Próféta álruhában - Keith Haring mûvészetéről

::: egy cikk a "graffitiről" - eltérítve

A polgári aspektus legfőbb jellemzője művészetek tekintetében is az, hogy önmaga megingathatatlan felsőbbrendűségéből, örökkévalóságából indul ki. Amikor valami új dolog jön, akkor azt a bourgeois kultúra vagy elfogadja, vagy elutasítja. Mi bent vagyunk, az új dolgok pedig kintről jönnek. Amikor valamit elfogad a polgári kultúra, azt vagy azért teszi, mert tudja kezelni, vagy azért, hogy tudja kezelni. Ez a "bent - kint", "mi és ők" - aspektus a friss fiatal művészeket mindig legalább valamelyest forradalmivá teszi.

A graffitik megértésekor szinte mindig a műre, a képződményre gondolunk, ami nem biztos, hogy a legokosabb mód. A graffitit, mint jelenséget a barlangrajzok befejezett múltja, az ókori művészet folyamatos múltja, képzőművészetben alapértelmezett befejezett jelen, az elkészült és láthatóvá vált mű jelenje helyett immár érdemes folyamatos jelenben szemlélni. A graffiti történik. Régebben a mű valami olyasmi volt, amit a művészek kibocsátottak magukból - de a helyzet megváltozott, és egy mű már az lett, amit az emberek befogadnak: a mű és az emberek találkozása. Ez a történés.

A graffiti (a graffitit készítő személy számára) egy transz-állapot. Két világ közötti öntudatlan közlekedés. Ösztönös, féltudatos cselekvéskényszer, homályosan felsejlő idea vonzásában. Láttál már a sörösüveg címkéjét lekaparni valakit? "Frusztráció" - hangzik ilyenkor. De mit szólnánk ahhoz, hogy "belső kényszer" ? A graffiti egy kezelhetetlen belső csomag, egy forrongó tartalom, ami vulkánszerűen a felszínre akar törni - és ennek senki nem állhat az útjába, legkevésbé a médium, a graffitivel, a képkészítés kényszerével terhes személy, akinek a kezét a belső erők mozgatják.


A graffiti verbalitáson túli látomás-prófécia. A szavak elkoptak, és különben is hülyén veszi ki magát egy Times Square-en zöldségesdobozon álló, megszaggatott ruházatú figura, aki mindenféléket kénytelen mondani, hogy embertársait megállítsa - képletes értelemben is. Agyunkban (a homlokunk mögött) külön részleg gondoskodik arról, hogy észrevegyük, hogy valami nincs egészen rendben, az ilyen homályos, nyugtalanító sejtés pedig ellenőrző rutinok sorozatait indítja be, ami kényszerbetegségek létrejöttét idézheti elő (mint Howard Hughs esetében). Előfordulhat azonban az is, hogy a "valami nincs egészen rendben" sejtésünk nyomán nem a biztonsági övünk után nyúlunk, hanem kiáltunk, mint Munch festményén. A Sikoly c. képen a legfolyékonyabb rajzát látjuk a jelenségnek, amikor valakit elborít ez az érzés, és kitör - a háttérben kalapos polgárok sétálnak, a sikoltó szubjektum pedig befogja a füleit, azaz, amit tesz, az nem cselekvés, a sikoltás sokkal inkább megtörténik vele. Egyszerre borzad bele abba, ami miatt sikolt, és abba, hogy ténylegesen sikolt, hogy mindez akarata ellenére megtörténik vele.

Most az következne, hogy ebből az aspektusból lehet megérteni Keith Haring művészetét, ez azonban otromba csalás lenne, hisz pontosan az ellenkezője igaz. Keith Haring művészete engedi megérteni, áttétellel megtapasztalni, hogy mi az a graffiti, mi az a belülről üvöltés-szerűen feltörő látomásfolyam, hogy mi az az állapot, amiben a médium, a művész utazik, miközben ez történik vele.

// -- note --//

Ez a cikk eredetileg a graffitikről akart szólni, egy praktikus projekt felvetésének bevezetéseként (egy tehetség park Budapest szívében, ahol fiatalok szabadon (és ingyen) juthatnak vizuális művészeti oktatáshoz), de rádöbbentem, hogy a graffitik létrehozásának állapotába belegondolva a 3 hónapja látott Keith Haring kiállítás élményei törnek fel soraim közt, és anélkül, hogy észrevettem volna, Keith Haring-ről írok. Most látom, hogy eddig valahányszor azt írtam, "graffiti", valójában Keith Haring művészetérre gondoltam - Keith Haringre, a srácra a metróból, aki fantasztikus képeivel New York egyszerű embereinek, nyitott szellemeinek, gyerekeknek, felnőtteknek, művészeknek, üzletembereknek elcsavarta a fejét (és aki ezt a cikket is eltérítette).

//end

::: próféta a metróban

A társadalom önmagát, önmaga működését ünnepli, tagjaival pedig folyamatosan el akarja hitetni, hogy az élet csak annyi, amennyinek a tévében látszik, és hogy nincs értelme az ellenállásnak, forradalom pedig nem lehetséges. Az emberek egy társadalomban cellákként, kis szigetekként lebegnek. Központokon keresztül kommunikálnak, és csak azon osztoznak, amit a tévében látnak. Megnézik a híradót, olvassák az újságot, de ha arra kerül a sor, hogy egymással szót értsenek, saját életvalóságukról gondolatot cseréljenek, akkor nyomban lefagynak. Primitív bennszülöttekként zötyögnek a metrón, akik még a nyelvet sem találták fel, amelyen egymáshoz közeledhetnének.

Miközben az emberek celláikban élik szigetszerű életüket, közösségük, tágabb értelemben vett közösségük, közös életük durva, rossz irányokba sodródhat el, mint egy irányítás nélküli hajó.

Egy ilyen helyzet egy lángelmét, egy tehetséges fiatal szellemet nyilvánvalóan arra ingerel, hogy csináljon valamit.



