2009-03-18
Marley Meg Én
Az író és a kutyája
Elég sok mindent hallottunk erről a filmről, még mielőtt személyesen találkoztunk volna vele, és ezek közül azt tűnt a legérdekesebb infónak, hogy mekkora nagy sikere van egy szőke fiatal párnak a filmvásznon, ha egy hatalmas kutya is csatlakozik hozzájuk. Pedig így van, az amerikai közönség imádta ezt a filmet, még úgy is, hogy tulajdonképpen egy író kissé erős egójának a bemutatását látjuk, egy romantikus kutya-barátság örve alatt.
John Grogan egy detroit-i újságíró, aki a saját életét írta meg a Marley and Me 
c. könyvében, és ezt vitte filmre most egy forgatókönyvíró páros, úgy tűnik, szemléletében eléggé ragaszkodva a grogan-i látásmódhoz. Ez abból derül ki számunkra, hogy bár ez a vígjáték-féleség egy szerelmespárról és a kutyájukról szól, a film közben egyre erősödik az érzésünk, miszerint az Owen Wilson által játszott főhős (Grogan maga) az igazi főszereplő, az ő újságírói munkássága áll az érdeklődés középpontjában, az ő életének fázisai a valódi főszereplők, és ehhez a kutya és a felesége hasonlóképpen asszisztálnak.
Túl sokszor bukkannak fel őt dicsérő szavak a mellékszereplőktől, túlságosan is ráfókuszálunk, hogyan kezeli az öregedését, a férfi barátságát, a lehetséges alternatív életútjait, úgyhogy a legvégén tényleg gyanút fogunk, miszerint a film sokkal jobb is lehetett volna, ha a könyv írójának az egója nem telepedett volna ennyire rá.
No, de ha ezt a zavaró tényezőt megpróbáljuk kiiktatni, mi marad a filmünkből? Marad még elég sok érzelem, és nem sok történés, de annál több filózás az élet értelmén, a 30-as, 40-es pár életmódjáról, a gyerekvállalás nehézségeiről, és végül a kutyájuk más időzónájáról is, vagyis a hatalmas labrador gazdáihoz képest korai megöregedéséről.
Ahogy nézzük a filmet, tetszik, a már említett egó-ügyön kívül nem nagyon tudnánk belekötni, pedig tényleg nem egy eseménydús alkotással van dolgunk. Owen Wilson (John) és Jennifer Aniston (Jennifer) már házasok, mikor elkezdődik a film, és éppen egy kiskutyával gondolják feldobni a hétköznapjaikat. A kiskutya iszonyúan szertelen és vad, de azért nagyon aranyos is, persze nem a 101 kiskutya stílusában.
Marley
hamar főszereplővé avanzsál a kis családban, aminek a két további tagja szereti egymást, és amúgyis elég jól egymásra vannak hangolódva. Jól írta meg a két forgatókönyvíró a Jennifer-John kapcsolatot, bár nincs benne semmi váratlan, vagy előre ki nem található fordulat (amit butaság így minősíteni, hiszen elvileg az író a saját életét írta meg), megbízhatóan haladunk előre a párkapcsolatuk különböző fokozatain, hogy végül egy sokgyerekes, kertvárosos és kutyás idilli család váljon belőlük.
Grogan-nek láthatóan gondot okozott: 1. a döntés, hogy vad helyeken dolgozó tényfeltáró riporter legyen-e belőle, vagy egy nagycsaládos nyugis apa és publiciszta egyben, 2. az, hogy a gyerekek érkezésével párhuzamosan ő öregedett, és Marley-vel együtt már (40 évesen!) egyre kevésbé bírta a tengerparti futkosásokat.
Habár akad egy-két jelenet, amin konkrétan lehet nevetni
(pl. Marley menekülési kisérlete az autópályán), azért inkább egy romantikus drámával van dolgunk, mint vígjátékkal. Klasszikus családi problémák tornyosulnak (az anya, alias Aniston 3 gyerekkel visszamehet-e még dolgozni, Wilson-nak a karrierje fontosabb, az önkifejezése, vagy a pénz, melyik városrész jobb a nagycsaládnak, stb), miközben Marley féktelen életformáját is követhetjük, ami a végefelé kezd érzelmesbe átmenni (egy idő után nem a csínytevésein, hanem a gyerekekkel való kapcsolatán lesz a hangsúly).
Szerencsére a két színész csúcsformában játszott, még Anistont is bírtuk, pedig alapban nem a kedvencünk. Owen Wilson meggyőző színész, és jó, hogy végre egy nem-igazi-vígjátékban is játszhatott, végülis komoly szerepet. A Marley-t alakító temérdek kutya szintén remek munkát végzett, mind a 22-en, és az őket irányító kutyatréner is ismerhetett néhány különleges fogást a szakmájából...
A film rendezője, David Frankel már 95-ben készített egy remek vígjátékot, a Miami Rapszódiát, az akkor még kezdő Banderas-szal és az akkor még nagyon szép Sarah Jessica Parker-ral a főszerepekben. Parker a filmben végig a házasság és a párkapcsolatok értelmén filozofált, miközben mindenféle különös szerelmet és szakítást látott maga körül, és nehezen tudta megemészteni a tényt, miszerint nincsen igazi, hibátlan házasság vagy szerelem. Jó film volt, ami valami miatt kitűnt a 90-es évek romantikus vígjátékainak sorából. Frankel
legutóbbi munkája az Ördög Prada-t Visel volt, ami szintén elég jól kitalált darab, teljesen rendben levő rendezéssel.
