2009-06-26
Coco Chanel
Operation Modellhut - divatkalap hadművelet
Francia életrajzi film egy kultikus alakról - óhatatlanul is a Piaf jut az eszünkbe, a tökéletes, káprázatos életrajzi film. Mindabból, ami miatt a Piaf c. film nagyszerű, ha a Coco csak minimális mértékben is képes felmutatni valamit, máris nyert ügye van, hiszen a közönség elfogult, a téma jó, egyszerűen nem lehet elrontani. Vagy?
Arra fel vagyunk készülve, hogy az elején, pár percig egy viszonylag száraz életrajzi filmet látunk majd, amely elsősorban a főszereplő személyiségének 
hátterét (gyerekkor) igyekszik bemutatni a történelmi hitelesség kedvéért, no és azért, hogy hamarosan láthassuk, miből lett a cserebogár. Ez a száraz életrajzi "rész" a Piaf-ban a szárazságnak még a közelébe sem kerül, itt azonban már nem is száraz, hanem inkább semmilyen, és ami a legrosszabb: ez nemcsak a fim eleje, hanem az egész film. Arra, hogy a történet, a főhős élete beinduljon, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, hogy végre kibontakozzon előttünk egy személyiség, és láthassuk őt életének különböző fontos helyzeteiben, hiába várunk. A film koncepciója tulajdonképpen egy fogyasztóvédelmi trükk: Coco a Chanel előtt, azaz Coco, mielőtt azzá vált volna, akiként ismerjük. Azaz Coco - a Coco-sztori nélkül. Amikor a néző a végén úgy áll fel, hogy de hisz semmit sem kaptam Coco Chanel-ből, azaz abból, amiért beültem, rádöbben, hogy a termék leírása tulajdonképpen nem is volt megtévesztő ... ez csak Coco, a Chanel előtt.
Érdekel a divat, a történelem, szereted a Chanel-ruhák világát? Akkor a Coco Chanel nem a te filmed. A Coco Chanel leginkább egy cenzúrázott sztori benyomását kelti, egy olyan sztoriét, amelyből minden lényeges ponton hiányzik az élet, a valóságosság. Olyan, mintha valaki megírt volna egy
történetet, boldogan felhívta volna a barátait, hogy "megvan a sztori, a hétvégén megmutatom" - aztán kopognak az ajtaján, a történet alapjául szolgáló személy ügyvédei, és egy radírral a kezükben végiggyalulják az egészet, a barátok pedig már csak egy lelaposított, értelmezhetetlen történet-masszát kaptak volna. Ami miatt egy életrajzi film jó, az pont az, hogy valóságos, hogy betekintést kínál valakinek az életébe, a fejébe, sőt, nemcsak betekintést, de egy egész kirándulást odabent. A Coco-film ehhez képest egy lefüggönyözött, lesötétített ablakot kínál csupán, amelyen nem lehet belátni, belépni pedig még annyira sem. Tetejébe mindennek, a történet nemcsak hiányos, azaz nemcsak radírt használtak a cenzorok, de ceruzát is, és amit kiradíroztak, annak helyére beírták a maguk kiagyalt verzióját (nyilván Coco Chanel jogutódjainak vagy végrendeletének megfelelően).
Coco Chanel (Gabrielle Bonheur Chanel),
miután a 20-as években befutott, módszeresen írta át korai éveinek történetét egy kitalált verzióra. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szegénység stigmájától szabaduljon, Gabrielle Bonheur Chanel ugyanis szegényházban született.
Mindenféle fedősztorikat adott elő, melyek lényege, hogy ő nem nyomorban született és nevelkedett, és hogy származása is megfelelő. Halljuk például a "bor-nagytermelők sarja voltam" című történetet is a filmben, és az összes többit, amit mind maga talált ki és terjesztett el.
Mármost, itt álljunk meg. Ha valaki a nyomorból indul, és elkezdi átkozmetikázni a történetét, az lehet akár egy drámai történet mély, tartalmas motívuma is. Ha látjuk, hogy Coco milyen körülmények közt agyalja ki, és adja elő a fikciós verzióit gyermekkoráról, az megható, megindító is lehet, tehát mindenképp lehet benne fantázia. Ehhez azonban őszinteség kell, illetve a valósághoz való ragaszkodás, mert ha például csak azt látjuk, hogy Coco úgy hazudozik gyerekkorát, származását illetően, mintha csak szórakozna, abban nincs semmi pláne. Akkor a hazugság csak hazugság marad. Valaki nem mond igazat, mert az kényelmetlen lenne a számára, és inkább hazudik. Ez, így, önmagában semmilyen módon nem állít minket a főszereplő oldalára, nem ébreszt semmiféle szimpátiát.
