Egy Boltkóros Naplója

A fő gond az, hogy már túl jól ismerjük a főszereplő lány karakter-típusú működést, az ilyen vicces lányokkal van tele minden romantikus vígjáték (és ha már a mennyiségről beszélünk, akkor a legtöbb tv-sorozat is). Tény, hogy 2009-ben nehéz dolog egy eredeti személyiséget először megírni regényben, majd ugyanezt átültetni forgatókönyvbe, és filmre vinni, úgy, hogy ne legyen nekünk valahonnan nagyon ismerős. Minden vicces fordulatot kitaláltak már, minden kedves személyiségjegy felbukkant már filmek szereplőiben, a legeldugottabb európai falvakban is tudják, hogy viselkednek a 20-as, 30-as New York-i lányok hétköznaponként, és hogy milyen gesztusokkal örülnek dolgoknak. (Utoljára a remek Feketén Fehéren /White Chicks/ c. elröppent vígjátékból kaphattunk egy kis friss stílust, ami a lányok viselkedését illeti, érdekes módon épp két fekete srác inkognitós előadásában).

Szóval hiába kezdjük el viszonylag lelkesen nézni a filmet (mert egy romantikus vígjátéknak mindig zöld útja van), azért egy idő után már nem örülünk neki, hogy a legtöbb gesztust és akciót előre ki lehet találni, vagy legalábbis az alapok ismerősek.

A hősnőnk egy lángoló vöröshajú fiatal lány, aki mindenek előtt elmeséli nekünk, hogy lett vásárlás-függő. (Bár a film alapjául szolgáló könyvet egy angol lány írta, és a forgatókönyvírók is angolok voltak, a rendező pedig ausztrál, a film igazán amerikai lett a stílusát tekintve, de ez még önmagában nem oszt-szoroz, természetesen).

Szóval Rebecca (Isla Fisher, aki a 2005-ös Wedding Crashers-ben az egyik legidegesítőbb arc volt) huszonévesen mást sem csinál, csak folyton vásárolgat magának, miközben valami újságnál dolgozik, valamit (ezekre a részletekre nem térünk ki külön, a film máshol is hajlamos nagyobb ugrásokra). De aztán kiderül, hogy tönkrement, és munkája sincs már, plusz éppen meghirdetik álmai állását egy divatmagazinnál, ahol a karikatúraszerűen ábrázolt Kristin Scott Thomas a főszerkesztő.

Mikorra ideérünk (és még csak az első félórán belül vagyunk) már feltűnik, milyen sokszor "lazázik" a forgatókönyv, vagyis, hogy a felszínes ábrázolás és motíváció-bemutatás terepén járunk, arról nem is beszélve, hogy Rebecca barátnője úgy néz ki, mint egy fura Hófehérke, a fehér bőrével és a mesterkélt fekete hajával, túl laza ruháival. No mindegy, Rebecca elmegy állásinterjúra, de aztán végül a megcélzott újság melletti gazdasági lapnál köt ki, amit Hugh Dancy (Elátkozott Ella) vezet.

Az angol úrifiúnak beállított Dancy felveszi a lányt, mert egy sorozatos hazugság-és félreértés-halmaznak köszönhetően azt hiszi, Rebecca ért a gazdasági újságíráshoz. Persze ez csak egy lesz a több félreértés közül, amit a vígjátékok szabályai szerint össze kell hoznia a forgatókönyvíróknak, és ami így-úgy sikerül is nekik.

De az a helyzet, hogy hiába van összerakva egy csomó félreértés és kavarás, ha menet közben nem igazán tudunk nevetni vagy csak simán szórakozni Rebeccán és az ő akcióin. Isla Fisher belead apait-anyait, mégsem elég a mulatsághoz az ő játéka, mivel egyszerűen nem történik vele annyi vicces dolog, mint kellene. Ráadásul folyton az a gyanú kerülget minket, hogy ez egy Prada 2-s, több reklámot elhintő film, ami megmondja, mik a trendi márkák és cuccok, és amik végülis vásárlásra késztetik a nézőiket, persze nem olyan extrém módon, mint ahogy hősnőnk, Rebecca teszi. (Ez a gyanúnk a film végére spontán elhal, rá kell jönnünk, a film nem végez ilyesféle "plusz munkát").

Tehát nézzük, ahogy Rebecca jön-megy, hazudozik (a fő ellenség most egy sötét felszámoló biztos, vagy ilyesmi), a Hófehérkés barátnőjével idétlenkedik (egyikük sem tudta eljátszani, hogy be vannak csípve, és ezért adnak fel két inkrimináló levelet az éjszaka közepén), és közben persze szerelmi húrokat kezd el pedzegetni Hugh Dancy-vel kapcsolatban. Nincsenek meglepetések (hacsak az nem, hogy a Hófehérke "Tökinek" hívja a pasiját, későbbi férjét), a két főszereplő kerülgeti egymást, és még a szokásos 3-ik fél is felbukkan, de a "nagy lelepleződés" természetesen kivárja a film végét.

Az a helyzet, hogy hiába tűnik ezúttal Isla Fisher jó színésznőnek, aki még egy nem túl jól megírt vígjátékban is elvan, azért a film túl sokat döcög ahhoz, hogy jó lehessen. Mivel a munkával kapcsolatos kavarások, a Hugh Dancy-vonzalom és a fura barátnő vonal nem elég a cselekmény másfél órás ébrentartásához, bejönnek még a képbe Rebecca szülei is, az pontosan nem tudjuk, miért. A szereposztóknak csak gratulálhatunk, Rebecca anyját a színésznőtől (Isla Fisher-től) 14 évvel idősebb Joan Cusack játssza, aki született vígjátéki színésznő (Otthon, Véres Otthon, Oltári Nő, Rocksuli, stb), de itt olyan mimikára késztette a szerepe, ami már sok volt. Rebecca apját pedig a Cusack-tól 10 évvel idősebb John Goodman játssza, nem túl érdekesen.



A legjobban a "menet közbeni" humorok hiányoznak a filmből, tulajdonképpen csak egyetlen táncjeleneten tudunk derülni az egész film során. Sokkal jobban, úgy értjük, alaposabban kellett volna megírni a forgatókönyvet ahhoz, hogy a Prada rendes nyomába jöhessen a film (ami maga sem volt azért egy szuper film), és jobban ki kellett volna találni az un. "kitöltő cselekményeket", amik a fő-kavarás vonalon túl bonyolítják a történetet, és töltik ki a filmidőt.

Végül persze az van, hogy egyszer simán meg lehet nézni a filmet, és később, DVD-korában is esélyes lehet a hétvégi kiválasztásra, de azért mindent egybevéve nem lett olyan jó a film, mint amit vártunk volna.

A sok filmbeli túlzás (a barátnő vonala, az idétlen szülők, a terápiás jelenetek, Kristin Scott Thomas fura boszorkány kinézete) kioltja a spontán, nem-feltűnő módon működő jelenetek hatását, és megbontja az a kohéziót, ami egy vígjáték összefogásánál is nagyon fontos.

A film tanulsága: hazudj nyugodtan az állásinterjúidon és más fontosabb alkalmakkor, ha van terved a végkifejletre vonatkozóan...