutás ( azzal együtt, hogy eddig ez a film hozott a legtöbb pénzt a Guy Ritchie-filmek közül).

Aztán jött egy Madonnával közös projekt, ami egyrészt az egyetlen nem-gengszterfilmje Guy Ritchie-nek, másrészt ami nagyrészt nem Madonna miatt lett az évszázad bukása (sokkal inkább a pocsék történetnek, a rossz forgatókönyvnek, az egész elhibázott alapkoncepciónak köszönhetően). Ekkor már egészen lent volt a "beindult brit srác" rendezői ázsiója, vagyis inkább egy időre nagyon leesett, de 3 évre rá ismét előjöhetett egy új filmmel, a Kabbalah hatása alatt megírt, mindenféle számmisztikában elszállt, és erősen unalmas Revolver-rel. Ez viszont már tényleg sok volt a régi Ritchie-híveknek is, a kép azt mutatta, nem egy eredeti, tehetséges fiatal rendezővel állunk szemben, hanem egy nem túl fantáziadús filmessel, akinek volt egy jó ötlete annak idején (az, hogy ha már úgyis sokat jár a szülővárosának az éjszakai kocsmáiba, és több történetet hall a londoni gengszterek működéséről, akkor összehozza egy filmbe a jófej londoni srácokat, akikhez hasonlót ismer, és a brutális gengsztereket, akik egy bármelyik ebben a műfajban utazó filmből előléphettek volna), de kb. ennyi. A Revolvert nagyon kevesen nézték meg (kevesen bírták végignézni), és végülis elég szép bukás volt (mindössze 6.76 millió dollárt hozott világszerte, ami említésre sem méltó összeg).

Most megint 3 év telt el, és Guy Ritchie boldogan megvilágosodva tér vissza közénk a legújabb filmjével, belátva, hogy ha rajta múlik, többé soha sem távolodik el a londoni alvilág feldolgozásától, mert számára ez az egyetlen pálya. (Az más kérdés, hogy Sherlock Holmes-t is feldolgozza, épp most forgatja a híres brit nyomozóról szóló filmet, nem baj, megteheti...).

Szóval vissza a Ravasz-gyökerekhez, ott egy fegyver-ritkaság állt a kavarások és erőszak-láncolatok középpontjában, itt meglepő módon egy festmény, egy közelebbről nem-meghatározott festmény, ami valami miatt mágikus hatást tud gyakorolni emberekre. Pontosabban egy orosz maffiózó ragaszkodik hozzá, de éppen ezért kölcsön is adja rögtön az angol maffiózó üzletfelének (hogy miért is? nem tudjuk meg), illetve egy rossz gyerekkorral rendelkező heroinista zenész-srác (Johnny Quid/Toby Kebbell) is megszereti, és szinte mindent kockára tesz érte. Amúgy, ha nem lenne ez a váratlan festmény-kölcsönadási akció, el se tudna indulni a film, ami azért elég nagy baj. Szóval a bevált ösvényen haladva, az író-rendező Guy Ritchie az alábbi elemeket pakolja egybe, és rakja össze egy már ismerős körbefutó cselekménylánccá. Egy-két igazán kemény, úgy mondanánk "valódi" gengsztert, akik persze véres módszerekkel pusztítanak, és akikből most rögtön kettőt is kikapunk - egy angolt (Lenny Cole - Tom Wilkinson) és egy oroszt, a változatosság kedvéért (Uri - akit egy szimpatikus cseh színész, Karel Roden játszik), egy laza és nem túl sikeres srácokból álló amatőr bűnözői csapatot (élükön One Two-val, vagyis Gerard Butler-ral), egy második vonalban levő szervező-titkár-gengsztert (Archie - akit a Hazugságok Hálójából is ismert őstehetség Mark Strong játszik), egyetlen egy nőt, bombázó és láncdohányos luxusnő kivitelben (Thandie Newton), egy kemény drogos vonalat, és biztos, ami biztos, egy hip-hop-os produceri kiadó szálat.

Minden együtt van tehát, ami egy erőltetett forgatókönyvhöz szükséges, mert valljuk be, a film egésze során nem sikerült felfedeznünk egy rendes cselekményt. Azt nem hívnánk rendes cselekménynek, hogy kölcsönadnak egy festményt, aztán ellopják, aztán el akarják adni, ide-oda kerül, közben több millió eurót tolvajkodnak el, amiből kisebb bonyodalom támad, mint a nyamvadt festmény elkószálásából, és így tovább - igazából nem történik semmi a filmvásznon, csak pénz és festmény cserél gazdát, miközben egy periférikus kis fény vetül egy nehézsorsú zenész srácra, Johnny Quid-re. Guy Ritchie olyan elemeket próbált összeszedni, amik a felületen izgalmasnak tűnhetnek, amik mondjuk egy huszonéves srác érdeklődési körébe beletartozhatnak (pénz, fegyverek, vicces rablás, bombázó nő, drog, erőszak, stb), és ezeket az elemek végül szabadjára engedte.



