2009-05-26
A Dolgok Állása
kis ember vs. nagy korrupció
Egy akciófilmnek kb. két nagy baja lehet. Lehet az, hogy a történet teljesen érdektelen, mondvacsinált, és tök átlátszó, hogy minden csak arra megy ki, hogy a főhős végigjárja az útját - ilyenkor a történet túl könnyű. Lehet azonban az is, hogy a történet túl súlyos, a fenyegetés pedig olyan komoly, hogy főhősünket csak a forgatókönyvíró húzhatja ki a csávából. A Dolog Állása azért különleges, mert nagyon profi történetet vonultat fel - ami a lehető legjobb módon izgalmas.
Átélhető, mégsem hétköznapi, egyáltalán nem könnyű, de mégsem túlsúlyos - ezt kínálja 
a Dolgok Állása. Egy brutális bérgyilkost látunk a film elején akcióban, így mi már tudjuk, hogy nem babra megy a játék. Egy szenátor eközben kongresszusi meghallgatásokat végez, könyékig turkál a korrupcióban. Az asszisztensét, a gyönyörű lányt is meggyilkolják. Így indul a film, és tényleg, rögtön az elején olyan fokú kegyetlen gátlástalansággal találjuk szembe magunkat, hogy feltéve, hogy a forgatókönyv kínál belőle ésszerű kiutat, a film az egyik legjobb módon izgalmas. Annyira nem, hogy már csak közönyösen szemléljük főszereplőink csetlés-botlását, annyira viszont igen, hogy menetközben ezerszer is megbánjuk, hogy úgy döntöttünk, drukkolunk Russell Crowe-nak, csapzott hajú, pocakos újságíró főszereplőnknek.
A film a lehető legprofibb módon kelt izgalmat. Nem az van, hogy egy utca alá van dinamitozva,
és miközben aranyos kis iskolások kelnek át, a főhős lassítva rohan, hogy "neeeee", a néző meg azon kell, hogy izguljon, hogy el tudja-e vágni addigra a vezetéket. Az izgalom itt a bőröd alá mászik be. Szerkesztőségi megbeszélés, a lány (Rachel McAdams, akit, ha arra gondolunk, hogy Cillian Murphy-vel milyen profin elbánt az Éjszakai Járat-ban, kevésbé féltünk, mint a jóöreg Crowe-t) kihívja kollégáját. Mi, vagyis a kamera, bent maradunk, és innen látjuk és halljuk hogy mit beszélnek az üvegfal másik oldalán. Normálisan úgy nézne ki, hogy kimennek, és max szájról tudunk olvasni. Így azonban, hogy minden hangot tökéletesen hallunk, az egész jelenet tök izgalmassá válik, és a néző még az sem tudja, mi olyan nyugtalanító.
Máskor, valakik telefonálnak, és közben egy
telefon-póznát mutatnak (bár lehet, hogy villanypózna, tök mindegy), a nézőben a lehallgatás-veszély automatikusan megfogalmazódik - anélkül, hogy tudná. A legeslegdurvább jelenetek egyike pedig az, hogy valaki valakivel szemben áll egy zöldes neonnal megvilágított, lepusztult hotel-folyosón. Nem azért félünk, mert egy égő olajszállító kamion az ötödik sugárúton felborul, és a vak tini csellistalányok felé csúszik az aszfalton - azért izgulunk, mert annak, amit látunk, előre felépített jelentése van. Láttuk már azt az embert, és így, bár a zöldes neonok alatt alig történik valami, mégis a lehető legfélelmetesebb jelenet ez. Így működik egy okos film. Többet ésszel, mint erővel.
Máskor is elkövet a film hasonló "cselt" (valójában a filmművészet remek vívmányaival él, a tudatos jelentéstulajdonítással, és a profi montázzsal). Például Russell Crowe whisky-t tölt a lánynak, ücsörögnek, csöndben nevetgélnek, egyszerű esti zsánerkép egy szerkesztőségben. A montázs, a vágás révén azonban (valójában a forgatókönyv, a rendező, a DP és a vágó zsenialitásának köszönhetően) ez a jelenet a film másik legfélelmetesebb részévé válik.
