2009-02-09
Benjamin Button Különös Élete
a Hollywood-i művészfilm
A Benjamin-nal kapcsolatban muszáj, hogy egyből eszünkbe jusson a tény, miszerint az Amerikai Filmakadémia tagjai 13 Oscarra jelölték. Ez már olyan nagy szám, ami mindent visz, úgy értjük, valami fontosat kell, hogy tudjon a film, mert nem lehet véletlen ez a nagyfokú szakmai lelkesedés iránta. Miközben ez nem egy élvezetes és/vagy jó film.
A történet alapjául szolgáló történetet nevezhetjük érdekesnek: 
egy férfi visszafelé öregszik, vagyis egy idős ember testében születik meg, majd egyre fiatalodik az idő múlásával, mígnem a végén egy csecsemőként végzi be földi pályafutását. A film forgatókönyvírói ezt a visszafelé menetet még megküldték azzal a megjegyzéssel, hogy Benjamin Button nevű furcsa főszereplőnk csak testben fiatalodik vissza, a szellemi képességei a testivel ellentétes irányban haladnak, vagyis amikor botorkáló öregemberként poroszkál a béna lábaival (kb. 8 éves korában), akkor az értelme egy 8 évesé, és amikor csecsemőként meghal, akkor egy 100 éves ember szenilitásával rendelkezik. Nagyon izgalmas, tényleg, tök jó, hogy ez végre filmvászonra került, de kár, hogy nem értjük, mi ebben olyan nagy dobás (az, hogy mit jelentenek az Oscar-jelölések, díjak, egy másik elemzés tárgya lehet, a lényeg, hogy ilyen tömegű jelölésnél el kell gondolkodnunk azon, mit képvisel ez a film az amerikai filmiparban).
A Benjamin Button látványvilágát és hangulatát leginkább az HBO Carnivale c. (több Emmy-díjjal jutalmazott) tv-sorozatához hasonlítanánk, annak az álomszerű, fekete-fehér (vagy inkább sárgás-fekete) képeihez, "a régi jó időkben" játszódó, és sok furcsa alakkal megküldött világához.
A BB a maga 166 percével nagyon komoly film akar lenni, vagy inkább azt mondanánk, nagyon komolyan veszi magát. Az elég kevés történés elemeihez egyesével fűz külön kis "történelmeket", amitől nem lesz jobb, vagy érdekesebb a cselekmény, de kap egy "mélységet" - olyan, mintha egy történelmi filmet látnánk, egy drámát, amiben felbukkan a II. világháború, a 29-es Világválság, Pearl Harbor, az 50-es évek fehér dominanciája, az egyszerű hajósok bátorsága, és még egy sor egyéb dolog, a lényeg, hogy történelmi dimenziót kap a filmbeli 80- valahány év cselekménye. Az nem derül ki, hogy a film által kihangsúlyozott (és külön kis világgal megküldött) szereplők miért érdekesek (az egy Cate Blanchett-en kívül), mindenesetre hosszú perceket töltünk Benjamin Button nevelőanyjával, a fekete Queenie-vel, az idős hölggyel, aki megtanította zongorázni, a hajóskapitánnyal, aki megtanította világot látni és dolgozni, a nővel (Tilda Swinton), aki először csókolta meg, az apjával, aki élete közepén csatlakozott a BB-stábhoz, és így tovább, amikből hamar összeáll az a 166 perc.
Ezek a kiemelt mellékkarakterek kapnak egy kis nosztalgikus színezetet, és az elfakult fényképekre emlékeztető képvilág, ami gyakran hozzájuk kapcsolódik, tényleg a művészfilmek
felé tereli a filmünket. És valószínűleg ez is volt a cél, ezt az első hallásra érdekesnek hangzó, de nehezen filmre ültethető sztorit úgy feldolgozni, hogy az -európai szemmel nem túl nagy történelemmel bíró- amerikai nézők és Akadémiai tagok is elégedettek lehessenek, mert itt nemcsak drámát, de történelmet is kapunk, és ebből már kinézhet egy "nagy film". (Érdekes belegondolni, hogy mennyire gyakran buktak meg azok a filmek, amik az amerikai történelem szeleteit próbálták meg nagyban feldolgozni, lsd. Pearl Harbor, Amistad, A Hazafi, stb.. /kivéve a Ryan Közlegény Megmentését, vagy a Szarvasvadászt/, és hogy mennyire gyakrabban születnek olyan Hollywood-i jó filmek, amik az európai történelmet taglalják, lsd. Schindler Listája, vagy a Gladiátor).
