2009-07-21
Közellenségek
klasszikus gengszterek - kult rendezővel
Michael Mann-t nyugodtan nevezhetjük kultrendezőnek, aki bár nem törekszik az átütő erőszakra és jópofa beszólásokra (mint Guy Ritchie vagy Tarantino), azért nagyon emlékezetesek és hangsúlyosak a filmjei. A Heat, a Bennfentes és a Collateral rendezőjének mindig van egy komoly vision-je az általa feldolgozott "témáról", saját, össze nem téveszthető képi stílusa és remek ritmusérzéke a legjobbak közé emeli az amerikai filmesek közt. Legújabb filmje ismét egy élmény.
Jó a cím is, nem szabad, hogy leterheljen minket, hogy Közellenség címmel már legalább két 
filmet ismerünk (Tony Scott 98-as krimijét, illetve most, a Halálos Közellenség néven futó, Mesrine francia gengszterről szóló drámát), mert itt tényleg erről van szó, a 30-as évek Amerikájában a csak bankokat kiraboló, a nép körében kedvelt gengszterek (John Dillinger és társai) ellen indított totális állami támadásról, az FBI létrehozása, és az ezzel az új szervvel indított kíméletlen hajtóvadászatról Dillingerék nyomában.
John Dillinger és bandája a gengsztervilág elején működött, úgy is mondhatnánk, ők a műfaj klasszikusai, bár azzal együtt, hogy népszerűvé váltak a nép körében a "csak a bankok pénzét raboljuk, nem az emberekét"-elvükkel, ne felejtsük el, hogy mégiscsak bűnözők voltak, akik adott esetben embert is öltek, és a banda egyik tagját, Baby Face Nelson-t konkrétan szocipatának tartották.
Michael Mann arányérzékére és történet-feldolgozó érzékenységére azonban most is számíthatunk, a film nem ment el semmilyen rossz irányba, nem dicsőítette Dillingeréket
csak azért, mert a 30-as évek első gengszter-hullámának a képviselői, és mert nem kábítószerből, prostitúcióból, zsarolásból, hanem bankrablásból "éltek", de ugyanúgy nem is ítélkezett felettük.
A forgatókönyvet Mann-nal együtt hárman írták, egy könyv alapján, és elmondhatjuk, hogy a lehető legjobban sikerült feldolgozniuk ezt a legendát: John Dillinger-ét, a nép barátjáét, aki megkárosítja az emberek elszegényedéséért felelőssé tett bankokat, az akkori politikusokat és bűnüldöző szerveket (Hoover személyisége elképesztő a filmben), az egész ott-és-akkort.
Úgy tűnik, Mann és csapata nem ragaszkodott nagyon élesen a "történelmi eseményekhez", az alaposan dokumentált karakterekhez és helyzetekhez, hanem az adott anyagból létrehoztak egy saját Dillinger-világot, ami remekül működik. Nemcsak olyan apróságokból gondoljuk ezt, mint hogy a Dillingert eláruló nő a filmben narancsszínű szoknyában van, miközben a valódi akció a "vörös ruhás nő"
fedőnéven futott, hanem a filmbeli kreatív szabadság érzetéből, ami azt eredményezi, hogy egy komoly és elegáns filmet kapunk, Michael Mann és Johnny Depp elmélyült együttműködéséből.
Johnny Depp fantasztikusan játszik, az ő játéka is éppen azt a viszafogottságot és egyben odaadást tükrözi a filmhez, mint amit a rendezés művel - minél kevesebb "legenda-szerű" megnyilatkozás, minél mélyebb személyiségrajz, Depp így működik.
Jó távolra kerül Dillinger karakterének a felületi ábrázolásától, és inkább belülről épít fel egy átélhető történetet, egy fiatal fickóét a 30-as évek Amerikájában, aki másfajta életet képzelt el magának, mint az őt körülvevő átlagemberek, és ezért a szabadságért, gazdagságért és rövid boldogságért képes folytonos életveszélyben élni.
Depp mondatai, ahogy a szerelméhez, vagy az őt üldöző ügynökhöz szól, amiatt olyan hatásosak,
hogy mindig mögöttük van a halál közelségének tudata, a színész pillantásai és hanglejtése egyaránt azt sugallják, Dillingerként ő végig tudta, hogy a bankrablásai végeztével nem élhet majd boldogan valahol a szerelmével, a vakmerősége, a következetessége, vagy a hétköznapi, szegény emberek szimpátiája nem fogják tudni megmenteni az életét
(így is lett, végülis elárulták, és a nyílt utcán lőtték le a korai FBI-ügynökök, majdnem olyan vérsen, mint Mesrine-t, a francia első számú közellenséget 45 év múlva).