Képzeljünk el egy autót, amiben öten ülnek, és a rossz irányban haladnak (mondjuk nem a város, hanem az erdő felé). Szükségszerű, hogy előbb-utóbb valaki nem bírja tovább, és kimondja, "eltévedtünk". Mondjuk, adva van egy háború, a kormányzat minden forrásból azt hazudja az emberek fejébe, hogy fontos a háború, ami az életet szolgálja. Szükségszerű, hogy akikben legalacsonyabb a tolerancia a hazugságokkal szemben, akik leginkább érzékenyek a valóságra, az igazságra, azokból fog leghamarabb kitörni, hogy "de hisz ez hazugság!". Ők az igazság kényszerbetegei. A kollektív hazugság leggyengébb láncszemei. Ők a művészek, próféták, költők minden korban - akiket a kollektív hazugságok, a lepusztult, ellélektelenedett élet arra ingerelnek, hogy válaszként valami izzó, gyönyörű és igaz dolgot hozzanak létre - amely a szépség, valóság, igazság fényével fogja beragyogni a közösség visszahúzódóbb, bátortalanabb tagjainak a házát, életét is.

Amikor egy kisgyerek pukizik, zavarba jövünk, mosolygunk, elfordulunk. Ez az ártatlan és elegáns kitérő reflex bármikor prüdériává, kollektív hazugsággá, agresszív védekezéssé nőhet, amely azt a célt szolgálja, hogy kollektíve fordítsuk el a tekintetünket olyan dolgoktól, melyekkel kötelező volna szembenéznünk (társadalmi, emberi jogi, globális problémák, katasztrófák, betegségek, tünetek). Haring művészete, művei ezzel együtt nem a prüdéria ellen irányulnak, az csak útba esik. Nem is konkrétan a hazugságokat veszik célba (mint valami kalapácsos filozófus művei), de még csak nem is az igazság puszta kimondását célozzák, hogy "tessék, itt van!, ez van!", hanem mondatba foglalják az igazságot - és ezek a mondatok, ezek a "sztorik" azok, amiket nagylelkűen megoszt velünk - egy kollektív hullámszörfözés keretében, művészetének hullámain.

Haring készült arra, kereste a módját, hogy megszólíthassa, megállíthassa, megérinthesse az embereket. Előtte graffitiket készített, meg abszurd "igazságokat" hordozó szórólapokat (újságok szalagcímeinek kivagdosásával), absztrakt rajzokban utazott, mígnem rábukkant erre a belőle feltörő fantasztikus vizuális folyamra - az áttörésre. Most már kimehet az emberek közé, mert most már van mit mondania nekik, most már meg tudja állítani őket - talán képletesen is. Obszcén, brutális, őszinte, felkavaró, gyönyörű rajzok ezek. Haring tévénézős gyermekkorának ('60-as évek) tudat alól feltörő látomásai.



::: NEW YORK

KÉPEI az érát nemcsak leíró, megvilágító ikonok, de olyan ma is lélegző művek, amelyek az érát valós időben befolyásolták. Haring berobbanása óta New York, a New York-i metró, a New York-i emberek, a művészet, a tolerancia, a sokféleség, a közös nyelv, a közös város, a közös élet új fogalomban egyesültek. Amikor ma azt mondjuk, New York, akkor gondolunk a metróra is, és az emberekre a metrón. Ezt Haring forradalmának köszönhetjük. Az ugyancsak New York-i eredetű MTV fénykorában gyakori volt a NY-i metrón utazó sokféle ember motívumának alkalmazása az MTV-t reklámozó spotokban. Azaz, a világ fiataljait megszólító, Haring-gel párhuzamosan befutott tömegmédia Haring metróját rakta a kirakatba. Ez megfelelt a Haring utáni grafikus-fiatalok ezrei által létrehozott őrületes animációknak, az MTV-t kezdetektől jellemző, absztrakt, organikus grafikáknak, a fiatal grafikusok felfedezésének is, melyet a Music Television kezdetektől az előtérbe helyezett, és amikor pl. 1999-ben szlogent változtatott, és bejött az, hogy "MTV - beat, don't follow", a félóránként 200 millió háztartásban látható MTV-spot főmotívuma egy repülő csészealj volt, pontosan olyan, mint Haring képein. Haring kontaktus teremtése, egyesülése az emberekkel világtrenddé vált, a fiatalokat világszerte átható életérzéssé. New York a világ fővárosa volt, de többé nem a Wall Street miatt, hanem az emberek, a metrón utazó emberek, és a belőlük kinövő, és őket megszólító New York-i művészet miatt. New York, ha úgy tetszik, Batman, Superman, Spiderman (vadnyugati típusú, a jó és gonosz harcában győzedelmeskedő, a közösséget háttérbe szorító szuperhősök) kora után a Men In Black egyéniségek által benépesített nagyvárosa lett :)

*/*/*(lásd: cikk az MTV-ről itt és itt )



::: Public Art - Keith Haring forradalma

Haring elkötelezte magát a valódi és valóban publikus művészettel, a metróállomásokon éppen nem használt hirdetési felületek fekete kartonnal voltak borítva, és Haring felfedezte, hogy ezek az ő nonstop kiállításának a képhelyei - sőt, vásznai. Ez nem egy technikai jellegű döntés volt, hanem egy rés a pajzson. Haring már régóta kereste az áttörés lehetőségét, hogy a benne tomboló hatalmas energiákat szabadon tudja engedni, és most végre megtalálta. Megvolt a tehetsége, megvolt a stílusa, megvolt a mondanivalója, megvolt a filozófiája (PUBLIC ART), és most megtalálta a helyet és a módot is: a fekete kartonokat a metró peronjain.



Nem holmi exhibicionizmus volt ez, hisz nem magára irányította a figyelmet, hanem a képeire - arra, amiben mindenki élt, ami mindenki fejét átitatta. Bár a rendőrök párszor bevitték a metróból, el kellett engedniük, rá kellett jönniük, hogy nem követett el vétséget sem. Ha így vesszük, és nem a feltűnés,a népszerűség oldaláról, azt kell mondnunk, hogy szerény volt. Szerényen keresett magának szabad helyeket, ahol elkezdhette az önkéntes közmunkát az emberek, az ember javára, képeket rajzolni, melyek igaziból, sznobizmus, hagyományok, belépődíjak kontextusától mentes módon megállíthatják az embereket - talán átvitt értelemben is.