Szóval a Benjamin Button egy klasszikus Hollywood-i művészfilm, ami sok pénzzel megtámogatva (csak a gyártás 150 millió dollárba került), két csúcs színésszel a fedélzeten (Brad Pitt és Cate Blanchett), és a sznob értelmiség által különlegesnek tartott befakult színvilág használatával a teljes sikerre tör. A Hollywood-i művészfilmek,
mármint az ilyen "nagyszabásúak", mint a BB, abban különböznek az európai, ázsiai, stb.. testvéreiktől, hogy nekik nem elég az, ha a film fesztiválokon nyer, és sokat beszélnek róla elit-filmfogyasztók, és végül egy adott rétegben, egy adott összegnek megfelelően sikert arat, hanem az is kell, hogy a népek tömegesen zarándokoljanak el a mozikba az új "nagy filmért", ami, miután a helyi kritikusok, Akadémiai tagok, producerek és más filmes szakemberek már "megvették", muszáj, hogy jó legyen.
Van egy olyan kifejezés, hogy kb. "kötelezően megnézendő film" (ami hülyeség, egy filmet max. ajánlani lehet valakinek, akinek hasonlóan jó élményt szeretnénk szerezni, mint nekünk volt az adott filmmel), és az ilyen BB-jellegű filmeknél ez tényleg működik, mert hiszen egy ilyen "mindent vivő" nagy film nem maradhat ki egyik amerikai háztartás mozitervezéséből sem, mert akkor valószínű, hogy lemaradnak valamiről. Vagy legalábbis ezt hitetik el velük a mindenféle reklámok, beszélgetős show-k és egyebek.
A BB-féle nagy filmeknek nagy nézettséget is kell hozniuk, és ezt az amerikai piacon leginkább a filmhez kötődő Oscar-szobrocskák számával lehet befolyásolni
, még mindig. Így tehát a film leendő producerei már akkor, amikor elfogadták a forgatókönyvet, az Oscar-ra kacsingattak, és ezért küldték meg történelminek tetsző elemekkel, nosztalgikus képstílussal, és folyamatos halál-közeli hangulattal a film-projektjüket. A rendezésre egy egykor kult-rendezőnek számító fickót, David Fincher-t kérték fel, aki véres-brutál filmjeivel (Hetedik és Harcosok Klubja) lett népszerű.
Nála Brad Pitt kihagyhatatlan főszereplő, úgyhogy nem lett meglepetés, hogy az egyébként valóban tehetséges Pitt kapta meg BB szerepét. És ehhez már nem kellett más, mint a szintén nagyon elismert Cate Blanchett Daisy szerepére, illetve egy rátermett komputer-trükkös stáb, akik elintézték, hogy Brad Pitt arcát rétegyék a csetlő-botló, falábúnak tűnő, kis testű öregemberre, aki ő volt 7-8 évesen, vagy hogy kb. 20 évvel meg tudják fiatalítani őt, amikor úgy kívánta a cselekmény. És persze kellett egy szuper-profi maszk-csapat is, akik Brad Pitt arca mellett Cate Blanchett-en is nagy munkát végeztek, hogy a 39 éves gyönyörű színésznő egy filmen belül lehessen tizenéves, kora-huszonéves szép lány, a keret-történetben pedig egy haldokló, 80 év körüli beteg néni.
Ezt a keret-történet megoldást valószínűleg Spielberg-től vették át, aki nagyon szereti ezt alkalmazni (lsd. Ryan Közlegény Megmentése),
de amúgy sok más rendező kedveli ezt (Titanic, Tiszta Románc) és itt is hasonló célja volt: életközelibbé tenni a cselekményt, egy adott jelenbeli időponthoz kötni a visszaemlékezéseket, és így még inkább felmagasztosítani az abban történteket. Itt a kerettörténetben a nagyon beteg Daisy (Blanchett) mellett Julia Ormond-ot találjuk, aki Daisy lányaként anyja halálos ágyánál hall először Benjamin Button-ról. Ez a keretbeli jelen a Katrina hurrikán ideje, 2005, a hely pedig természetesen New Orleans. Az nem derül ki, hogy a cselekmény szempontjából miért érdekes, hogy éppen a Katrina katasztrófa alatt haldokoljon Daisy, mindenesetre így történik.
Azon kívül, hogy nagyon hosszú film, és nagyon sok pénzből készült, más szempontból nem tartjuk "nagy filmnek" a Benjamin Button-t. A sok drámai szál többször átcsap szentimentálisba, miközben alig bírjuk kivárni, hogy a "korai" Benjamin kinőjje
a nagyon furcsa béna testét. Túl sok időt szán a forgatókönyv az összes mellékszálnak és -szereplőnek, és végül nem teljesen világos a film "üzenet"-motívuma sem, hacsak nem arról van szó, hogy a szeretet a legfontosabb, vagy valami ilyesmi. Akárhogyis, nem volt túl élvezetes végignézni, miközben az igazi művészfilmekről más elképzeléseink vannak.