A film sajnos lemondott arról, hogy ezeket az ártatlan hazugságokat drámailag értelmezhető hőfokon tálalja. Pedig a néző jól járt
volna azzal az élménnyel, hogy átélheti, mit érez a szegény lány, akinek ilyen hazugságokat kell mesélnie, mint hogy egy gazdag családban született és a nénikéi nevelték.
A film bemutathatta volna, mit érez Coco, amikor azt meséli, hogy anyját 2 éves korában elveszítette (mert letagadott 10 évet az életkorából, születési dátumát 1883-ról 1893-ra téve át). Valahányszor egy-egy ilyen színezett történetet előad, elég lett volna bemutatni a valóságot, és máris más lett volna a helyzet a kontraszt révén. Például azt meséli, hogy "apám minden nap úgy ébresztett, hogy Coco - kukurikúú .." - és közben mutatják azt, ahogy a kis Coco felébred a szegényházban. Amikor anyjáról beszél, aki Amerikába költözött, ahol nagyon gazdag lett, nyugodtan mutathatnák őt és az anyját a nyomorban, majd azt, ahogyan szegény anyja tüdőbajban szenved. Ebben lenne valami - lett volna valami.
A film azonban lemondott az igazság, a személyiség, a történet és történelem feltárásáról, és megmaradt a hazudozások szintjén, és nemcsak a gyermekkort illetően, de mindennel kapcsolatban, amit a filmben látunk. Egyszer például megismerjük Balsan-t, a playboyt, akihez Chanel odaköltözik a Párizs
melletti birtokára. A fickó egyszerű, élvhajhász figura, de nem feltétlenül rossz ember - csak egyszerű. Chanelt befogadja, de a cselédek szintjén tartja, és minden este magáévá teszi, mégpedig fizetség gyanánt, úgy, hogy ez jár neki (a film ezt normálisan mutatja meg, teljesen normálisan, ezen a ponton a film teljesen rendben van). Később aztán beindul a kavarodás, a keverés, az elmosás (az ügyvédek keze nyoma - ne feledjük, a Chanel mekkora cégóriás, nagyhatalom!). Balsan többször is elküldi Chanelt-t, aki többször is visszajön, mármint az állmásról, azaz el sem megy. Egyszer például visszajön, és zsokéruhát ölt, majd odalovagol Balsan társaságához, akik éppen kilovagoltak, és egy fa árnyékában csevegnek.
Mi ebben a pláne? Kidobták az ajtón és visszajött az ablakon? Az egész úgy van beállítva, mintha ez valami nagy fordulat lenne. Előtte kipróbálta a lovagolást, és megkérdezte a lovászt, hogy meg tud-e tanulni két nap alatt (mert ennyi időt adott neki Balsan a távozásra). Azt hittük, Chanel zsoké lesz, vagy valami. Az egészből viszont csak annyi jött ki, hogy az állomás helyett Balsan szobájába ment, magára kapott egy zsoké-cuccot, és befurakodott az árnyékban hűsölők közé. Az egész nagy felhajtás ennyiért volt?
A film végig kitart a keverős-kavarós
ábrázolási stílus mellett, és valójában senkinek a jellemét nem rajzolja meg úgy, hogy az összeálljon. Balsan például olyan, amilyen, aztán egy ízben, amikor felmerül, hogy Chanel elhagyja őt, egy másik férfinak azt mondja, ne törje össze a lány szívét. Azaz lemond a lányról, az ő boldogságának érdekében, és még az is kiderül, hogy szereti (és nemcsak használja). Hirtelen egy szappanopera közepén találjuk magukat, sok cukorral, sőt, tejszínhabbal. Émelyítő.
Ha azonban eddig nem fogtunk volna gyanút, jön egy jelenet, ami mindent visz. Coco elhagyja Balsan-t, aki éppen feleségül akarja kérni. Mindezt teszi úgy, hogy új szerelme, "Boy" (Arthur Capel) is jelen van. Idáig ez még egy sima drámai jelenet lehetne ... de a jelenet végén csattan a ostor: amikor Chanel jelzi, hogy tényleg lekopik, Boy azt feleli, a pénzt, amire szüksége lesz a boltja beindításához, ő majd odaadja neki.