A Marley talán egy fokkal érzelmesebbre sikerült, mint lehetett volna, és egy jó nagy adag írói-főhősi egó telepedett rá, de még így is egy élvezhető és kellemes drámaként vonul be az emlékeinkbe (és majd pár hónap múlva az Odeon polcaira).
c. könyvében, és ezt vitte filmre most egy forgatókönyvíró páros, úgy tűnik, szemléletében eléggé ragaszkodva a grogan-i látásmódhoz. Ez abból derül ki számunkra, hogy bár ez a vígjáték-féleség egy szerelmespárról és a kutyájukról szól, a film közben egyre erősödik az érzésünk, miszerint az Owen Wilson által játszott főhős (Grogan maga) az igazi főszereplő, az ő újságírói munkássága áll az érdeklődés középpontjában, az ő életének fázisai a valódi főszereplők, és ehhez a kutya és a felesége hasonlóképpen asszisztálnak.
Túl sokszor bukkannak fel őt dicsérő szavak a mellékszereplőktől, túlságosan is ráfókuszálunk, hogyan kezeli az öregedését, a férfi barátságát, a lehetséges alternatív életútjait, úgyhogy a legvégén tényleg gyanút fogunk, miszerint a film sokkal jobb is lehetett volna, ha a könyv írójának az egója nem telepedett volna ennyire rá.
No, de ha ezt a zavaró tényezőt megpróbáljuk kiiktatni, mi marad a filmünkből? Marad még elég sok érzelem, és nem sok történés, de annál több filózás az élet értelmén, a 30-as, 40-es pár életmódjáról, a gyerekvállalás nehézségeiről, és végül a kutyájuk más időzónájáról is, vagyis a hatalmas labrador gazdáihoz képest korai megöregedéséről.
Ahogy nézzük a filmet, tetszik, a már említett egó-ügyön kívül nem nagyon tudnánk belekötni, pedig tényleg nem egy eseménydús alkotással van dolgunk. Owen Wilson (John) és Jennifer Aniston (Jennifer) már házasok, mikor elkezdődik a film, és éppen egy kiskutyával gondolják feldobni a hétköznapjaikat. A kiskutya iszonyúan szertelen és vad, de azért nagyon aranyos is, persze nem a 101 kiskutya stílusában.
Marley
hamar főszereplővé avanzsál a kis családban, aminek a két további tagja szereti egymást, és amúgyis elég jól egymásra vannak hangolódva. Jól írta meg a két forgatókönyvíró a Jennifer-John kapcsolatot, bár nincs benne semmi váratlan, vagy előre ki nem található fordulat (amit butaság így minősíteni, hiszen elvileg az író a saját életét írta meg), megbízhatóan haladunk előre a párkapcsolatuk különböző fokozatain, hogy végül egy sokgyerekes, kertvárosos és kutyás idilli család váljon belőlük.
Grogan-nek láthatóan gondot okozott: 1. a döntés, hogy vad helyeken dolgozó tényfeltáró riporter legyen-e belőle, vagy egy nagycsaládos nyugis apa és publiciszta egyben, 2. az, hogy a gyerekek érkezésével párhuzamosan ő öregedett, és Marley-vel együtt már (40 évesen!) egyre kevésbé bírta a tengerparti futkosásokat.
Habár akad egy-két jelenet, amin konkrétan lehet nevetni
(pl. Marley menekülési kisérlete az autópályán), azért inkább egy romantikus drámával van dolgunk, mint vígjátékkal. Klasszikus családi problémák tornyosulnak (az anya, alias Aniston 3 gyerekkel visszamehet-e még dolgozni, Wilson-nak a karrierje fontosabb, az önkifejezése, vagy a pénz, melyik városrész jobb a nagycsaládnak, stb), miközben Marley féktelen életformáját is követhetjük, ami a végefelé kezd érzelmesbe átmenni (egy idő után nem a csínytevésein, hanem a gyerekekkel való kapcsolatán lesz a hangsúly).
Szerencsére a két színész csúcsformában játszott, még Anistont is bírtuk, pedig alapban nem a kedvencünk. Owen Wilson meggyőző színész, és jó, hogy végre egy nem-igazi-vígjátékban is játszhatott, végülis komoly szerepet. A Marley-t alakító temérdek kutya szintén remek munkát végzett, mind a 22-en, és az őket irányító kutyatréner is ismerhetett néhány különleges fogást a szakmájából...
A film rendezője, David Frankel már 95-ben készített egy remek vígjátékot, a Miami Rapszódiát, az akkor még kezdő Banderas-szal és az akkor még nagyon szép Sarah Jessica Parker-ral a főszerepekben. Parker a filmben végig a házasság és a párkapcsolatok értelmén filozofált, miközben mindenféle különös szerelmet és szakítást látott maga körül, és nehezen tudta megemészteni a tényt, miszerint nincsen igazi, hibátlan házasság vagy szerelem. Jó film volt, ami valami miatt kitűnt a 90-es évek romantikus vígjátékainak sorából. Frankel
legutóbbi munkája az Ördög Prada-t Visel volt, ami szintén elég jól kitalált darab, teljesen rendben levő rendezéssel.
A Marley talán egy fokkal érzelmesebbre sikerült, mint lehetett volna, és egy jó nagy adag írói-főhősi egó telepedett rá, de még így is egy élvezhető és kellemes drámaként vonul be az emlékeinkbe (és majd pár hónap múlva az Odeon polcaira).
-lee tábornok-
2009-03-18