Dráma, igen, történelem, ok, nosztalgia és érzelemdús visszaemlékezés rendben, de valahogy nem így, mert ez így inkább egy Oscar-függőségben szenvedő nosztalgikus dráma-folyamnak tűnik. Amin az sem ront, vagy javít, hogy könnyen ki tudjuk találni a végkifejletet...
egy férfi visszafelé öregszik, vagyis egy idős ember testében születik meg, majd egyre fiatalodik az idő múlásával, mígnem a végén egy csecsemőként végzi be földi pályafutását. A film forgatókönyvírói ezt a visszafelé menetet még megküldték azzal a megjegyzéssel, hogy Benjamin Button nevű furcsa főszereplőnk csak testben fiatalodik vissza, a szellemi képességei a testivel ellentétes irányban haladnak, vagyis amikor botorkáló öregemberként poroszkál a béna lábaival (kb. 8 éves korában), akkor az értelme egy 8 évesé, és amikor csecsemőként meghal, akkor egy 100 éves ember szenilitásával rendelkezik. Nagyon izgalmas, tényleg, tök jó, hogy ez végre filmvászonra került, de kár, hogy nem értjük, mi ebben olyan nagy dobás (az, hogy mit jelentenek az Oscar-jelölések, díjak, egy másik elemzés tárgya lehet, a lényeg, hogy ilyen tömegű jelölésnél el kell gondolkodnunk azon, mit képvisel ez a film az amerikai filmiparban).
A Benjamin Button látványvilágát és hangulatát leginkább az HBO Carnivale c. (több Emmy-díjjal jutalmazott) tv-sorozatához hasonlítanánk, annak az álomszerű, fekete-fehér (vagy inkább sárgás-fekete) képeihez, "a régi jó időkben" játszódó, és sok furcsa alakkal megküldött világához.
A BB a maga 166 percével nagyon komoly film akar lenni, vagy inkább azt mondanánk, nagyon komolyan veszi magát. Az elég kevés történés elemeihez egyesével fűz külön kis "történelmeket", amitől nem lesz jobb, vagy érdekesebb a cselekmény, de kap egy "mélységet" - olyan, mintha egy történelmi filmet látnánk, egy drámát, amiben felbukkan a II. világháború, a 29-es Világválság, Pearl Harbor, az 50-es évek fehér dominanciája, az egyszerű hajósok bátorsága, és még egy sor egyéb dolog, a lényeg, hogy történelmi dimenziót kap a filmbeli 80- valahány év cselekménye. Az nem derül ki, hogy a film által kihangsúlyozott (és külön kis világgal megküldött) szereplők miért érdekesek (az egy Cate Blanchett-en kívül), mindenesetre hosszú perceket töltünk Benjamin Button nevelőanyjával, a fekete Queenie-vel, az idős hölggyel, aki megtanította zongorázni, a hajóskapitánnyal, aki megtanította világot látni és dolgozni, a nővel (Tilda Swinton), aki először csókolta meg, az apjával, aki élete közepén csatlakozott a BB-stábhoz, és így tovább, amikből hamar összeáll az a 166 perc.
Ezek a kiemelt mellékkarakterek kapnak egy kis nosztalgikus színezetet, és az elfakult fényképekre emlékeztető képvilág, ami gyakran hozzájuk kapcsolódik, tényleg a művészfilmek
felé tereli a filmünket. És valószínűleg ez is volt a cél, ezt az első hallásra érdekesnek hangzó, de nehezen filmre ültethető sztorit úgy feldolgozni, hogy az -európai szemmel nem túl nagy történelemmel bíró- amerikai nézők és Akadémiai tagok is elégedettek lehessenek, mert itt nemcsak drámát, de történelmet is kapunk, és ebből már kinézhet egy "nagy film". (Érdekes belegondolni, hogy mennyire gyakran buktak meg azok a filmek, amik az amerikai történelem szeleteit próbálták meg nagyban feldolgozni, lsd. Pearl Harbor, Amistad, A Hazafi, stb.. /kivéve a Ryan Közlegény Megmentését, vagy a Szarvasvadászt/, és hogy mennyire gyakrabban születnek olyan Hollywood-i jó filmek, amik az európai történelmet taglalják, lsd. Schindler Listája, vagy a Gladiátor).
Szóval a Benjamin Button egy klasszikus Hollywood-i művészfilm, ami sok pénzzel megtámogatva (csak a gyártás 150 millió dollárba került), két csúcs színésszel a fedélzeten (Brad Pitt és Cate Blanchett), és a sznob értelmiség által különlegesnek tartott befakult színvilág használatával a teljes sikerre tör. A Hollywood-i művészfilmek,
mármint az ilyen "nagyszabásúak", mint a BB, abban különböznek az európai, ázsiai, stb.. testvéreiktől, hogy nekik nem elég az, ha a film fesztiválokon nyer, és sokat beszélnek róla elit-filmfogyasztók, és végül egy adott rétegben, egy adott összegnek megfelelően sikert arat, hanem az is kell, hogy a népek tömegesen zarándokoljanak el a mozikba az új "nagy filmért", ami, miután a helyi kritikusok, Akadémiai tagok, producerek és más filmes szakemberek már "megvették", muszáj, hogy jó legyen.