Figyelemreméltó jelenet. Úgy állítják be, hogy a lány most szakít előző pasijával, és ezért kényelmetlen
lenne pont tőle kölcsönt felvennie, pont őt alkalmazni befektetőként - de semmi gond, hiszen a pénzt, ami a nőnek ahhoz kell, hogy beindítsa az üzletét, az új szeretője is simán oda tudja adni. A jelenet erősen szaglik a PR manipulációtól. Ha ugyanis Balsan eddig jófej volt, és a házassági ajánlatának visszautasítását is jófej módon veszi, akkor a lány tőle kérhetne leginkább pénzt, hiszen őrá már tényleg mint a barátjára támaszkodhat, érdek nélkül. Az viszont, hogy a "kölcsönt" az új szerető ajánlja fel, meglehetősen nyilvánvalóvá teszi, hogy a szeretői viszony és az anyagi támogatás között komoly összefüggés feszül. Azon kapjuk rajta tehát a filmet (ismét), hogy valamit megpróbál elbagatellizálni. Ez nem szép dolog. Különösen egy olyan nő életrajzával kapcsolatban, aki saját életének átszínezését, sőt, átrajzolását már fiatalkorában elkezdte - és ezzel a gyakorlattal sosem hagyott fel.
Gabrielle Chanel életének legnagyobb utólagos történet-átírása az volt, amikor 1943-ban tett egy utat a madridi Holtel Ritz-be, azzal a céllal, hogy egy korábbi manőverét fedezze, hogy utólag más színben tüntesse fel. A manőver, amit megpróbált más színben feltüntetni, bárkinek sokkot okozhat, aki valaha szimpatizált a Chanel világával. A manővernek volt ám rendes neve is: Operation Modellhut - azaz divatkalap hadművelet.
1943-at írunk
- Párizsban. Chanel 1939 óta nem működteti üzleteit, lévén, hogy az idő nem kedvez a divatnak A párizsi Hotel Ritz-ben éldegél. Akkori szeretője egy német fickó. Egy német tiszt. Egy német tiszt, aki a titkosszolgálatnak dolgozik - Hans Gunther von Dincklage (forrás: wikipedia). Párizs, Franciaország megszállás alatt állt, ugyebár. A németekkel való barátkozást úgy hívták, kollaboráció, és a legmegvetendőbb bűnnek számított (és számít, bárhol, bármikor, bármely elnyomó hatalommal kapcsolatban). Azzal, hogy Chanel egy német tiszt szeretője volt, már önmagában kivívta a francia nép ellenszenvét, haragját, és azt, hogy a háború után, rendszerváltáskor mint kollaboránst megkülönböztessék, és erkölcsileg felelősségre vonják. Chanel egyébként 1945-ben Svájcba költözött, és ott éldegélt "száműzetésben" 1954-es visszatértéig.
Már ennyi is durva lenne, a történet azonban ennél sokkal-sokkal durvább. A szeretői viszonynál jóval többről volt szó Chanel és Hans Gunther von Dincklage között. Chanel konkrétan e tisztnek köszönhette, hogy a Ritz-ben lakhatott. Amíg Franciaország szenvedett, amíg az
emberiség szenvedett, Chanel a Ritz-ben éldegélt, Párizs szívében, köszönhetően a német tisztnek. Emellett megtarthatta egyik varrodáját - a francia Riviérán, ugyancsak e német tisztnek köszönhetően.
E német tiszt kém volt. Chanel pedig az "egyik barátnőjét" (ez a nő az, akinek szó szerint mindent köszönhetett) megkérte, hogy jöjjön fel hozzá Párizsba. Ezt a nőt úgy hívják, Vera Lombardi, aki olasz neve ellenére angol sarj volt, házasságon kívüli gyermeke volt Adolhpus Cambridge-nek, Cambridge első márkijának, Teck hercegének. Vera Bate Lombardi a leges-legfeslőbb körökbe juttatta be Chanelt. Chanel Vera Lombardi kapcsolatai révén válhatott olyan divat-birodalommá, mint amilyenné vált (ő volt az első, akinek saját nevén parfümje jelent meg, 1921-ben). Vera Lombardi ráadásul még ennél is jóval több volt Chanel számára. Vera volt az ő múzsája, az ő angol stílusát varrta meg ruhákban, az ő stílusát másolta, itta magába. Vera volt az ő alfája és omegája.
Amikor Verát meghívta, hogy jöjjön hozzá vissza Párizsba, Vera nemet mondott. Ezután Verát letartóztatta a Gestapo, mint angol kémet, és börtönbe zárták. Arról, hogy mit jelent, ha valakit a
Gestapo letartóztat, jobb nem beszélni. Ezt kapta Vera Lombardi - Chaneltől. Ja, hogy mi köze Chanel-nek az ügyhöz? Chanel azért akarta Lombardit magához hívni, hogy rajta keresztül Churchill-lel is kontaktusba kerülhessen (Verának rá kellett volna vennie Churchill-t, hogy látogassa meg). Az egész nem is Chanel ötlete volt, de még csak nem is tartótisztjéé, Hans Gunther von Dincklage-é, hanem a náci titkosszolgálati nagykutya, Walter Schellenberg "ötlete" volt. Ez nem is ötlet volt, hanem hadművelet, és azt a nevet viselte, hogy "Operation Modellhut" - divatkalap hadművelet.