Mann nagyon tudja, hogy kell súlyt és tartalmat adni egy-egy jelenetnek, anélkül, hogy erőltetné a dolgot, az olyan fontos momentumok, mint Dillinger elfogása, szökése, a barátnője elfogása, vagy Purvis ügynökkel való találkozása, ezek mind erős pontjai lettek a filmnek, olyanok, amik egyből szünkbe jutnak később a filmről - de az a legjobb, hogy nemcsak ezek a csúcs-jelenetek fognak megmaradni a nézőben.
Az egész filmnek páratlan hangulata van, az első
perceitől kezdve, a helyszínek, a karakterek, kosztümök és beszédmódok mind nagyon jellemzőek és kitaláltak, és a 30-as évek Amerikájába visznek minket, de úgy, ahogy csak egy igazán jó film képes rá, mintha két órára mi is ott élnénk Dilllingerék környezetében.
Egy napfényes rendőrőrs, ahova Dillinger halála előtt pár nappal egyszerűen besétál, és körülnéz, a rendőrök, akik tudomást sem vesznek az idegenről, mert meccset hallgatnak a rádióban, az újságírók, akik letartóztatásakor vicceskedve kérdezgetik a népi hőst a bankrablásairól, és együtt fotózzák egy rendőrrel, a korabeli maffiózók, akik már más üzletekben utazva magára hagyják Dillingert és bandáját, mert a korrupció megvédi őket, akármilyen piszkos üzletük is van, a ruhatároslányként dolgozó Billie (Marion Cotillard), aki csak egy férfi által eltartva tud létezni - ezek mind kifejező és átélhető motívumok, amiktől tényleg élményszerű lesz a film.
Mindenki csúcsformáját nyújtja a filmben, a már említett és hibátlan Johnny Depp-től kezdve, a
Piafként egyszer már bizonyítottan tökéletes drámai színésznőn, Cotillard-on keresztül, Christian Bale-ig, vagy a kisebb gengsztertársakig mindenki. Dante Spinotti, a director of photography volt a Heat operatőre is (az ottani utcai lövöldözések felvétele korszakalkotóan új volt), és itt szép munkát végzett, de nemcsak a képek, hanem a filmzene is remek volt, olyan, ami szinte észrevétlenül irányítja az érzelmeinket.
Nagyon jó lett Michael Mann Dillinger-filmje, egy olyan komoly és átélhető gengszterfilm, ami után kevésbé sztereotíp képek jutnak majd eszünkbe a 30-as évek Amerikájáról...
filmet ismerünk (Tony Scott 98-as krimijét, illetve most, a Halálos Közellenség néven futó, Mesrine francia gengszterről szóló drámát), mert itt tényleg erről van szó, a 30-as évek Amerikájában a csak bankokat kiraboló, a nép körében kedvelt gengszterek (John Dillinger és társai) ellen indított totális állami támadásról, az FBI létrehozása, és az ezzel az új szervvel indított kíméletlen hajtóvadászatról Dillingerék nyomában.
John Dillinger és bandája a gengsztervilág elején működött, úgy is mondhatnánk, ők a műfaj klasszikusai, bár azzal együtt, hogy népszerűvé váltak a nép körében a "csak a bankok pénzét raboljuk, nem az emberekét"-elvükkel, ne felejtsük el, hogy mégiscsak bűnözők voltak, akik adott esetben embert is öltek, és a banda egyik tagját, Baby Face Nelson-t konkrétan szocipatának tartották.
Michael Mann arányérzékére és történet-feldolgozó érzékenységére azonban most is számíthatunk, a film nem ment el semmilyen rossz irányba, nem dicsőítette Dillingeréket
csak azért, mert a 30-as évek első gengszter-hullámának a képviselői, és mert nem kábítószerből, prostitúcióból, zsarolásból, hanem bankrablásból "éltek", de ugyanúgy nem is ítélkezett felettük.
A forgatókönyvet Mann-nal együtt hárman írták, egy könyv alapján, és elmondhatjuk, hogy a lehető legjobban sikerült feldolgozniuk ezt a legendát: John Dillinger-ét, a nép barátjáét, aki megkárosítja az emberek elszegényedéséért felelőssé tett bankokat, az akkori politikusokat és bűnüldöző szerveket (Hoover személyisége elképesztő a filmben), az egész ott-és-akkort.