Haring metro rajzai forradalommal érnek fel. Kit érdekel Malevics szuprematizmusa, vagy a fehér alapon fehér négyzete? Senkit! Az ég szerelmére, ez itt New York, és 1980-at írunk, és itt vagyunk a metróban, az emberek közt!

A jó művész (valódi művész) nem fesztiválzsűriket, nem művészettörténészeket szólít meg, hanem az embereket. Haring rajzai átütötték a metróállomások falát - utat törtek az emberhez. Utat törtek az emberhez, úgy is, mint befogadóhoz, és úgy is, mint ábrázolt fenomenonhoz. Képei nagyfokú szubjektivitásuk ellenére (illetve annak köszönhetően) nemcsak szólnak az emberről, de leírják, analizálják, szétszedik, feldolgozzák, és mélységekig hatoló pengeéles röntgenképek feketébe öltözött kórusaként üvöltik: íme az ember - ecce homo!

Művei együtt lüktettek a várossal, nemcsak tartalom és szellemiség szintjén, de a város hivatalos képnézegetési rendszerébe is tökéletesen beilleszkedett (képeinek a szó szoros értelemben megvolt a helyük). Beköltözött. Haring megszállott volt, aki megszállta New York-ot.

Művészete valóban, és igazából PUBLIC ART. Az utca, a város ihlette - és nem elvont művészeti tanulmányok. Az utcán, a városban, a metró aluljáróban hozta létre őket - és ott is állította ki. Képeit azonmód, ahogy elkészültek, közkinccsé nyilvánította. Egy FREE kiállítás volt ez, ahova nem kellett belépőjegy. E NYITOTT és FREE kiállításai odamentek az emberekhez, szemben a hagyományos művészet produktumaival, melyek hűvös múzeumok mélyén várják, hogy valaki jó sokat fizessen a belépőjegyért, hogy aztán majd órákat bámészkodjon a pénzéért. Egy metrón utazó átlagos 17 éves Bronx-i, Brooklyn-i srácnak, lánynak az életében hányszor történik, hogy jegyet vált a Museum of Modern Art-ba? Haring kiállítása viszont odament hozzájuk. De ez még nem minden.

A képek nyelvezete, gondolatisága is ugyanilyen proaktív módon közelíti meg a város emberét. Képei nem támasztják azt a feltételt, hogy a befogadó rendelje magát alá a megtekintett műtárgynak. Baromira nem. Sőt, a képek maguk közelednek a gondolat sebességével a befogadó felé. Versenyre kelnek a falon látható reklámokkal, és az utca összes ingerével, de még a metrón utazó fejekben suhanó gondolatokkal, problémákkal, tripekkel is, hogy magukra vonják a figyelmet. Ennyire NYITOTT és szabadversenyes Haring művészete.

*/*/*(lásd: itt)

Expresszivitása, kifejezéskényszere nem egy rakétakilövő volt, amely megalkotja, kilövi az üzenetet, és mindenki örül - Haring benne akart ülni a rakétában, el akart jutni az emberekhez. Nem üvegpalotát akart, ahonnan küldöncök segítségével, a hivatalos postával kiküldi a képeit, majd odabent várja, hogy mi történik - egy belvárosi megnyitón, ahova fontos emberek is eljönnek, egy pohár bor poharának üvege mögé zárkózva, beszélgetést színlelve. Nem az elithez akart csatlakozni - hanem az emberekhez. Nemcsak Pittsburgh-ben nem akart letelepedni, mint hivatásos Pittsburgh-i művész, két gyerekkel, de New York-ban sem a révbeérés izgatta: az áttörést kereste mindenre elszántan.

(lásd Rolling Stone interview: "How did these artists inspire you?" - itt)



::: POP SHOP

Később, amikor ön-boltját, a Pop Shop-ot megnyitotta, akkor sem az üzletembert érdemes látni benne, hanem a nyilvános művészt, aki korábban a metróban meglékelte a fejét, és odatárta a város felé, hogy íme, fogyasszátok egészséggel (vegyétek, egyétek). 1986-ban is, mint a város felé nyitottan, nyilvánosan élő közmunkás művész, lehetővé tette, hogy ha valaki szeretné egy művét egy pólón, vagy cipőn, akkor azt OLCSÓN megvásárolhassa. Maga volt ez a szabad terjesztés, lévén, hogy ekkorra művei piaci értéke már túl magas volt ahhoz, hogy bárki megvásároljon egyet eredeti formájában. A Haring képek így egy fair deal nyomán cigarettákat reklámozó Marlboro-s pólók, playboy nyuszis és egyéb ipari és romlott imidzsek helyét vehették át az utcákon. A szövetség, az interakció a városlakókkal újabb fejezethez ért, amikor Haring felkínálta nekik, hogy ha akarják, VISELJÉK a képeit :)

(Már annak idején is, amikor a metróban csinálta a krétarajzokat, kitűzőket osztogatott a nézőknek, pl. a Radiant Baby-vel, és örült, hogy képei felszívódnak a városban, és emberek egymásra tekintve észrevehetik, hogy osztoznak egy élményben (lásd Rolling Stone interview - "How did you begin drawing in the subways?").

A "POP"-művészekről mindig olyan jut az eszünkbe (ma), hogy valaki dedikál valamit, ráírja a szignóját, aztán milliókért adja el (ahogyan azt a Picasso Kalandjaiban látni). Haring, vegyük észre, egy ezzel éppen ellentétes vállalkozást hozott létre a POP SHOP révén. Kiállította, és felkínálta elvihető formában a műveit (a picture to go). A Ludwig Museum-ban a kiállítás látogatói UV színekben villódzó matricákat vihettek haza - a "Radiant Baby"-t. Miért kellene mangós, benettonos, coca cola-s logókkal a hasunkon, hátunkon mászkálnunk, ha választhatunk magunknak kedvenc művészünktől egy-egy képet kedvenc ruháinkra? Miért kellene a múzeumok be- és kijáratánál a méregdrága art-reprókból, meg az emberölésre alkalmas méretű albumokból vásárolnunk, ahelyett, hogy átugrunk a Pop Shop-ba, és egy remek művet egy póló, egy sapka, vagy egy lepedő, esetleg kispárna formájában vásárolunk meg? Ha Gerorge Lucas vagy Steven Spielberg teszi ezt ipari szinten, az rendben van, ha egy fiatal művész, akkor ő pénzéhes :)