Amikor Chanel 1954-ben visszatért Párizsba, a show-ja megbukott, a franciák visszautasították, azért, amit tett, azért, mert kollaboráns volt. Bíróság elé akarták állítani háborús bűnéért, de ezt az angol királyi családból valakik megakadályozták. Azt, hogy Chanel ismét befutott, nem a franciáknak, hanem az amerikaiaknak köszönhette.
Coco Chanel élete a történet-hamisításon alapszik, mint ez a film is. A filmben például nem nagyon látjuk, hogy Chanel hogy fut be.
Azt hihetnénk, hogy ez azért van, mert ez, amit most látunk, ez még azelőtt volt. Pedig ez durván nem igaz. Első divat-üzlete és varrodája Párizsban Balsan-hoz kötődik, Balsan egyik lakásában hozta létre (?). Legalábbis a Balsan-viszony idején. Itt esőkabátokat készített és árult. A filmben ehhez képest azt látjuk, hogy kalapokat árul, meg arról álmodozik, hogy majd Párizsban is nyit egy szalont, és Balsan-nal él, majd amikor szakítanak, végre eljut Párizsba, de már az angol szeretője, Boy pénzén. Ez nem igaz, Chanel már Balsan idején megnyitotta üzletét - és meg is bukott vele. Utána jött össze Boy-jal, aki megteremtette számára a banki hátteret ahhoz, hogy újrakezdhesse, így nyithatott üzletet Bretagne-ban, Deauville-ban, és vásárolhatta vissza párizsi üzletét is. Ezután jött be a képbe Vera Bate Lolbardi, akinek mindent köszönhetett ...
Miért maszatol el valaki egy történetet? Rejtély - de az tény, hogy a Chanel birodalom nagyhatalom. A maszatolás mellesleg már olyan szinten is nyilvánvaló, hogy egyáltalán micsoda Chanel filozófiája, mi az, amitől az ő ruhái, az általa képviselt stílus különleges, amitől az, ami?
Ha bárkit megkérdeznek, azt mondja, Chanel ... a Chanel a természetesség. Chanel egy feminista volt, aki szembement a konvenciókkal, nem akart házasságra lépni senkivel, maga volt a szabad női szellem.
Szép ... Szép történet, mi több, gyönyörű ... Kőkemény PR a múlt század 20-as éveiből.
Chanel nem a természetes francia lányok, hanem a karót nyelt angol arisztokraták, felső tízezer stílusát képviselte (még akkor is, ha Vera Lombardi minden bizonnyal egy fantasztikus lány volt). A Chanel ilyen módon nem lehetett forradalom - csak maximum úgy, mint forradalom
a 19. század konvencionális női stílusával szemben, ami azért Párizsban, a kubizmus megszületése utáni időkben, lássuk be, nem lehetett valami nagy dobás. Ettől persze lehetett híres, és lett is. E sikerét azonban, ne feledjük, nem annak köszönhette, hogy a párizsi lányok és asszonyok elkezdtek rajongani érte, hanem annak, hogy Vera Lombardi révén a felső, a legfelső tízezer kiszolgálójává vált. A forradalom úgy nézett volna ki, hogy a párizsiak megszeretik, felkapják, és mindenki elkezdi imádni, végül még az arisztokraták, nagypolgárok is. Lássuk be, Chanel pályája egészen más természetű volt.
Később, az 50-es években is ugyanerről volt szó, csak ekkor már az arisztokrácia helyét átvették a gazdag amerikaiak, akik boldogok voltak, hogy az arisztokratikus angol stílust megkaphatták - egy franciától, Párizsból. Így vehettek New York-i, Texas-i nők maguknak (angol) nemességet, (angol) eleganciát - egy francia cégóriástól.
A hamisítások, csúsztatások és PR-indítékból elkövetett maszatolások sorában a legdurvább ez a film, amely megpróbálja most ezt az évszázados hazugság-masszát törvényerőre emelni. A hamisításban e film részéről a legbrutálisabb tett talán, hogy Chanel szerepére (aki kinézetét tekintve egy hideg, férfias, németes nő volt), e törékeny, költői, kedves párizsi zsidó lányt, Audrey Tautou-t alkalmazták. Miért kellett elvállalnia ...? Annyira kár, hogy elvállalta ...