Úgy tűnik, Mann és csapata nem ragaszkodott nagyon élesen a "történelmi eseményekhez", az alaposan dokumentált karakterekhez és helyzetekhez, hanem az adott anyagból létrehoztak egy saját Dillinger-világot, ami remekül működik. Nemcsak olyan apróságokból gondoljuk ezt, mint hogy a Dillingert eláruló nő a filmben narancsszínű szoknyában van, miközben a valódi akció a "vörös ruhás nő"
fedőnéven futott, hanem a filmbeli kreatív szabadság érzetéből, ami azt eredményezi, hogy egy komoly és elegáns filmet kapunk, Michael Mann és Johnny Depp elmélyült együttműködéséből.
Johnny Depp fantasztikusan játszik, az ő játéka is éppen azt a viszafogottságot és egyben odaadást tükrözi a filmhez, mint amit a rendezés művel - minél kevesebb "legenda-szerű" megnyilatkozás, minél mélyebb személyiségrajz, Depp így működik.
Jó távolra kerül Dillinger karakterének a felületi ábrázolásától, és inkább belülről épít fel egy átélhető történetet, egy fiatal fickóét a 30-as évek Amerikájában, aki másfajta életet képzelt el magának, mint az őt körülvevő átlagemberek, és ezért a szabadságért, gazdagságért és rövid boldogságért képes folytonos életveszélyben élni.
Depp mondatai, ahogy a szerelméhez, vagy az őt üldöző ügynökhöz szól, amiatt olyan hatásosak,
hogy mindig mögöttük van a halál közelségének tudata, a színész pillantásai és hanglejtése egyaránt azt sugallják, Dillingerként ő végig tudta, hogy a bankrablásai végeztével nem élhet majd boldogan valahol a szerelmével, a vakmerősége, a következetessége, vagy a hétköznapi, szegény emberek szimpátiája nem fogják tudni megmenteni az életét
(így is lett, végülis elárulták, és a nyílt utcán lőtték le a korai FBI-ügynökök, majdnem olyan vérsen, mint Mesrine-t, a francia első számú közellenséget 45 év múlva).
Mann nagyon tudja, hogy kell súlyt és tartalmat adni egy-egy jelenetnek, anélkül, hogy erőltetné a dolgot, az olyan fontos momentumok, mint Dillinger elfogása, szökése, a barátnője elfogása, vagy Purvis ügynökkel való találkozása, ezek mind erős pontjai lettek a filmnek, olyanok, amik egyből szünkbe jutnak később a filmről - de az a legjobb, hogy nemcsak ezek a csúcs-jelenetek fognak megmaradni a nézőben.
Az egész filmnek páratlan hangulata van, az első
perceitől kezdve, a helyszínek, a karakterek, kosztümök és beszédmódok mind nagyon jellemzőek és kitaláltak, és a 30-as évek Amerikájába visznek minket, de úgy, ahogy csak egy igazán jó film képes rá, mintha két órára mi is ott élnénk Dilllingerék környezetében.
Egy napfényes rendőrőrs, ahova Dillinger halála előtt pár nappal egyszerűen besétál, és körülnéz, a rendőrök, akik tudomást sem vesznek az idegenről, mert meccset hallgatnak a rádióban, az újságírók, akik letartóztatásakor vicceskedve kérdezgetik a népi hőst a bankrablásairól, és együtt fotózzák egy rendőrrel, a korabeli maffiózók, akik már más üzletekben utazva magára hagyják Dillingert és bandáját, mert a korrupció megvédi őket, akármilyen piszkos üzletük is van, a ruhatároslányként dolgozó Billie (Marion Cotillard), aki csak egy férfi által eltartva tud létezni - ezek mind kifejező és átélhető motívumok, amiktől tényleg élményszerű lesz a film.
Mindenki csúcsformáját nyújtja a filmben, a már említett és hibátlan Johnny Depp-től kezdve, a
Piafként egyszer már bizonyítottan tökéletes drámai színésznőn, Cotillard-on keresztül, Christian Bale-ig, vagy a kisebb gengsztertársakig mindenki. Dante Spinotti, a director of photography volt a Heat operatőre is (az ottani utcai lövöldözések felvétele korszakalkotóan új volt), és itt szép munkát végzett, de nemcsak a képek, hanem a filmzene is remek volt, olyan, ami szinte észrevétlenül irányítja az érzelmeinket.
Nagyon jó lett Michael Mann Dillinger-filmje, egy olyan komoly és átélhető gengszterfilm, ami után kevésbé sztereotíp képek jutnak majd eszünkbe a 30-as évek Amerikájáról...
-lido-
2009-07-21