Jellemző, hogy Andy Warhol kiállt Haring mellett e téren is :)

A rendszer logikája érthető: a művész festegessen serényen, és rendezzen pazar megnyitókat, ahova a kritikusok elmennek szórakozni, hogy aztán élet és halál uraiként vagy beírják a történelembe, vagy elkezdjék kiírni onnan. Az utca emberei pedig, ha művészetet akarnak, fizessenek csomót a múzeumok bejáratánál, a múzeum büféjében, és a múzeum shopjában is. Haring logikája ezzel szemben az, hogy el akar jutni az emberekhez a műveivel, meg akarja őket érinteni, és azt szeretné, ha az emberek olcsón, klub-belépő, vízum és vám megfizetése nélkül juthatnának hozzá a művészethez - úgy is, mint műtárgyakhoz, és úgy is, mint az alkotás fantasztikus élményéhez. Haring koncepciója a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb koncepciója - nem csoda, hogy felért egy forradalommal, és nem csoda, hogy ellenérzést váltott ki.

lásd a Pop Shop-ot online: http://www.pop-shop.com


::: első látásra

Ha csak egyet nézünk, mármint egyet a sci-fi képregény-szerű rajzai közül, azt is mondhatjuk, "semmi különös". Ez azonban szemiotikailag teljesen érthető, hiszen egy fehér vonal fekete alapon (vagy fordítva), nem minden esetben nyújt elegendően tág teret egy alkotói szubjektum finom árnyalatokat tartalmazó megnyilvánulásának (Haring esetében az a legszebb, hogy számtalanszor mégis, lásd 1 db példaként azt a metró-festményét, rajzát, fekete alapon, melynek rajzolásakor Tseng Kwong Chi 1985-ben lefotózta). Mégis, ha csak egyetlen képet látunk, nem fogunk elájulni. Mondhatjuk, hogy tök vicces, tök jó, tök szép, de nem fogjuk azt gondolni, hogy egy óriástehetségű művész egyik remekműve előtt állunk. Mármint ez igaz arra, hogy 1 képet látunk, és 1 percig.

Szerencsére azonban már a Haring-com-on látható képek böngészése révén is nagyon hamar elhagyhatjuk a "ránézésre" nulladik szintjét, és megindulhatunk felfedezni a mélységeket. Ezt a nulladik szintet sokan, valószínűleg rengetegen mégsem hagyják el soha, mert abból indulnak ki, hogy amit látnak, az az, ami - kihagyják a képletből, hogy amit látnak, az megtaníthatja nekik a vizuális nyelvet, amin íródott, és így az illető a kirakatüvegre orrát odatapasztó kíváncsiskodóból átmegy tágra nyílt szemű utazóba - egy csodálatos művész világában.





Haring stílusa 100%-ig a kifejezésről, az expresszióról szól. Egy ennyire hallatlanul erős vízióval rendelkező művész számra a grafikusi tehetség olyan adottságnak bizonyult, amely révén a benne tomboló látomások lobbanékony eleggyé váltak, és iszonyatos dinamikával törhettek ki, és csapódtak a vászonra, akármire, bármikor bárhol.

::: urbánus mitológia

Képei, melyek leggyakrabban cím nélkül törtek fel belőle, mint a nyers olaj, a folyékony gyémánt a földből, nem tekinthetők képeslapoknak egy szubjektum gazdag világának mélyéről - melyek célja az lenne, hogy a befogadó megérezze, milyen érzés úgy látni, érezni a világot, ahogyan az alkotó látja, érzi. Képei nem önmagáról szóló képeslapok, hanem konkrét üzenetek a befogadó számára, gyakran felszólító módban. Képei egy olyan urbánus neo-primitív mitológián alapulnak, melynek puszta létezésével is csak e képek (és kiváló kortársainak képei) révén szembesülünk. E mitológia - ufókkal, gonosz, erektált fehér férfi-alakokkal, kutyákkal tévékkel, Mickey Mouse-sal, vérrel, brutalitással - hatalmas "shrink"- összegeket takaríthatott meg New York lakóinak. Ezzel együtt képei véletlenül sem állnak analógiában egy sérült gyermek brutális erőszakot ábrázoló rajzaival - mert egy gyógyult és gyógyító ember képei ezek. Haring nem panaszkodik, hogy a világ olyan, amilyen, hanem száraz tényként kezeli, mint egy shrink, mint egy pszichiáter - aki a páciensre hárítja a feladatot, hogy borzadjon el, és határolódjon el attól, amiben él. Tapasztalati tény azonban, hogy ha valaki képes szembesülni azzal, amiben él, ha képes beszélni, kommunikálni arról, ami körülveszi, akkor máris a gyógyulás útjára lépett. Haring képei gyakran egyszerűen viccesek, lököttek, elröppentek, mintha valaki megevett volna egy vicces sütit, és úgy lökné a sztorikat. Így könnyű elfogadni őket, könnyű megnyílnunk a számukra, ám amint befogadtuk őket, odabent hatalmasat robbannak, és megráznak minket, mert bár nevettünk, mosolyogtunk, és tök jó volt, meg poénos is, valóságérzékünk ott, legbelül egyértelműen figyelmeztet: mindez nem vicc volt.



::: vér és brutalitás

Haring a vérhez és a brutalitáshoz roppant speciális módon áll hozzá, pátosz és nedves szemek nélkül, a "problémára" ujjal mutogató álszent szervilizmus nélkül, és az agresszió és a szenvedés átélős felnagyítása nélkül - csak úgy, mintha arról beszélne, hogy hideg van, esik az eső, itt jól főznek, stb. Haring mitológiája (a Haring által felszínre hozott kollektív mitológiánk) nem holmi összeesküvés-elmélet, amely végül mindig abba torkollik, hogy "és ez van!, döbbenjetek meg!", hanem egy utcán mászkáló mindent látott kamasz életbölcsességével azt mondja, "ja, persze, ez van, szóval, azt akarom mondani, hogy ...". Képzeljünk el egy filmet, amelyben a szabad világ vezetőjéről kiderül, hogy ellopott egy csomó pénzt és lelőtt egy csomó embert, a híradósok pedig azon törik a fejüket, hogy ezt hogyan lehetne kommunikálni - ekkor bejön egy kamasz, és bemondja: "az elnök ellopott egy csomó pénzt, és lelőtt egy csomó embert" - ez ilyen egyszerű. Haring őszinteségének varázsából mára világok nőttek ki, lásd csak a Radiohead Paranoid Android című számát és klipjét, amely a Haring művészetével totál-kortárs MTV képernyőjén keresztül megrázta a világot 1997-ben, vagy lásd a South Park-ot (mint a történetek szabad áramlását, önfejlődését - a polgári világ és az MPAA befolyásának kikapcsolásával).


