2009-03-11
Hajrá, Boldogság!
rózsaszín szemüveg
A filmektől mindig azt várjuk, hogy történjen bennük valami. Minél kevesebb erőltetett drámát inzertálnak egy-egy békés filmbe, annál hálásabbak vagyunk, de ezzel együtt támad némi hiányérzetünk. A Hajrá Boldogság érdekes konstrukció, mellyel kapcsolatban inkább hálásak vagyunk, mint elégedettek :)
A mozi az mozi, még ha kompromisszum-mentes low-budget angol filmről van is szó. Poppy végig pörög a filmben, akár színjózan, akár be van csípve. A jelenetek többségében elvileg józan, és mégis 
pont úgy viselkedik, mintha határtalanul illuminált lenne. Ez egy trükk, és ennek a filmnek ez az alapja.
Amikor valaki ennyire nevet minden pillanatban, amikor valaki mindenre valami poént mond, minden jelenetet elbohóckodik, az illető valójában segítségért kiált, mert valójában komoly problémái vannak. Amikor valaki ennyire keményen pörög, így fel van pörgetve, akkor menetrendszerűen várhatóak azok a jelenetek, amikor legalább pillanatokra magába zuhan. Mike Leigh filmjében a trükk az, hogy ez a felfokozott egzaltált bohóckodó nevetgélés a természetből vett tapasztalataink révén elegendő izgalmat ad a film egész hosszára (gyakorlatilag minden percben azt várjuk, hogy beüt valami).
Poppy
két okból lehetne ilyen, amilyen. Vagy azért, mert valami nagy baj van az életével, vagy mert alkoholista. Ehelyett azonban egy harmadik verzió van érvényben, Poppy tele van pozitív energiákkal, és életvidám.
A konstrukció egyébként nem rossz, és nem is idegen az élettől, a valóságtól, csak kicsit túl van játszva. Hiányzik belőle az, amikor Poppy a sok kiadott energia után kiégve bámul egy tükörbe, amikor a sok segítségnyújtás után hirtelen ő szorul segítségre. Hiányzik a B-oldal.
Egyébként meg is van, Cabiria Éjszakái, onnan ismerjük ezt felpörgetett, sugárzó vitalitást, amely dacol a reménytelen életkörülményekkel
. Poppy életkörülményei azonban egyáltalán nem reménytelenek, hiszen egy speciális iskolában tanít, ami egy meglehetősen jó presztízsű hivatás, ráadásul nagyon jól is csinálja, plusz jók a kollégái is. Be lehetne állítani, legalább pillanatokra reménytelennek, de ez nem történik meg.
Ettől azonban a folyamatos, vészjósló nagy boldogság súlytalanná válik. A másik probléma az, hogy Poppy, bár érzékeny, és minden fontos részletre odafigyel (majdnem), minden konfliktusra vevő, néha mégis teljesen felületes - amikor egy beteges autóvezetés-oktató a lakása előtt ácsorog, azt nem igazán veszi komolyan, sőt, következő alkalommal egy durva, nappali részegségben szenvedő nő poénját is ellövi a szerencsétlen fickó felé.
Poppy karaktere tehát néha kilép a medréből, és átcsúszik valami másba. Ettől viszont az egész film csak annyi üzenetet tud küldeni, hogy "be happy" - ami, lássuk be, nem túl sok. Nézni azonban így is érdekes, kellemes élmény.
pont úgy viselkedik, mintha határtalanul illuminált lenne. Ez egy trükk, és ennek a filmnek ez az alapja.
Amikor valaki ennyire nevet minden pillanatban, amikor valaki mindenre valami poént mond, minden jelenetet elbohóckodik, az illető valójában segítségért kiált, mert valójában komoly problémái vannak. Amikor valaki ennyire keményen pörög, így fel van pörgetve, akkor menetrendszerűen várhatóak azok a jelenetek, amikor legalább pillanatokra magába zuhan. Mike Leigh filmjében a trükk az, hogy ez a felfokozott egzaltált bohóckodó nevetgélés a természetből vett tapasztalataink révén elegendő izgalmat ad a film egész hosszára (gyakorlatilag minden percben azt várjuk, hogy beüt valami).
Poppy
két okból lehetne ilyen, amilyen. Vagy azért, mert valami nagy baj van az életével, vagy mert alkoholista. Ehelyett azonban egy harmadik verzió van érvényben, Poppy tele van pozitív energiákkal, és életvidám.
A konstrukció egyébként nem rossz, és nem is idegen az élettől, a valóságtól, csak kicsit túl van játszva. Hiányzik belőle az, amikor Poppy a sok kiadott energia után kiégve bámul egy tükörbe, amikor a sok segítségnyújtás után hirtelen ő szorul segítségre. Hiányzik a B-oldal.
Egyébként meg is van, Cabiria Éjszakái, onnan ismerjük ezt felpörgetett, sugárzó vitalitást, amely dacol a reménytelen életkörülményekkel
. Poppy életkörülményei azonban egyáltalán nem reménytelenek, hiszen egy speciális iskolában tanít, ami egy meglehetősen jó presztízsű hivatás, ráadásul nagyon jól is csinálja, plusz jók a kollégái is. Be lehetne állítani, legalább pillanatokra reménytelennek, de ez nem történik meg.
Ettől azonban a folyamatos, vészjósló nagy boldogság súlytalanná válik. A másik probléma az, hogy Poppy, bár érzékeny, és minden fontos részletre odafigyel (majdnem), minden konfliktusra vevő, néha mégis teljesen felületes - amikor egy beteges autóvezetés-oktató a lakása előtt ácsorog, azt nem igazán veszi komolyan, sőt, következő alkalommal egy durva, nappali részegségben szenvedő nő poénját is ellövi a szerencsétlen fickó felé.
Poppy karaktere tehát néha kilép a medréből, és átcsúszik valami másba. Ettől viszont az egész film csak annyi üzenetet tud küldeni, hogy "be happy" - ami, lássuk be, nem túl sok. Nézni azonban így is érdekes, kellemes élmény.
-fülöp-
2009-03-11