Maxi fenyegetés. Ilyet csak a montázs tud. Ha már látod a katasztrófát, a tragédiát, az már csak egy dolog. Az igazi feszültséget a fenyegetés adja, ez kelti az igazi félelmet - és ebben profi ez a film.
A film félelemkeltésének egyik végsőkig elrugaszkodott módja még ezeken is túl tesz. Itt már színtisztán az agyunkra hatnak. Annyi történik, hogy kimondanak egy számot. A film a kiszervezések körül forog, korrupció, magánhadsereg, satöbbi (nálunk van olyan, hogy pl. a rendőrség fizet biztonsági őröknek, hogy végezzék el állítólag olcsóbban a munkát, miközben a biztonsági őrök többet keresnek, mint a rendőrök). Próbálják kitalálni, hogy mi szolgálhat indítékként, hogy mi állhat a háttérben. Ekkor azt mondja valaki, ugyan már, az az egykét millió dollár. Mire valaki más: rosszul látod, ez csak külföld, belföldön mindez kb. 40 milliárd dollárra rúg. 40 milliárd dollárnyi indítéka van valakiknek, hogy eltegyenek valakiket az útból - és ezt a filmben kimondják. A néző józan eszére építenek, és tényleg megdöbbentő a hatás. Egy korrupt várost látsz, ahol valakik 40 milliárdot védenek, bármi áron - ez így eléggé izgalmas, és nemcsak az a jó, hogy izgalmas, de az is, hogy különös módon az. A film, hasonlóan a remek Traffic-hez, egy tévé-sorozaton alapul.
A Dolgok Állása végül is nem egy különleges film, de tény, hogy miközben nézzük, számos alkalommal kell aláírnunk, hogy a mód, ahogy feszültséget, izgalmat kelt, különleges, és hogy ezt nagyon profin csinálja.
Bár utólag már talán nem tűnik annyira jónak, mint menetközben, mégis, mivel tisztességes eszközökkel játszik, megérdemli, hogy a minőségi élmények között mentsük el (amire a nyomtatott napi sajtóhoz címzett kis ódájával külön rá is játszik - ami ugyancsak a profi, tudatos és manipulatív montázs-stratégiájának a része:)).
a Dolgok Állása. Egy brutális bérgyilkost látunk a film elején akcióban, így mi már tudjuk, hogy nem babra megy a játék. Egy szenátor eközben kongresszusi meghallgatásokat végez, könyékig turkál a korrupcióban. Az asszisztensét, a gyönyörű lányt is meggyilkolják. Így indul a film, és tényleg, rögtön az elején olyan fokú kegyetlen gátlástalansággal találjuk szembe magunkat, hogy feltéve, hogy a forgatókönyv kínál belőle ésszerű kiutat, a film az egyik legjobb módon izgalmas. Annyira nem, hogy már csak közönyösen szemléljük főszereplőink csetlés-botlását, annyira viszont igen, hogy menetközben ezerszer is megbánjuk, hogy úgy döntöttünk, drukkolunk Russell Crowe-nak, csapzott hajú, pocakos újságíró főszereplőnknek.
A film a lehető legprofibb módon kelt izgalmat. Nem az van, hogy egy utca alá van dinamitozva,
és miközben aranyos kis iskolások kelnek át, a főhős lassítva rohan, hogy "neeeee", a néző meg azon kell, hogy izguljon, hogy el tudja-e vágni addigra a vezetéket. Az izgalom itt a bőröd alá mászik be. Szerkesztőségi megbeszélés, a lány (Rachel McAdams, akit, ha arra gondolunk, hogy Cillian Murphy-vel milyen profin elbánt az Éjszakai Járat-ban, kevésbé féltünk, mint a jóöreg Crowe-t) kihívja kollégáját. Mi, vagyis a kamera, bent maradunk, és innen látjuk és halljuk hogy mit beszélnek az üvegfal másik oldalán. Normálisan úgy nézne ki, hogy kimennek, és max szájról tudunk olvasni. Így azonban, hogy minden hangot tökéletesen hallunk, az egész jelenet tök izgalmassá válik, és a néző még az sem tudja, mi olyan nyugtalanító.