Mire jó ez a film? Hogy a nézőknek miért jó, hogy ők mit kapnak, az nem világos, a Chanel burodalom nézőpontjából azonban tiszta sor: ez egy reklámfilm, amely enk ccélja a Chanel iránti érdeklődés gerjesztése.Az új chanel parfümöt Audrey Tautou arcával reklámozzák.
ajánlott linkek:
hátterét (gyerekkor) igyekszik bemutatni a történelmi hitelesség kedvéért, no és azért, hogy hamarosan láthassuk, miből lett a cserebogár. Ez a száraz életrajzi "rész" a Piaf-ban a szárazságnak még a közelébe sem kerül, itt azonban már nem is száraz, hanem inkább semmilyen, és ami a legrosszabb: ez nemcsak a fim eleje, hanem az egész film. Arra, hogy a történet, a főhős élete beinduljon, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, hogy végre kibontakozzon előttünk egy személyiség, és láthassuk őt életének különböző fontos helyzeteiben, hiába várunk. A film koncepciója tulajdonképpen egy fogyasztóvédelmi trükk: Coco a Chanel előtt, azaz Coco, mielőtt azzá vált volna, akiként ismerjük. Azaz Coco - a Coco-sztori nélkül. Amikor a néző a végén úgy áll fel, hogy de hisz semmit sem kaptam Coco Chanel-ből, azaz abból, amiért beültem, rádöbben, hogy a termék leírása tulajdonképpen nem is volt megtévesztő ... ez csak Coco, a Chanel előtt.
Érdekel a divat, a történelem, szereted a Chanel-ruhák világát? Akkor a Coco Chanel nem a te filmed. A Coco Chanel leginkább egy cenzúrázott sztori benyomását kelti, egy olyan sztoriét, amelyből minden lényeges ponton hiányzik az élet, a valóságosság. Olyan, mintha valaki megírt volna egy
történetet, boldogan felhívta volna a barátait, hogy "megvan a sztori, a hétvégén megmutatom" - aztán kopognak az ajtaján, a történet alapjául szolgáló személy ügyvédei, és egy radírral a kezükben végiggyalulják az egészet, a barátok pedig már csak egy lelaposított, értelmezhetetlen történet-masszát kaptak volna. Ami miatt egy életrajzi film jó, az pont az, hogy valóságos, hogy betekintést kínál valakinek az életébe, a fejébe, sőt, nemcsak betekintést, de egy egész kirándulást odabent. A Coco-film ehhez képest egy lefüggönyözött, lesötétített ablakot kínál csupán, amelyen nem lehet belátni, belépni pedig még annyira sem. Tetejébe mindennek, a történet nemcsak hiányos, azaz nemcsak radírt használtak a cenzorok, de ceruzát is, és amit kiradíroztak, annak helyére beírták a maguk kiagyalt verzióját (nyilván Coco Chanel jogutódjainak vagy végrendeletének megfelelően).
Coco Chanel (Gabrielle Bonheur Chanel),
miután a 20-as években befutott, módszeresen írta át korai éveinek történetét egy kitalált verzióra. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szegénység stigmájától szabaduljon, Gabrielle Bonheur Chanel ugyanis szegényházban született.
Mindenféle fedősztorikat adott elő, melyek lényege, hogy ő nem nyomorban született és nevelkedett, és hogy származása is megfelelő. Halljuk például a "bor-nagytermelők sarja voltam" című történetet is a filmben, és az összes többit, amit mind maga talált ki és terjesztett el.
Mármost, itt álljunk meg. Ha valaki a nyomorból indul, és elkezdi átkozmetikázni a történetét, az lehet akár egy drámai történet mély, tartalmas motívuma is. Ha látjuk, hogy Coco milyen körülmények közt agyalja ki, és adja elő a fikciós verzióit gyermekkoráról, az megható, megindító is lehet, tehát mindenképp lehet benne fantázia. Ehhez azonban őszinteség kell, illetve a valósághoz való ragaszkodás, mert ha például csak azt látjuk, hogy Coco úgy hazudozik gyerekkorát, származását illetően, mintha csak szórakozna, abban nincs semmi pláne. Akkor a hazugság csak hazugság marad. Valaki nem mond igazat, mert az kényelmetlen lenne a számára, és inkább hazudik. Ez, így, önmagában semmilyen módon nem állít minket a főszereplő oldalára, nem ébreszt semmiféle szimpátiát.
A film sajnos lemondott arról, hogy ezeket az ártatlan hazugságokat drámailag értelmezhető hőfokon tálalja. Pedig a néző jól járt
volna azzal az élménnyel, hogy átélheti, mit érez a szegény lány, akinek ilyen hazugságokat kell mesélnie, mint hogy egy gazdag családban született és a nénikéi nevelték.