Haring rajzain megdöbbentő az erőszak, a brutalitás, bestialitás, éspedig különösen azért, mert nem a 19. század és az azt megelőző korszakok ember- és erőszak-felfogásával találkozunk (kb. "az emberben ott lakik a gonosz", plusz Szent Sebestyén, Barabbás-effektus, ember embernek farkasa, stb.). Haring világában az ember nem farkasa az embernek, nem egyszerű ragadozó, hanem egy szervezetten, iparilag dolgozó vadász, sőt, háziállat tenyésztő, akinek az ember zsákmánya, háziállata, akit feldolgoz (általában kezeinél fogva fellógatja, és botjával/kardjával lyukat vág a hasába).

Képein az erőszak legesleggyakrabban iparilag szervezett, rituális erőszak. Ketten kínoznak bottal/karddal egy kezeinél fogva lógó fehér vagy fekete embert. Három ember lóg lábainál fogva, fejjel lefelé. Ufók fentről sugározva irányítják a mészárlást, egyetlen BOTOS/KARDOS ember tömegeket intéz el, halomszám hevernek a hullák, sorozatban, iparszerűen (lásd itt )
Ember, kutya, bot/kard, ufó, fekete ember, "bumm", pénisz, kígyó, disznó, ház, vagina. Képein a figurák, alakok karakterek - úgy is, mint írásjegyek, és úgy is, mint állandó szereplők, melyek új és új jeleneteket adnak elő ugyanabból a világból.


::: hieroglifák - betűk, szóképek, mondatok: költészet és expresszió

Haring rajzai, akármilyen jól is hangzana, nem urbánus barlangrajzok, hanem (ha már hasonlítunk), olyan jellegű rajzok, mint amilyeneket az egyiptomi piramisokban találunk - tömegével:). Az ábrák motívumai írásjelszerűen atomisztikusak (hieroglifák), a képekben pedig nemcsak történeteket látunk elbeszélni (pl. az ufó elbánik a menekülő emberrel - "zapping"), de a világban uralkodó viszonyokat is, a rendet, a kapcsolatokat. Haring ábrázolásmódjának megdöbbentő hasonlósága az egyiptomi, ókori ábrázolásokkal nyilván nem a véletlen műve - és az is nyilvánvaló, hogy nem kölcsönzésről, utánzásról van szó, hanem arról, hogy Haring rajzai is ugyanazt a funckiót töltik be: üzennek, s közben a világot, a világrendet ábrázolják, az életet és annak rendjét, rendetlenségét a világban. Az egyiptomiak is tették a dolgukat, és Haring is - az eredmény szükségszerűen lesz hasonlatos. Ezzel együtt az üvegszálas "antik váza", amit saját motívumaival dekorálva készített, nagy jelentőséggel bír, mert egyrészt maga is beismerte a párhuzamot azzal, hogy egymás mellé helyezte a saját művészetét és az ókori egyiptomiakét, görögökét, másrészt a teszt túlságosan is jól sikerült: egyenrangúan szép, mély és komplex mindkettő (mindhárom).

*/*/ lásd: itt

Haring különféle hasznos, tanulságos, vitális fontosságú jelenteket, történeteket mesél el egy olyan laza, őszinte, tiszta, eredeti nyelven, amelynek a puszta használata is egy olyan szintre emeli a befogadót, ahol korábban még sohasem járt. Egy gyorsan elsajátítható metanyelv ez, amely a fogalmi gondolkodásunkat leelőzve gépi kóddal, nyers formában juttatja át hozzánk az élményt. Úgy képes láttatni velünk dolgokat, úgy képes keresztülnyomni minket egész történeteken, hogy ha megkérdeznek, meg sem tudjuk mondani, mi történt velünk.

A reklámok is így működnek, maximum bonyolultan leírható élménycsomagokat juttatnak az utca emberének szervezetébe, hogy odabent megtegyék a hatásukat. Ami egy reklámból az emberre konkrétan hat, az számára gyakorlatilag megfoghatatlan. Haring alkalmazkodott a piachoz, és az iparilag alkalmazott szellemi tömegpusztító fegyverek nyelvezetét überelő vizuális metanyelvet fejlesztett ki, amely révén művei hatásukban, hatásmechanizmusokban is megelőzik a reklámokat.

*/*/*(lásd: itt)

A közlés, az élmény-átadás hamarabb valósul meg, mielőtt észbe kapna az ember, esetleg anélkül, hogy észbe kapna, anélkül, hogy meg tudná mondani, mi történt. Művei a kommunikáció elképesztő páncéltörői, melyek minden pajzson, párnán, ködön, zajon keresztülhatolva a legelementárisabb módon találják telibe a gyanútlan nézelődőt is.

*/*/* lásd: itt és lásd: itt

Haring grafikai metanyelve (amely mára már földünkön univerzálisan beszélt nyelvvé lett) roppant diktatórikus nyelv, különösen ahogyan a feltalálója, Haring alkalmazza. Diktatórikus, akaratos, a szuggesztivitás minden határát átszakítva rámenős. Ha vannak szájbarágós szövegek, Haring rajzai az ember agyába rágják be magukat. Haring az uralma alá hajtja a nézőt, akinek nincs választása: kénytelen beolvasni a képeit. Balról kezdve, fentről lefelé, majd következő oszlop, jobbra (vagy bárhogy másképp, ahogyan a legmegfelelőbbnek bizonyul).