Máskor, valakik telefonálnak, és közben egy
telefon-póznát mutatnak (bár lehet, hogy villanypózna, tök mindegy), a nézőben a lehallgatás-veszély automatikusan megfogalmazódik - anélkül, hogy tudná. A legeslegdurvább jelenetek egyike pedig az, hogy valaki valakivel szemben áll egy zöldes neonnal megvilágított, lepusztult hotel-folyosón. Nem azért félünk, mert egy égő olajszállító kamion az ötödik sugárúton felborul, és a vak tini csellistalányok felé csúszik az aszfalton - azért izgulunk, mert annak, amit látunk, előre felépített jelentése van. Láttuk már azt az embert, és így, bár a zöldes neonok alatt alig történik valami, mégis a lehető legfélelmetesebb jelenet ez. Így működik egy okos film. Többet ésszel, mint erővel.
Máskor is elkövet a film hasonló "cselt" (valójában a filmművészet remek vívmányaival él, a tudatos jelentéstulajdonítással, és a profi montázzsal). Például Russell Crowe whisky-t tölt a lánynak, ücsörögnek, csöndben nevetgélnek, egyszerű esti zsánerkép egy szerkesztőségben. A montázs, a vágás révén azonban (valójában a forgatókönyv, a rendező, a DP és a vágó zsenialitásának köszönhetően) ez a jelenet a film másik legfélelmetesebb részévé válik.
Maxi fenyegetés. Ilyet csak a montázs tud. Ha már látod a katasztrófát, a tragédiát, az már csak egy dolog. Az igazi feszültséget a fenyegetés adja, ez kelti az igazi félelmet - és ebben profi ez a film.
A film félelemkeltésének egyik végsőkig elrugaszkodott módja még ezeken is túl tesz. Itt már színtisztán az agyunkra hatnak. Annyi történik, hogy kimondanak egy számot. A film a kiszervezések körül forog, korrupció, magánhadsereg, satöbbi (nálunk van olyan, hogy pl. a rendőrség fizet biztonsági őröknek, hogy végezzék el állítólag olcsóbban a munkát, miközben a biztonsági őrök többet keresnek, mint a rendőrök). Próbálják kitalálni, hogy mi szolgálhat indítékként, hogy mi állhat a háttérben. Ekkor azt mondja valaki, ugyan már, az az egykét millió dollár. Mire valaki más: rosszul látod, ez csak külföld, belföldön mindez kb. 40 milliárd dollárra rúg. 40 milliárd dollárnyi indítéka van valakiknek, hogy eltegyenek valakiket az útból - és ezt a filmben kimondják. A néző józan eszére építenek, és tényleg megdöbbentő a hatás. Egy korrupt várost látsz, ahol valakik 40 milliárdot védenek, bármi áron - ez így eléggé izgalmas, és nemcsak az a jó, hogy izgalmas, de az is, hogy különös módon az. A film, hasonlóan a remek Traffic-hez, egy tévé-sorozaton alapul.
A Dolgok Állása végül is nem egy különleges film, de tény, hogy miközben nézzük, számos alkalommal kell aláírnunk, hogy a mód, ahogy feszültséget, izgalmat kelt, különleges, és hogy ezt nagyon profin csinálja.
Bár utólag már talán nem tűnik annyira jónak, mint menetközben, mégis, mivel tisztességes eszközökkel játszik, megérdemli, hogy a minőségi élmények között mentsük el (amire a nyomtatott napi sajtóhoz címzett kis ódájával külön rá is játszik - ami ugyancsak a profi, tudatos és manipulatív montázs-stratégiájának a része:)).
-jepe-
2009-05-26