A film bemutathatta volna, mit érez Coco, amikor azt meséli, hogy anyját 2 éves korában elveszítette (mert letagadott 10 évet az életkorából, születési dátumát 1883-ról 1893-ra téve át). Valahányszor egy-egy ilyen színezett történetet előad, elég lett volna bemutatni a valóságot, és máris más lett volna a helyzet a kontraszt révén. Például azt meséli, hogy "apám minden nap úgy ébresztett, hogy Coco - kukurikúú .." - és közben mutatják azt, ahogy a kis Coco felébred a szegényházban. Amikor anyjáról beszél, aki Amerikába költözött, ahol nagyon gazdag lett, nyugodtan mutathatnák őt és az anyját a nyomorban, majd azt, ahogyan szegény anyja tüdőbajban szenved. Ebben lenne valami - lett volna valami.
A film azonban lemondott az igazság, a személyiség, a történet és történelem feltárásáról, és megmaradt a hazudozások szintjén, és nemcsak a gyermekkort illetően, de mindennel kapcsolatban, amit a filmben látunk. Egyszer például megismerjük Balsan-t, a playboyt, akihez Chanel odaköltözik a Párizs
melletti birtokára. A fickó egyszerű, élvhajhász figura, de nem feltétlenül rossz ember - csak egyszerű. Chanelt befogadja, de a cselédek szintjén tartja, és minden este magáévá teszi, mégpedig fizetség gyanánt, úgy, hogy ez jár neki (a film ezt normálisan mutatja meg, teljesen normálisan, ezen a ponton a film teljesen rendben van). Később aztán beindul a kavarodás, a keverés, az elmosás (az ügyvédek keze nyoma - ne feledjük, a Chanel mekkora cégóriás, nagyhatalom!). Balsan többször is elküldi Chanelt-t, aki többször is visszajön, mármint az állmásról, azaz el sem megy. Egyszer például visszajön, és zsokéruhát ölt, majd odalovagol Balsan társaságához, akik éppen kilovagoltak, és egy fa árnyékában csevegnek.
Mi ebben a pláne? Kidobták az ajtón és visszajött az ablakon? Az egész úgy van beállítva, mintha ez valami nagy fordulat lenne. Előtte kipróbálta a lovagolást, és megkérdezte a lovászt, hogy meg tud-e tanulni két nap alatt (mert ennyi időt adott neki Balsan a távozásra). Azt hittük, Chanel zsoké lesz, vagy valami. Az egészből viszont csak annyi jött ki, hogy az állomás helyett Balsan szobájába ment, magára kapott egy zsoké-cuccot, és befurakodott az árnyékban hűsölők közé. Az egész nagy felhajtás ennyiért volt?
A film végig kitart a keverős-kavarós
ábrázolási stílus mellett, és valójában senkinek a jellemét nem rajzolja meg úgy, hogy az összeálljon. Balsan például olyan, amilyen, aztán egy ízben, amikor felmerül, hogy Chanel elhagyja őt, egy másik férfinak azt mondja, ne törje össze a lány szívét. Azaz lemond a lányról, az ő boldogságának érdekében, és még az is kiderül, hogy szereti (és nemcsak használja). Hirtelen egy szappanopera közepén találjuk magukat, sok cukorral, sőt, tejszínhabbal. Émelyítő.
Ha azonban eddig nem fogtunk volna gyanút, jön egy jelenet, ami mindent visz. Coco elhagyja Balsan-t, aki éppen feleségül akarja kérni. Mindezt teszi úgy, hogy új szerelme, "Boy" (Arthur Capel) is jelen van. Idáig ez még egy sima drámai jelenet lehetne ... de a jelenet végén csattan a ostor: amikor Chanel jelzi, hogy tényleg lekopik, Boy azt feleli, a pénzt, amire szüksége lesz a boltja beindításához, ő majd odaadja neki.
Figyelemreméltó jelenet. Úgy állítják be, hogy a lány most szakít előző pasijával, és ezért kényelmetlen
lenne pont tőle kölcsönt felvennie, pont őt alkalmazni befektetőként - de semmi gond, hiszen a pénzt, ami a nőnek ahhoz kell, hogy beindítsa az üzletét, az új szeretője is simán oda tudja adni. A jelenet erősen szaglik a PR manipulációtól. Ha ugyanis Balsan eddig jófej volt, és a házassági ajánlatának visszautasítását is jófej módon veszi, akkor a lány tőle kérhetne leginkább pénzt, hiszen őrá már tényleg mint a barátjára támaszkodhat, érdek nélkül. Az viszont, hogy a "kölcsönt" az új szerető ajánlja fel, meglehetősen nyilvánvalóvá teszi, hogy a szeretői viszony és az anyagi támogatás között komoly összefüggés feszül. Azon kapjuk rajta tehát a filmet (ismét), hogy valamit megpróbál elbagatellizálni. Ez nem szép dolog. Különösen egy olyan nő életrajzával kapcsolatban, aki saját életének átszínezését, sőt, átrajzolását már fiatalkorában elkezdte - és ezzel a gyakorlattal sosem hagyott fel.