Van egy olyan kifejezés, hogy kb. "kötelezően megnézendő film" (ami hülyeség, egy filmet max. ajánlani lehet valakinek, akinek hasonlóan jó élményt szeretnénk szerezni, mint nekünk volt az adott filmmel), és az ilyen BB-jellegű filmeknél ez tényleg működik, mert hiszen egy ilyen "mindent vivő" nagy film nem maradhat ki egyik amerikai háztartás mozitervezéséből sem, mert akkor valószínű, hogy lemaradnak valamiről. Vagy legalábbis ezt hitetik el velük a mindenféle reklámok, beszélgetős show-k és egyebek.
A BB-féle nagy filmeknek nagy nézettséget is kell hozniuk, és ezt az amerikai piacon leginkább a filmhez kötődő Oscar-szobrocskák számával lehet befolyásolni
, még mindig. Így tehát a film leendő producerei már akkor, amikor elfogadták a forgatókönyvet, az Oscar-ra kacsingattak, és ezért küldték meg történelminek tetsző elemekkel, nosztalgikus képstílussal, és folyamatos halál-közeli hangulattal a film-projektjüket. A rendezésre egy egykor kult-rendezőnek számító fickót, David Fincher-t kérték fel, aki véres-brutál filmjeivel (Hetedik és Harcosok Klubja) lett népszerű.
Nála Brad Pitt kihagyhatatlan főszereplő, úgyhogy nem lett meglepetés, hogy az egyébként valóban tehetséges Pitt kapta meg BB szerepét. És ehhez már nem kellett más, mint a szintén nagyon elismert Cate Blanchett Daisy szerepére, illetve egy rátermett komputer-trükkös stáb, akik elintézték, hogy Brad Pitt arcát rétegyék a csetlő-botló, falábúnak tűnő, kis testű öregemberre, aki ő volt 7-8 évesen, vagy hogy kb. 20 évvel meg tudják fiatalítani őt, amikor úgy kívánta a cselekmény. És persze kellett egy szuper-profi maszk-csapat is, akik Brad Pitt arca mellett Cate Blanchett-en is nagy munkát végeztek, hogy a 39 éves gyönyörű színésznő egy filmen belül lehessen tizenéves, kora-huszonéves szép lány, a keret-történetben pedig egy haldokló, 80 év körüli beteg néni.
Ezt a keret-történet megoldást valószínűleg Spielberg-től vették át, aki nagyon szereti ezt alkalmazni (lsd. Ryan Közlegény Megmentése),
de amúgy sok más rendező kedveli ezt (Titanic, Tiszta Románc) és itt is hasonló célja volt: életközelibbé tenni a cselekményt, egy adott jelenbeli időponthoz kötni a visszaemlékezéseket, és így még inkább felmagasztosítani az abban történteket. Itt a kerettörténetben a nagyon beteg Daisy (Blanchett) mellett Julia Ormond-ot találjuk, aki Daisy lányaként anyja halálos ágyánál hall először Benjamin Button-ról. Ez a keretbeli jelen a Katrina hurrikán ideje, 2005, a hely pedig természetesen New Orleans. Az nem derül ki, hogy a cselekmény szempontjából miért érdekes, hogy éppen a Katrina katasztrófa alatt haldokoljon Daisy, mindenesetre így történik.
Azon kívül, hogy nagyon hosszú film, és nagyon sok pénzből készült, más szempontból nem tartjuk "nagy filmnek" a Benjamin Button-t. A sok drámai szál többször átcsap szentimentálisba, miközben alig bírjuk kivárni, hogy a "korai" Benjamin kinőjje
a nagyon furcsa béna testét. Túl sok időt szán a forgatókönyv az összes mellékszálnak és -szereplőnek, és végül nem teljesen világos a film "üzenet"-motívuma sem, hacsak nem arról van szó, hogy a szeretet a legfontosabb, vagy valami ilyesmi. Akárhogyis, nem volt túl élvezetes végignézni, miközben az igazi művészfilmekről más elképzeléseink vannak.
Dráma, igen, történelem, ok, nosztalgia és érzelemdús visszaemlékezés rendben, de valahogy nem így, mert ez így inkább egy Oscar-függőségben szenvedő nosztalgikus dráma-folyamnak tűnik. Amin az sem ront, vagy javít, hogy könnyen ki tudjuk találni a végkifejletet...
-lido-
2009-02-09