microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2009-03-18

Marley Meg Én

Az író és a kutyája


Elég sok mindent hallottunk erről a filmről, még mielőtt személyesen találkoztunk volna vele, és ezek közül azt tűnt a legérdekesebb infónak, hogy mekkora nagy sikere van egy szőke fiatal párnak a filmvásznon, ha egy hatalmas kutya is csatlakozik hozzájuk. Pedig így van, az amerikai közönség imádta ezt a filmet, még úgy is, hogy tulajdonképpen egy író kissé erős egójának a bemutatását látjuk, egy romantikus kutya-barátság örve alatt.

John Grogan egy detroit-i újságíró, aki a saját életét írta meg a Marley and Me c. könyvében, és ezt vitte filmre most egy forgatókönyvíró páros, úgy tűnik, szemléletében eléggé ragaszkodva a grogan-i látásmódhoz. Ez abból derül ki számunkra, hogy bár ez a vígjáték-féleség egy szerelmespárról és a kutyájukról szól, a film közben egyre erősödik az érzésünk, miszerint az Owen Wilson által játszott főhős (Grogan maga) az igazi főszereplő, az ő újságírói munkássága áll az érdeklődés középpontjában, az ő életének fázisai a valódi főszereplők, és ehhez a kutya és a felesége hasonlóképpen asszisztálnak.

Túl sokszor bukkannak fel őt dicsérő szavak a mellékszereplőktől, túlságosan is ráfókuszálunk, hogyan kezeli az öregedését, a férfi barátságát, a lehetséges alternatív életútjait, úgyhogy a legvégén tényleg gyanút fogunk, miszerint a film sokkal jobb is lehetett volna, ha a könyv írójának az egója nem telepedett volna ennyire rá.

No, de ha ezt a zavaró tényezőt megpróbáljuk kiiktatni, mi marad a filmünkből? Marad még elég sok érzelem, és nem sok történés, de annál több filózás az élet értelmén, a 30-as, 40-es pár életmódjáról, a gyerekvállalás nehézségeiről, és végül a kutyájuk más időzónájáról is, vagyis a hatalmas labrador gazdáihoz képest korai megöregedéséről.

Ahogy nézzük a filmet, tetszik, a már említett egó-ügyön kívül nem nagyon tudnánk belekötni, pedig tényleg nem egy eseménydús alkotással van dolgunk. Owen Wilson (John) és Jennifer Aniston (Jennifer) már házasok, mikor elkezdődik a film, és éppen egy kiskutyával gondolják feldobni a hétköznapjaikat. A kiskutya iszonyúan szertelen és vad, de azért nagyon aranyos is, persze nem a 101 kiskutya stílusában.

Marley hamar főszereplővé avanzsál a kis családban, aminek a két további tagja szereti egymást, és amúgyis elég jól egymásra vannak hangolódva. Jól írta meg a két forgatókönyvíró a Jennifer-John kapcsolatot, bár nincs benne semmi váratlan, vagy előre ki nem található fordulat (amit butaság így minősíteni, hiszen elvileg az író a saját életét írta meg), megbízhatóan haladunk előre a párkapcsolatuk különböző fokozatain, hogy végül egy sokgyerekes, kertvárosos és kutyás idilli család váljon belőlük.

Grogan-nek láthatóan gondot okozott: 1. a döntés, hogy vad helyeken dolgozó tényfeltáró riporter legyen-e belőle, vagy egy nagycsaládos nyugis apa és publiciszta egyben, 2. az, hogy a gyerekek érkezésével párhuzamosan ő öregedett, és Marley-vel együtt már (40 évesen!) egyre kevésbé bírta a tengerparti futkosásokat.



Habár akad egy-két jelenet, amin konkrétan lehet nevetni (pl. Marley menekülési kisérlete az autópályán), azért inkább egy romantikus drámával van dolgunk, mint vígjátékkal. Klasszikus családi problémák tornyosulnak (az anya, alias Aniston 3 gyerekkel visszamehet-e még dolgozni, Wilson-nak a karrierje fontosabb, az önkifejezése, vagy a pénz, melyik városrész jobb a nagycsaládnak, stb), miközben Marley féktelen életformáját is követhetjük, ami a végefelé kezd érzelmesbe átmenni (egy idő után nem a csínytevésein, hanem a gyerekekkel való kapcsolatán lesz a hangsúly).



Szerencsére a két színész csúcsformában játszott, még Anistont is bírtuk, pedig alapban nem a kedvencünk. Owen Wilson meggyőző színész, és jó, hogy végre egy nem-igazi-vígjátékban is játszhatott, végülis komoly szerepet. A Marley-t alakító temérdek kutya szintén remek munkát végzett, mind a 22-en, és az őket irányító kutyatréner is ismerhetett néhány különleges fogást a szakmájából...

A film rendezője, David Frankel már 95-ben készített egy remek vígjátékot, a Miami Rapszódiát, az akkor még kezdő Banderas-szal és az akkor még nagyon szép Sarah Jessica Parker-ral a főszerepekben. Parker a filmben végig a házasság és a párkapcsolatok értelmén filozofált, miközben mindenféle különös szerelmet és szakítást látott maga körül, és nehezen tudta megemészteni a tényt, miszerint nincsen igazi, hibátlan házasság vagy szerelem. Jó film volt, ami valami miatt kitűnt a 90-es évek romantikus vígjátékainak sorából. Frankel legutóbbi munkája az Ördög Prada-t Visel volt, ami szintén elég jól kitalált darab, teljesen rendben levő rendezéssel.

A Marley talán egy fokkal érzelmesebbre sikerült, mint lehetett volna, és egy jó nagy adag írói-főhősi egó telepedett rá, de még így is egy élvezhető és kellemes drámaként vonul be az emlékeinkbe (és majd pár hónap múlva az Odeon polcaira).
-lee tábornok-
2009-03-18

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Marley Meg Én info-file
:::::::  (Marley and Me 2008.)