Gabrielle Chanel életének legnagyobb utólagos történet-átírása az volt, amikor 1943-ban tett egy utat a madridi Holtel Ritz-be, azzal a céllal, hogy egy korábbi manőverét fedezze, hogy utólag más színben tüntesse fel. A manőver, amit megpróbált más színben feltüntetni, bárkinek sokkot okozhat, aki valaha szimpatizált a Chanel világával. A manővernek volt ám rendes neve is: Operation Modellhut - azaz divatkalap hadművelet.
1943-at írunk
- Párizsban. Chanel 1939 óta nem működteti üzleteit, lévén, hogy az idő nem kedvez a divatnak A párizsi Hotel Ritz-ben éldegél. Akkori szeretője egy német fickó. Egy német tiszt. Egy német tiszt, aki a titkosszolgálatnak dolgozik - Hans Gunther von Dincklage (forrás: wikipedia). Párizs, Franciaország megszállás alatt állt, ugyebár. A németekkel való barátkozást úgy hívták, kollaboráció, és a legmegvetendőbb bűnnek számított (és számít, bárhol, bármikor, bármely elnyomó hatalommal kapcsolatban). Azzal, hogy Chanel egy német tiszt szeretője volt, már önmagában kivívta a francia nép ellenszenvét, haragját, és azt, hogy a háború után, rendszerváltáskor mint kollaboránst megkülönböztessék, és erkölcsileg felelősségre vonják. Chanel egyébként 1945-ben Svájcba költözött, és ott éldegélt "száműzetésben" 1954-es visszatértéig.
Már ennyi is durva lenne, a történet azonban ennél sokkal-sokkal durvább. A szeretői viszonynál jóval többről volt szó Chanel és Hans Gunther von Dincklage között. Chanel konkrétan e tisztnek köszönhette, hogy a Ritz-ben lakhatott. Amíg Franciaország szenvedett, amíg az
emberiség szenvedett, Chanel a Ritz-ben éldegélt, Párizs szívében, köszönhetően a német tisztnek. Emellett megtarthatta egyik varrodáját - a francia Riviérán, ugyancsak e német tisztnek köszönhetően.
E német tiszt kém volt. Chanel pedig az "egyik barátnőjét" (ez a nő az, akinek szó szerint mindent köszönhetett) megkérte, hogy jöjjön fel hozzá Párizsba. Ezt a nőt úgy hívják, Vera Lombardi, aki olasz neve ellenére angol sarj volt, házasságon kívüli gyermeke volt Adolhpus Cambridge-nek, Cambridge első márkijának, Teck hercegének. Vera Bate Lombardi a leges-legfeslőbb körökbe juttatta be Chanelt. Chanel Vera Lombardi kapcsolatai révén válhatott olyan divat-birodalommá, mint amilyenné vált (ő volt az első, akinek saját nevén parfümje jelent meg, 1921-ben). Vera Lombardi ráadásul még ennél is jóval több volt Chanel számára. Vera volt az ő múzsája, az ő angol stílusát varrta meg ruhákban, az ő stílusát másolta, itta magába. Vera volt az ő alfája és omegája.
Amikor Verát meghívta, hogy jöjjön hozzá vissza Párizsba, Vera nemet mondott. Ezután Verát letartóztatta a Gestapo, mint angol kémet, és börtönbe zárták. Arról, hogy mit jelent, ha valakit a
Gestapo letartóztat, jobb nem beszélni. Ezt kapta Vera Lombardi - Chaneltől. Ja, hogy mi köze Chanel-nek az ügyhöz? Chanel azért akarta Lombardit magához hívni, hogy rajta keresztül Churchill-lel is kontaktusba kerülhessen (Verának rá kellett volna vennie Churchill-t, hogy látogassa meg). Az egész nem is Chanel ötlete volt, de még csak nem is tartótisztjéé, Hans Gunther von Dincklage-é, hanem a náci titkosszolgálati nagykutya, Walter Schellenberg "ötlete" volt. Ez nem is ötlet volt, hanem hadművelet, és azt a nevet viselte, hogy "Operation Modellhut" - divatkalap hadművelet.
Amikor Chanel 1954-ben visszatért Párizsba, a show-ja megbukott, a franciák visszautasították, azért, amit tett, azért, mert kollaboráns volt. Bíróság elé akarták állítani háborús bűnéért, de ezt az angol királyi családból valakik megakadályozták. Azt, hogy Chanel ismét befutott, nem a franciáknak, hanem az amerikaiaknak köszönhette.