Az ember gyorsan elfelejtheti azokat a kényelmes órákat a Zwingerben, amikor a késő délutáni tompa, téli szórt fényben egyik teremről a másikra sétál, egy Rembrandt kép vagy a Boticelli előtt pedig magát bútornak álcázva addig ácsorog, ameddig besötétedik, s közben szemét póráz nélkül, szabadon legelteti a látvány mennyeien szervezett mezején, ahol minden út Rómába vezet - bárhonnan indulhatsz, a festmény finoman végigvezet az összes részleten, mintha repülnél. Haring rajzai egy óvodai kiképzőbázisra emlékeztetnek, ahol belépve rádöbbensz, hogy itt és most azt fogod tenni, amit mondnak neked, azt, és semmi mást: beolvasod a képet. Az ember nem tehet mást, engedelmeskedik, és kisvártatva azon kapja magát, hogy belül, belső hangján verbálisan kimondja, amit lát, mintha egy diktafonhoz beszélne.

//--- 18+---//

"A fehér férfi, feláll neki, botjával kezében ráront a szokásos módon kikötözött feketére. Botjával/kardjával elkezd lyukat vágni a hasába. Végül jó nagy lyuk keletkezik, hallani, amint a bot kijön a másik oldalon. A lyukas ember aztán, a fénykarddal a kezében az úton áll, a kutyák pedig, szépen sorban ugrálnak át a hasán tátongó lyukon, mintegy oroszlánidomár showján. Egyszer nem egy kutya, hanem egy ember jön a sorban, aki fennakad a lyukon, mert túl nagy. Néha kutya jön, néha ember, mikor mi. Végül a másik oldalon mégis kijön. Megszületett, és ez a lyuk egy vagina."
//--- 18+---//end

Miért beszélek magamban, kérdi aztán a néző? Mi történt velem? Ilyen ellenvetést nem tűrő szuggesztivitással nem minden évtizedben találkozik az ember. E kép képkockáit ( 1 of Nine drawings , 1981, lásd: itt ) függőlegesen kell elkezdeni "olvasni", de úgy, hogy az első 3 képkocka, és a negyedik is, azt igénylik, hogy a fejünket 90 fokkal elfordítsuk :) Ránk kényszeríti az akaratát, és mire végzett velünk, úgy állunk ott, mintha egy sötét moziból jöttünk volna ki.

Fantasztikus e rajzokban, hogy végtelenül konkrét elemekből építkezik (minden "karakter", figura, betű, alak konkrét benne), mégis, a sztori, a jelenet, amit egy-egy "képkocka" elmesél, teljességgel elvont, absztrakt. Bár teljesen konkrét dolgokat olvasunk be, a hatás mégsem olyan, mintha egy sztorit, képregényt, epikus cselekményt olvastunk volna, hanem mintha zenét hallgattunk volna, vagy egy szabad verset. A motívumok (mint a férfi bottal/kardal, fegyverrel, vagy az ufó, amely fentről átsugározza, besugározza az embereket) annyira gyakran ismétlődnek, mint a gyerek-kutya-gyerek-kutya díszítősor, hogy nagyon hamar szóképekké válnak. Elkezdünk úgy gondolni rájuk, mint hangokra, akkordokra, hangzásokra, hangulatokra. Amikor pedig egy-egy rajzot beolvasunk, egy ezekből az elemekből, építőkövekből összerakott zenét fogadunk be. Mintha operát néznénk idegen nyelven. Nem értjük a "sztorit", de átéljük, a zene fogalmaktól verbalitástól mentes szintjén. Az egyes képkockák leütött akkordok, egy szabad vers sorai.

Érdemes tudni, hogy Haring ezt a feldarabolt, "cut up" struktúrát nem a képregényekből vette (ahogy gondolnánk), hanem William Burroughs költészetéből, ami nagyon nagy hatással volt rá, és már amikor újságok szalagcímeiből összevagdosott abszurd röpcédulákat gyártott és osztogatott, bár a struktúra más volt, akkor is e költői technikát alkalmazta - a szemiotikát lelkesen magába szívó művész, költő.

lásd: Rolling Stone interview - "How did Burroughs influence you?" és "How did you use the concepts? " itt.

Haring a grafikai motívumait pontosan úgy fedezte fel, ahogyan a próféták szokták: csak úgy jöttek. Először 16 éves korában rajzolgatott a saját maga számára is meglepő sci-fi szerű rajzokat, amik szerinte drogok hatására törtek fel a tudatalattijából. Évekkel később, amikor egy kiállításra készült, közösen Frank Holliday-vel a Club 57-ben, egy hatalmas tekercs csomagolópapírt felvágott, és egymás után ontotta a grafikákat - kezdetben absztraktokat. Aztán hirtelen elkezdtek jönni a sci-fi, ufós, látomásképek. Maga sem értette, miről szólnak egészen pontosan. Úgy kezelte őket, mint írásjeleket, mint szavakat egy szótárban (!).

lásd Rolling Stone Interview: "And how was your art developing?" - itt.
Ezek után döntött úgy, hogy kimegy az utcára rajzolni, mert ahogyan megfogalmazta, immár volt mit mondania az embereknek.

::: kis elmélet - a nagyobb képről

Sci-fi stílusú, ufós rajzait az teszi remekművekké, a végső remekmű-hitelesítést az adja, hogy az egész kép végül egy finoman szervezett gyönyörű felületet ad ki. Olyan ez, mint egy grafikai, grafológiai, vizuális istenítélet. Haring, ugyanúgy, mint a tinédzserek, a kifejezéskényszerrel rendelkező egyének, és mint a drogok hatása alatt álló, vagy/és felfokozott tudatállapotban leledző emberek, a részleteken dolgozva alkotja meg a nagy képet. A kisebb részletektől halad a nagyobbak felé, sőt, amikor több képkocka van egy képen, akkor valójában egyenrangú, egy szinten lévő részletek (részképek) kidolgozásával alkotja meg a képet - a nagy képet.

Egészen más ez, mint egy klasszikus festmény esetében, de még egy modern graffiti esetében is, ahol először a kép főmotívumainak körvonalát rajzolják meg, és utána töltik meg a képet részletekkel, utána hívják elő a részleteket. Ez utóbbit nevezhetnénk egy "felülről lefelé" (magasabb szinttől az alacsonyabb felé) történő haladásnak, míg a kisebb képkockákkal feltöltött Haring-féle nagy kép esetében "lentről felfelé" halad a művész. A részletekkel kezd, onnan indít, és valószínűleg (lehet, hogy tévedés) azon a szinten is marad - azaz a részképek kidolgozásának szintjén -, a nagy kép pedig eredményként létrejön.

