A Látogató

A "látogató" szónak többszörös értelme van a filmben: tulajdonképpen minden főszereplő egyben látogató is, vagyis mindenki látogat valakit éppen. A főhősünk egy zárkózott 50-es fickó, Walter névvel (sokatmondó név)), aki egy egyetemen tanít, nagyon kedvetlenül, zongorázni tanul, sikertelenül, egy könyvet ír, de nem halad vele, és amúgyis szépen bemerevedett világa nem enged neki egy csöppnyi kedvességet sem mások felé. Waltert nem szereti senki, és ő sem bírja az embereket, ezt a mindent-unó karaktert remekül adja elő Richard Jenkins, akit eddig már több szerepben láthattunk, és mindegyikben jó volt ( az Azt Beszélik-ben Jennifer Aniston fura papájaként, a Királyságban és a Kegyetlen Bánásmód-ban is egy-egy kisebb szerepben, az Égető Bizonyíték-ban mint szimpatikus fitnessterem-tulaj, stb..).

Jenkins-nek komoly kisugárzása van, és ehhez még jó színész is, úgyhogy rendben van minden. Szóval Walter éli a semmilyen-üres életét, aztán egyik nap elutazik New York-ba, ahol van egy kis lakása, és a lakásában két idegent talál. Az idegenek Szenegálból és Szíriából érkeztek, amúgy két szimpatikus fiatal, mellesleg szerelmesek. Az idegeneknek menniük kell, de aztán mégsem, és elkezdődik Walter lassú felolvadása. A szíriai fiú, Tarek Djembe-n játszik, ami egy kézi dob tulajdonképpen, és ami bármilyen közegbe képes beindult hangulatot varázsolni. Tarek a hangszere megszállottja, úgy telnek a napjai, hogy zenél, gyakorol, esténként koncertezik egy kocsmában, amúgy pedig a barátnőjével éli az életét. Nos, Walter felolvasztása a djembe-n keresztül történik, miután egyik alkalommal kipróbálja lakótársa hangszerét, és beleszeret. Együtt kezdenek el játszani, és ez Walternek, aki például a zongorázáshoz antitalentum volt, mindennél többet jelent. Ez egy nagyon jó vonal, Walter barátkozása, de sajnos hamar egy nagy konfliktus közepén találjuk magunkat: Tareket bebörtönzik, mert átlépett egy metrókaput, miközben volt érvényes jegye rá (meg ha nem lett volna, akkor is...)).

Kiderül, hogy Tarek és barátnője illegális bevándorlók, és a fiú innentől egy börtönnek megfelelő menekült-intézetben (inkább börtönben) tölti a napjait. (Ahol Walter látogatja egyedül, lévén, hogy ő az "igazi" amerikai, akit beengednek oda). Bár egyértelmű, hogy Tarek bebörtönzése a film fő motívuma, azért sajnáljuk kicsit, hogy errefelé térül el a cselekmény, mert jobb fordulatot is el tudtunk volna képzelni a forgatókönyvnek. Mindegy, Walter igyekszik kiszabadítani a fiút, bár ezt a megszokott lassú, túl visszafogott tempójában teszi, ami a film ritmusát is jócskán lelassítja.



Talán nem árulunk el vele titkot, de a film író-rendezője nem konkrét hepiendben gondolkodott, fontosabbnak tartotta megjegyezni, a szeptember 11-i tragédia után az USA elvetette a sulykot, és szinte bűnözőként kezelte a nem ott született embereket, akik éppenséggel szívesen éltek volna amerikaiként, de nem minden stimmelt a velük kapcsolatos bürokratikus folyamatban.

Thomas McCarthy, a film alkotója amúgy színészként dolgozott jó ideje, és ez a film a második rendezése, az első az Állomásfőnök volt, amiről sajnos ki kellett jönnünk annak idején (technikai okok miatt, de jellemző, hogy nem pótoltuk be a filmet később)). McCarthy tehát elég komolyan veszi magát, és a nagyméretű társadalmi problémát, és ezt igyekszik a zenén, a barátságon, és a különböző népeken túl nyúló kölcsönös szimpátián keresztül bemutatni. Valami valamiért - drámát, barátságot, szerelmet, leendő anyós-meny kedves viszonyt, és a zenén alapuló testvériességet kapunk azért cserébe, hogy közben jól a földbe döngöljük a filmmel az amerikai bevándorlásügyi rendszert, a szűk látókörűségével, embertelen viszonyaival, és az egész túlzásba vitt Amerika-védelmi berendezkedésével.

A film végére már jól megutáljuk az egész hivatalos USA-t, és eszünk ágában sem lenne oda költözni, vagy ilyesmi. AZ USA nem jófej, nem látszik rajta a demokratikus gyökere, nem szereti a bevándorlókat, és rövid úton túl akar adni rajtuk (a film a pre-Obama korszak terméke).

Szóval Tarek miatt megharagszunk az amerikai ügyintézőkre, ügyvédekre, bírókra, satöbbikre, akik nem engedik, hogy értékes (minden ember egyformán értékes) férfiak és nők otthonuknak érezhessék Amerikát, és ott elengedhessék magukat, bár nem ott születettek, és nincsenek tökéletes papírjaik. Ilyen szempontból a film a második felében átmegy kissé demagógba, vagyis inkább belemagyarázóba, és ez visszaüt a film drámai minőségére. Ami a látogatásokat illeti, Walter látogatásán kívül Tarekék is látogatóba érkeztek az USA-ba, sőt, Tarek mamája is látogatóként érkezik New York-ba, hogy a bebörtönzött fia mellett legyen - igen, a filmben tényleg mindenki látogató is egyben.



Richard Jenkins nagyon jó, úgyhogy örömteli fejlemény, hogy végre főszerepet kapott, a film többi főbb szereplői is remekül játszanak, csak hát a történettel nem vagyunk teljesen elégedettek.

Sokkal jobb végeredmény is kisülhetett volna ebből a sztori-magból, de mindegy, azért így is örülünk, hogy láttuk. Lehet rajta mélázni, utólag meghányni-vetni az erkölcsi tanulságait, bár tény, hogy például egy gyors házasság a film két főbb szereplője között a végére elég jól megoldott volna mindent - ha az író-rendező nem akart volna ennyire büntetni...