Coco Chanel élete a történet-hamisításon alapszik, mint ez a film is. A filmben például nem nagyon látjuk, hogy Chanel hogy fut be.
Azt hihetnénk, hogy ez azért van, mert ez, amit most látunk, ez még azelőtt volt. Pedig ez durván nem igaz. Első divat-üzlete és varrodája Párizsban Balsan-hoz kötődik, Balsan egyik lakásában hozta létre (?). Legalábbis a Balsan-viszony idején. Itt esőkabátokat készített és árult. A filmben ehhez képest azt látjuk, hogy kalapokat árul, meg arról álmodozik, hogy majd Párizsban is nyit egy szalont, és Balsan-nal él, majd amikor szakítanak, végre eljut Párizsba, de már az angol szeretője, Boy pénzén. Ez nem igaz, Chanel már Balsan idején megnyitotta üzletét - és meg is bukott vele. Utána jött össze Boy-jal, aki megteremtette számára a banki hátteret ahhoz, hogy újrakezdhesse, így nyithatott üzletet Bretagne-ban, Deauville-ban, és vásárolhatta vissza párizsi üzletét is. Ezután jött be a képbe Vera Bate Lolbardi, akinek mindent köszönhetett ...
Miért maszatol el valaki egy történetet? Rejtély - de az tény, hogy a Chanel birodalom nagyhatalom. A maszatolás mellesleg már olyan szinten is nyilvánvaló, hogy egyáltalán micsoda Chanel filozófiája, mi az, amitől az ő ruhái, az általa képviselt stílus különleges, amitől az, ami?
Ha bárkit megkérdeznek, azt mondja, Chanel ... a Chanel a természetesség. Chanel egy feminista volt, aki szembement a konvenciókkal, nem akart házasságra lépni senkivel, maga volt a szabad női szellem.
Szép ... Szép történet, mi több, gyönyörű ... Kőkemény PR a múlt század 20-as éveiből.
Chanel nem a természetes francia lányok, hanem a karót nyelt angol arisztokraták, felső tízezer stílusát képviselte (még akkor is, ha Vera Lombardi minden bizonnyal egy fantasztikus lány volt). A Chanel ilyen módon nem lehetett forradalom - csak maximum úgy, mint forradalom
a 19. század konvencionális női stílusával szemben, ami azért Párizsban, a kubizmus megszületése utáni időkben, lássuk be, nem lehetett valami nagy dobás. Ettől persze lehetett híres, és lett is. E sikerét azonban, ne feledjük, nem annak köszönhette, hogy a párizsi lányok és asszonyok elkezdtek rajongani érte, hanem annak, hogy Vera Lombardi révén a felső, a legfelső tízezer kiszolgálójává vált. A forradalom úgy nézett volna ki, hogy a párizsiak megszeretik, felkapják, és mindenki elkezdi imádni, végül még az arisztokraták, nagypolgárok is. Lássuk be, Chanel pályája egészen más természetű volt.
Később, az 50-es években is ugyanerről volt szó, csak ekkor már az arisztokrácia helyét átvették a gazdag amerikaiak, akik boldogok voltak, hogy az arisztokratikus angol stílust megkaphatták - egy franciától, Párizsból. Így vehettek New York-i, Texas-i nők maguknak (angol) nemességet, (angol) eleganciát - egy francia cégóriástól.
A hamisítások, csúsztatások és PR-indítékból elkövetett maszatolások sorában a legdurvább ez a film, amely megpróbálja most ezt az évszázados hazugság-masszát törvényerőre emelni. A hamisításban e film részéről a legbrutálisabb tett talán, hogy Chanel szerepére (aki kinézetét tekintve egy hideg, férfias, németes nő volt), e törékeny, költői, kedves párizsi zsidó lányt, Audrey Tautou-t alkalmazták. Miért kellett elvállalnia ...? Annyira kár, hogy elvállalta ...
Mire jó ez a film? Hogy a nézőknek miért jó, hogy ők mit kapnak, az nem világos, a Chanel burodalom nézőpontjából azonban tiszta sor: ez egy reklámfilm, amely enk ccélja a Chanel iránti érdeklődés gerjesztése.Az új chanel parfümöt Audrey Tautou arcával reklámozzák.
ajánlott linkek:
- Coco Chanel élete képekben a guardian site-ján
- cikk a filmről ugyanitt "just don't mention the nazi lover"
- Coco Chanel a Wikipedia-n
- Walter Schellenberg a Wikipedia-n
- Chanel No 5. parfüm reklámja Audrey Tautou-val a youtube-on
-jepe-
2009-06-26