Mindez talán azért érdekes vizsgálódási szempont, mert ha fentről haladsz lefelé, megrajzolhatod a kép fő vonalait, és biztosíthatod, hogy a kép egészében egy a látás dinamikájának megfelelő, harmonikus "layout"-t adjon ki, ellenkező esetben azonban, ha a részletektől indulsz neki a képnek, tulajdonképpen a sorsra bízod, hogy a kép mennyire lesz gyönyörű, hogy mennyire lesz a nagy kép is egy gyönyörű kép - és nemcsak a részképek. Ne feledjük, a nagy kép ebben az esetben egy absztrakt (!). Absztrakt, azaz egy olyan felület, ahol semmi, de semmi nem indokol semmiféle grafikai motívum jelenlétét, vagy nem jelenlétét - csakis és kizárólag a látás dinamikájának, a látás, a vizuális szenzáció művészetének törvényei.

Haring több "képkockás" rajzait, "storyboard"-jait egy reneszánsz mester, de még egy profi kubista is úgy hozta volna létre, hogy először felosztja a képmezőt kis képkockákra, azokon belül is halvány ceruza vázlatokat készít (a főalakokból kiindulva, a képkocka "layout"-ját meghatározandó), és különféle jelöléseket végez, hogy az egyes képkockák mely sarkánál, mely oldalánál lesz sötét, fekete a felület, és hol lesz mondjuk fehér vagy csíkos, csak hogy a nagy kép egésze harmonikusan legyen megszervezve. Haring e több képkockás képeit a józan ész alapján úgy kellene megalkotni, mint egy várost, amelynél először megrajzolják az utcákat, és utána adják ki az építési engedélyeket - és nem úgy, hogy hadd nőjenek ki a semmiből a házak, úgy, ahogyan a teremtő akarja, végül úgyis létrejönnek az utcák, és úgyis lesz benne valamiféle rendszer.

Ez utóbbi módszer, Haring módszere kockázatos, hiszen előfordulhat, hogy a nagyobb kép végül nem lesz szép, nem lesz tökéletes. Olyan ez, mint embereknek gabonaköröket rajzolni - odalent megvagy győződve arról, hogy tökéletes körben haladsz, ám fentről már lehet, hogy nem fog ilyen jól kinézni, amikor a híradósok helikoptere megérkezik. Olyan ez, mint egy komplex szerkezet, egy kabát, egy autó, egy ház összeállítása - ha valaki nem szépen dolgozik, nagy a pontatlansága, 1mm, 1cm, stb, akkor az elkészült produktumon meg fog látszani, mert csúnya lesz. Ennyire nehéz, ennyire kockázatos "alulról fölfelé" haladni strukturálisan.

Olyan ez, mint egy kozmikus grafológiai teszt, amely végül eredményként, ítéletként adja ki, hogy mennyire szép a kép, amit készítettél. Miközben a részleteken dolgozol, mindent úgy csinálsz, ahogy azon a szinten, azon a ponton kell (az adott képkockában), azt azonban, hogy az egész kép, a nagyobb kép organikusan gyönyörű lesz-e, semmi sem garantálja - csak az, hogy a benned uralkodó rend, a benned tomboló erők, melyek a kezed vezetik, magas fokon harmonikusak.

Haring többkockás rajzai lélegzetelállítóak - mert a legkisebb részletük (egy képkocka egyik mellékmotívuma) ugyanúgy gyönyörű, mint maga a nagy kép, az absztrakt grafikai felület. Haring tehetsége az absztrakthoz (egy organikus grafikai felület fogalmak, figurák, és általában az emberi logika segítségét nélkülöző megalkotásához) már 1977-es Bean Salad c. grafikáján elsöprő élmény. */*/*(lásd: Bean Salad )

Egy piramis belsejében az ábrák a falakon, oszlopokon ugyanígy alulról fölfelé keletkeztek, és végső szenzációs összhatásuk, a nagy kép komplex szépsége annak köszönhető, hogy az egész világot nagyon magas szintű harmónia hatja át. Ha megkérnénk az utca emberét, hogy egy üres papírra húzzon 120 darab vonalat (non-figuratív üzemmódban) úgy, hogy az összhatás lehetőleg szép legyen, érdekes megállapítást tehetnénk, miszerint csak keveseknek sikerülne olyan absztrakt ábrát létrehozni, ami szép, harmonikus, vagy ami egyáltalán komoly intelligenciájú lény keze nyomáról árulkodna (e kísérlet a Bódy Gábor Kozmikus Szem című tanulmányában szereplő kísérlet variánsa lehetne). Keith Haring több "képkockás" rajzai mint nagy képek: fantasztikus absztraktok, organikusan szépek, egy magas rendű világ harmóniája árad felénk.

Haring képei képek egy világból. Minél többet látunk belőlük, annál jobban ráérzünk erre a világra. Szinte mint egy idegen civilizációból érkező üzenetek, úgy tanítják nekünk e képek a nyelvet, az összefüggéseket, a rendszert, a szabályokat, a viszonyokat.

De hol van ez a világ? Miféle világ volna ez? Jézustól is ezt kérdi Pilátus (David Bowie) a Krisztus Utolsó Megkísértésében:) Válaszként szeretnénk azt mondani, hogy ez a világ Keith Haring fejében van. Vagy, ha hangsúlyozni akarnánk, hogy osztozunk Haring valóságélményében, azt mondanánk, hogy "hülye, de hát ebben élünk!". Rövid gondolkodási idő után azonban inkább úgy fogalmaznánk, ez a világ a közös világunk vetülete odabent, Keith Haring fejében - és ha még egy picit gondolkodunk, rádöbbenünk, hogy ez a legszigorúbb konzekvenciákkal járó megfogalmazás.

