Képlet

Ez persze nemcsak az ő hibája, hanem az egész filmmel gond van, annak ellenére, hogy jó előrejelzések érkeztek róla az amerikai közönség és kritikusok reakciói alapján, illetve, hogy a rendező Alex Proyas készítette a 98-as Dark City-t, aminek különleges hangulata, és érdekes világa volt, és amit éppen ezért bírtunk is. Ennyit a pozitív előítéletekről, Proyas és csapata ezúttal túl sokat akart a filmvászonra küldeni, és végül egy vontatott két órát sikerült összehoznia az egészből.



Onnan tudhatjuk például, hogy nagyon rákészült erre a filmre, és hogy nagy, üzenettel rendelkező, nem hétköznapi filmben gondolkodott, hogy Beethoven 7. szimfóniájának a legismertebb részét alkalmazza többszöris filmzeneként, ami pedig az egyik leginkább tragikus zene, amit el tudunk képzelni, és ezért nem lehet csak úgy, bármelyik filmbe "beletenni" (lsd. ellenpéldaként Enyedi Ildikó nagyon drámai és nagyon jó Simon Mágusát, ahol ugyanennek a zenének tökéletes helye volt).

Ami a film stílusát és műfaját illeti, ott adódik némi keveredés, mivel a történet előrehaladtával több stílusba is belekóstolunk. Először csak egy sima misztikus krimiként vesszük az egészet, amiben Nicholas Cage egy 50 évvel ezelőtti látomás nyomában kutat. Egy félévszázaddal a film jelene előtt egy kislány teleírt egy lapot mindenféle számokkal (itt picit megijedünk, nehogy megint egy Jim Carrey-s 23-féle borzasztó erőltetett számos thrillerbe csöppenjünk), amit mi másba, mint egy nyitásbiztos időkapszulába raknak, hogy 50 év elteltével éppen Nich Cage kezébe kerüljön, aki egyébként asztrofizikusként keresi a kenyerét. Itt már érzünk némi erőltetést, de mivel Cage kisfiát játsszó gyerek eléggé aranyos karakter, vele elvagyunk egy ideig.

Aztán mikor kiderül, hogy az 50 éves üzenet katasztrófákról szól, amik bizonyosan bekövetkeztek, illetve be fognak következni, átcsapunk a katasztrófafilmek terepére, és szépen látunk is néhány horrorisztikus, sőt, inkább konkrétan horror-jelenetet tömegszerencsétlenségekről. Mindeközben Cage ugyanazzal a letört, lebénult arckifejezéssel csinálja végig az akciókat (nem tudjuk meg, miért ilyen lehangolt és életunt, azonkívül, hogy a felesége évekkel ezelőtt meghalt egy tragikus eseményben). Mintha ott sem lenne, úgy mozog faarccal a "kemény akciókban", amik egyébként érezhetően semmi másról nem szólnak, mint a nézők borzalmakkal való szórakoztatásáról. Aztán ezt a katasztrófa-vonalat is elkezdi továbbértelmezni a film, felbukkan egy szép nő, mint Cage lehetséges női társa, a kisfiúhoz megfelelő korú kislánnyal, de szerencsére a randizás-mellékvonalat azért kihagyjuk, helyette ufós fenyegettség, és egy sor erőltetett misztikus elem bukkan fel.

Egy jó ideig úgy érezzük, mintha Roland Emmerich remek Holnaputánjához akarna hasonlítani a film, a komolyan tálalt, elkerülhetetlennek kinéző katasztrófa-sorozattal, de aztán ezt a nyomot is elhagyja, és a végén egy igazán fura végkifejlettel és hangulattal áll elő, annyira, hogy a vége főcím után majdnem kábán hagyjuk el a mozitermet. Mi is volt ez? Mi lehet a mögötte megbúvó, szuperfontos üzenet, amivel előrukkolt ez a film? Mondanunk se kell, ez nem derül ki, miközben a káoszban ide-odaröpködő misztikus utalások, látomások már egyre jobban fárasztanak minket.

Az alkotók és producerek láthatóan egy "igényes" és rejtélyes filmet álmodtak meg maguknak, egy sok sejtelemmel dolgozó, kevésbé kiszámítható, a fő lapokat csak a legvégén felmutató filmet, ami nemcsak simán köti le a nézők figyelmét, hanem még profetikus, nagyon modern, trendi mondanivalót is elő tud hozni, a nem tizenéves nézők nagy örömére.

Hát, ha ez is lehetett a szándék, a megvalósulás nem jött be, nehéz volt nézni a filmet és Cage fancsali arcát (meg a béna játékát), és még másnap sem sikerült rájönnünk, mit is akart átküldeni a nézők agyán az alkotógárda, mi az a fura üzenet, amit képvisel ez a film...? Tényleg nem tudjuk...