microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2009-04-05

Berlin Calling

Parti zenék - valódi élet


Ha elkészül egy film, ami a 90-es évek második felétől létező parti-kultúráról és annak arcairól szól, akkor az jó hír, de ettől a film persze még simán lehet rossz. Könnyű lenne a felületen végigmenve, összeszedni egy "trendi parti-film" hozzávalóit, aláküldeni egy remek zenét, és szépen hátradőlni, mert ez biztosan megteszi a maga hatását. Hannes Stöhr szerencsére kicsit másban gondolkodott, és az igényesség, átélhetőség és igaziság felé vitte el a filmjét.

Egy fiatal rendezőről van szó, aki berliniként nem is nagyon vonhatta volna ki magát a korosztályával együtt felnövő dj-kultúra világából, az elektro-partik, a hajnalig tartó táncolás, az "utazás mozgás nélkül" élmények hatása alól, ami nemcsak egy új zenei stílust jelent, hanem sokkal többet. Ez a zene és életforma egy bevált módját adja a fiatal évek eltöltésének, a hétközbeni munka után szombat esti hosszú kimenőnek, ahol ismert dj-k zenéire lehet órákon keresztül kisebb kilengésű mozgással táncolni. Ez a techno-acid-trance-stb. kultúra is létrehozza a maga elitjét, és itt is vannak egyszerűbb formák, de a lényeg, hogy ez egy külön stílus és világ, a 2000-es évek trendje.



Paul Kalkbrenner egy valódi dj, mármint a filmben nem véletlenül ő játssza el a főszereplő dj-srácot, mert ő tényleg ebben él, és a film nagyon jó zenéjét is ő készítette. Paul egy befutott dj-t játszik (ez idáig még lehetne saját maga is), Icka-t, akinek az életét a zenéjén kívül a helyes és jófej barátnője, az utazások és a drogok töltik ki (itt már elválik a főhős és a színész útja). Bár a nézők nagy része nem ismer közelről dj-srácokat, ez nem gond, mert a film képes teljesen ismerős és átélhető helyzeteket bemutatni, olyan közvetlen hatással, mintha velünk is hasonlók estek volna meg. Ez az egyik legnagyobb erénye a filmnek, ez az egyszerűség és közvetlenség, ami lehámoz minden feleslegeset a dj karakteréről, a sztárság felől a hétköznapiság felé tereli Icka alakját, és így jobban megismerhetjük őt.

A történet annyira nem szerteágazó, tulajdonképpen megmarad "a drogok rosszak..."- témakörénél, vagyis annál a helyzetnél, hogy Icka komolyan veszi az életét és a zeneszerző munkáját, de ehhez az életmódjához és az alkotáshoz szüksége van mindenféle drogokra, és ezek a drogok nem marihuána-szintű kábítószerek, hanem kemény parti-drogok. Látjuk, hogy próbál meg valamilyen biztos alapot adni a művészi életének (amit praktikusan egyébként Mathilde kordinál), és hogy lavírozik a szabad-elengedett-fiatal-bulizós életstílus és a drogokban elszállt, csak dílerekkel és lepukkant csajokkal barátkozó, elszigetelt életvitel között, amelyek közt egyébként csak hajszálvékony a határ. Bekerül egy klinikára, ahol a doktornő elkezd érdeklődni iránta, de ebből csak az jön ki, hogy izgulhatunk érte, az önkéntes bevonulásából ne legyen egy kísérletezés, ahol a doktornő megfigyelheti rajta a gyógyszerei hatását.

Ezt az izgalom-vonalat nem bontja ki a film, helyette inkább kissé csapongunk, Icka ki-bemászkál a klinkáról, Mathilde-től is egyre jobban távolodik, és egyre jobban kezd lefelé csúszni a lejtőn. Nyilvánvaló, hogy a drogok okozzák a bajt, és az is kiderül, hogy Icka a trendi életmódjával, művészi munkájával és egyebekkel együtt is észrevétlenül drogossá vált, aki lassan nem tudja megállítani az élete lerombolódását.

Ez lesz a menet: Icka próbálja befejezni az új albumát, miközben már szinte senki sem áll mellette, a kiadója és a barátnője is szakít vele. Itt kellene jönnie valamiféle "megvilágosodás-félének", valami belső hatásnak, ami miatt Icka képbe kerül, ráérez a jó pályájára, és rendbe rakja a dolgokat. Ezt kihagyjuk, helyette az lesz, hogy főhősünk egyszerűen leér a gödör legaljára, és utána már csak felfelé indulhatnak el a dolgai. Tény, hogy jobban is meg lehetett volna írni a forgatókönyvet, de Hannes Stöhr a jelek szerint nem a gördülékeny dramaturgiára figyelt, hanem a főhőse személyiségére, arra, hogy Icka tehetséges művész, aki érzékeny és bizonyos szempontból védtelen a világ dolgaival szemben (remekül van megírva Mathilde szerepe is, aki folyton rendbe rakja a szerelme és munkatársa életét, és Rita Lengyel remekül játssza el), és csak akkor működhet az élete, ha másokat is beenged a világába. Úgy, mint amikor az új számait mindenképp be akarja mutatni a partikon, hogy lássa a közönség reakcióját, úgy kell bíznia másokban és bírnia a hozzá közellevőket (ide tartoznak a klinikai betegek is, illetve az ott dolgozó fiatal srác, aki a rajongója, és akit ezért jól kihasznál).



Nézhetnénk úgy is a történetet, hogy egy rosszul sikerült egy hét sztorija, ami aztán elmúlik, de ennél azért többról van szó, a film tapintható közelségbe hozza a parti-világban élők életét, a némileg kiszámítható működéseket és egy fiatal német dj életvitelét. Nincs kétségünk afelől, hogy a 38 éves rendező maga is jól ismeri a berlini dj-világot, és hogy a főszereplő színész is tudott hova nyúlni, amikor Icka-t személyisítette meg, ami jó, mert ettől még valódibb lett a film.

És nemcsak a film, hanem a zenéje is jó, amit egyszeri meghallgatás után is mindenhova magaddal akarsz majd vinni...
-lido-
2009-04-05

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Berlin Calling info-file
:::::::