::: üzenet és küldetés

Haring művészete nemcsak korát, de saját művészetét is minden bizonnyal befolyásolta. Ne feledjük, amikor egy művész befut, amikor zöld utat kap, a társadalom korábbi (igazság-elnyomó) nyomása feloldódik, de e nyomás helyét rögtön átveszi a siker nyomása, az asztalra tett művek nyomása, az elfogadott művek, és az elfogadók nyomása. Haring azonban, ahogyan mondani szokás, mindig meg tudott újulni, ami esetében azzal egyenlő, hogy mindig ugyanaz a friss forrás, ugyanaz a fiatal fiú, ugyanaz a felnőttbe zárt gyerek, ugyanaz a csakis saját belső tisztaság-, igazság- és valóságérzékére hallgató lángelméjű művész tudott maradni, aki a kezdetekben volt.

Ehhez persze az is kétségtelenül hozzájárult, hogy igaziból, hivatalosan sosem futott be, sikereit a művészettörténészek és kritikusok megkerülésével érte el, amiért azok időről-időre megkíséreltek bosszút állni. Műveit közvetlenül az emberekhez juttatva el, a szokásos csatornákat kihagyva - lásd Keith Haring's Journals / "Transitions" : "... I think that in a way some [critics] are insulted" / http://www.haring.com/archives/journals/transitions.html

Az idők során persze nyilván változott, elkezdte például komolyabban venni magát abban az értelemben, hogy művészetével akár olyan konkrét üzeneteket is megfogalmazhat, mint hogy "a crack szar". Ezt az üzenetet pedig egy hatalmas falfestmény formájában a fekete srácok egyik kézilabdapályája mellett helyezheti el, Harlemben. New York fantasztikus város, e festmény még mindig megvan, még mindig ott van - 1986 óta.

Maga a művészete is üzenet volt, hogy ti. a művészet mindenkié, a művészet NYITOTT, PUBLIKUS. Gyerekekkel festett falfestményeket, belvárosokban, Amerika-szerte. Volt, hogy 1000 gyerekkel, máskor Chicago Grant Park-jában festett napokon keresztül a helyi gimi srácaival/lányaival - akik alaposan meghatották Haring-et fiatal, tiszta és érett költészetükkel, és akikre Haring mint a legjobb ember a világon tett benyomást, életre szóló élményt adva a srácoknak, akikre addig még oda sem figyelt senki, és akiknek a tekintetét Haring életre szólóan a művészet felé fordította. Ez is egy küldetés. Egy tehetséges és tiszta szívű próféta küldetése.

Mindent nyíltan csinált, nyíltan volt meleg is, és mint világhírű művész, mint POP-icon, a meleg közösségek számára, a meleg ügyekben is rengeteget tett a közjó érdekében. A SAFE SEX kampány festményein "is" folyton megjelent, értsd, nemcsak magánéletében, civilként, hanem a vásznain is kampányolt a SAFE SEX mellett - tegyük hozzá: úttörőként. Képekkel, művekkel kampányolt az APARTHEID ellen, vagy az esőerdőkért, az AIDS megelőzésért. Műtermébe belépve pedig óriási tízparancsolat képek szegélyezik a látogató útját - lásd a KeithHaring.com nyitóképét is. Műterme ma is áll, ma is nyitott, és Julia Gruen, Haring asszisztense, munkatársa (lásd Keith and Julia c. képet itt )gondozza a Haring-örökséget, amelyből a befolyó pénzt AIDS alapítványok, gyermek alapítványok javára fordítják.

::: életmű - élet és idő

1988-tól ideje már fogytán volt, és tudta ezt. Ahogy fogyott az együtt tölthető idő számára és a világ számára, úgy vált műveiből életmű, egy 31 éves srác gigantikusra duzzadt életműve. BTW 31: Madonna gyönyörű száma, az In This Life (amely e sorok írója számára időben messze megelőzte a Keith Haring-gel való megismerkedést) lehorgonyzott zászlóként, jelként imbolyog az idő tengerének azon a pontján, ahol kilépett, és a zene és a költészet hatalmánál fogva megérezhetjük azt a szörnyű vákuumot, amit a barátok és a világ éreztek. Haring életműve tényleg óriási, bár ez mellékes körülmény, hiszen művészete nem mennyiségében hat - csupáncsak arról van szó, hogy minél többet látunk belőle, annál erősebben hat azok ön-kontextusa.



Művei, mint Bach-nál, tulajdonképen variációk ugyanarra a témára - melyet a művek hatalmas mennyisége nemhogy nem laposít el, de az egekig emel. Bach "témája", az emberi lélek sóvárgása a jóság, a megtisztulás, a szépség, a harmónia, az alázatos katarzis, a szépség oltárán semmivé válás felé, a bőséges műáradat, műveinek TENGERE révén csak egyre ragyogóbbá vált. Ugyanez történt Haring művészetével, és művészetének témájával is, ami egy bizonyos nézőpontból talán leírható úgyis, mint az emberi lélek ideges, egzaltált, önkívületi és mindent felülíró igazságkeresése, hisztérikus ragaszkodása önmagához, a kérlelhetetlen, mindenen átlátó gyermeki önmagához, és az igazság kimondásának őrültségbe hajló, fékezhetetlen szent kényszere.

Bár minden tragédia rengeteg szomorúságot kever a szépséghez (lásd Julia Gruen, Haring munkatársának, barátjának, asszisztensének 2005-ös írását, UNTITLED címmel (lásd itt), amely azt a kábító űrt, vákuumot hagyja maga után az emberben, amit csakis az AIDS-et involváló tragédiák tudnak) Haring és művészete milliók számára tört utat, és itt nem csak művészekről beszélünk, hanem emberek millióiról, akik Haring-prófétától jó időre megkapták a dózisukat, amely segít nekik érezni, látni, alkotni, befogadni, élni, lélegezni és szeretni abban a tartósító ízű szószban, ami körülvesz minket, amit ma életnek nevezünk.

....................................................................................

Külön köszönet a fotókért Dettre Gábornak - photos Gabor Dettre - all rights reserved

a fotók a Drawing the Line c. Haring-dokumentumfilm forgatása során készültek 1988-89-ben, a Pop Shop-ban. Az egyik fotón látható lány a film rendezője, Elisabeth Aubert látható.

Plusz köszönet Keserű Lucának is :)

....................................................................................

lásd még: Keith Haring mellékletet linkekkel itt