Emiatt az történt, hogy már egy nappal a film megnézése után is nehezen tudjuk felidézni a történéseket, vagy azt, hogy kb. milyen tartalmat akart körbejárni az egész cselekmény. Nem a mi hibánk, hogy nem áll össze a film, bár a felszínen ismét eljátszik a főszereplő tárgyak körkörös menetével (amikor a kezdőpont egyben a végpont is lesz), de ez csak egy technikai megoldás, ettől még nem lesz valódi cselekmény, szereplők egyik pontból a másikba való eljutása, jellemfejlődés, konfliktusok drámai megoldása, ilyesmik, amik jól jönnek egy igazi filmnél. Csak azért, mert ez egy gengszterfilm, nem adhatunk ilyen nagy engedményeket, mert ennél még a Sopranos egy-egy epizódja is jobban átgondolt.

Annyi különbség mégiscsak adódik a Ravasz-hoz képest, hogy most már egy szinttel lejjebb került a jófej srácok társadalmi szintje, míg ott arisztokrata kinézetű, egyetemista stílusú, angol úrifiúk kavartak a maffiózókkal, itt most a nagyon egyszerű külkerületi fickók (The Wild Bunch) próbálnak így-úgy megélni, az itt csöppet sem jól játsszó Gerard Butlerrel az élen. Erőszak kb. ugyananyi van, mint szokott, és itt is jelen van az a szándék, hogy a nagyon brutális jeleneteket az utolsó pillanatban valahogy humorossá tegyék (lsd. One Two megerőszakolása és megölése, vagy sem).

A film stílusa olyan, ami a megcélzott közönségét egy-az-egyben veszi célba: a huszonéves és (harmincas) fiúkat, akik sztorikat mesélgetve egymásnak hasonló gegeket és durvaságokat emlegetnének szívesen, akik "megvesznek" egy olyan női karaktert, aki semmit sem csinál, csak sejtelmesen dohányzik, és rafinált luxus-prostiként mozog a városban, akik nagyokat röhögnek az olyan jeleneteken, mint amikor egy üldözés végül vánszorgásba fullad, miközben deszkákkal verik egymás fejét, akik úgy érzik, bár nem élnek Londonban, és nem tagjai az ottani köröknek, azért ők is tisztában vannak azzal, hogy zajlanak a dolgok a brit alvilágban, hasonlóan Guy Ritchie-hez.

Tele van álságos elemmel a film, amik nem szolgálják a cselekményt, vagy a karakterek jobb megértését, csupán geg-ként funkcionálnak: ilyen pl. One Two hosszas tánca, a homoszexuális vonal, ami szintén csak hely-kitöltő elem, amire gyakran vissza lehet térni, csak úgy (és amit a magyar fordítás "buzizós" stílusa még erősít), vagy Johnny Quid világrengető monológjai.



Érdekes, hogy a film közepéig nem derül ki számunkra, hogy ez a Johnny Quid-srác lesz a tulajdonképpeni főszereplő, az ő karakterébe sűrűsödik a film összes "érzékenysége" (vagyis értelmezési kísérlete), az ő herointól lesoványodott alakja lesz a totál főszereplő, és az ő gondolatait fogjuk végigkövetni a film végéig. Toby Kebbell, aki Johnny Quid-et játssza, mindent megtesz azért, hogy ne tudjunk csak úgy elmenni mellette, nagyon jól, sőt, még annál is jobban játszik, szinte megfoghatatlan, hogy hogyan, de igen erős és drámai a jelenléte. Amikor véget ér a film, rájövünk, hogy ő volt a főhős, ami egyrészt meglepő, másrészt mivel Kebbell játékával abszolút megvettük Johnny Quid-et, ez rendben is van. (Kebbell már a Control egyik mellékszerepében is fantasztikusat alkotott, tényleg őstehetség a srác).



Ami a történet csavarjait illeti, nem nagyon van olyan, amit pár lépéssel előtte ne láthattunk volna előre (beleértve a főcsavart is), de ez mindegy is, tudjuk, hogy itt az elemek a fontosak, nem a cselekmény. A film fő-zenéje (a Rockn Roll Queen) nagyon jó, amitől nehezen lehet megszabadulni, de ez nem mondható el mindegyik számra a filmben.

Szinte látjuk, ahogy Guy Ritchie a forgatókönyv megírása után képzeletben kipipálta azokat az elemeket, amikről azt remélte, összeadnak egy filmet, őt pedig megint a fiatal srácok kedvencévé avatják, miattuk visszakapja az "angol kult-rendező"-címet (amit szintén képzeletben kiosztott magának -az amerikai társa, Tarantino nyomán), és megint minden jó lesz.

Az, hogy végülis mennyien nézik meg, annyira nem számít, eddig is tudott a projektjeire pénzt szerezni, ezután is menni fog, az, hogy a kritikusok mit írnak róla, szintén nem igazán oszt vagy szoroz - a lényeg, hogy újra visszatért a régi jó terepre, vissza a londoni éjszakai élet sokszínű világába, amit ő olyan jól ismer, és készített egy újabb filmet ezen a pályán. Hát, gratulálunk, de ez édeskevés...
-lido-
2009-01-19

Címkék:



:::::::
  LÁSD: RocknRolla - Spíler info-file
:::::::  (RocknRolla 2008.)