microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2009-08-13

Becstelen Brigantyk

Tarantino új filmje nagy port kavar - de vegyük észre, pont ez a lényege. A film csak a számunkra, end-userek számára film, azok számára, akik csinálják, gyakran csak biznisz. Egy cél van, a siker, azaz a nagy bevétel. Ha a film sikeres, az azt jelenti, az emberek szeretik, ami a kulturális demokráciában azt jelenti, a film jó. Tarantino kb. 6 évente fut neki egy mozi-megmérettetésnek, így tulajdonképpen érthető, hogy mindent bevet, amije csak van - a siker érdekében.



:::: az előzményekről

Abból, amit a filmről előzetesen meg lehet tudni, arra következtethetünk, a Becstelen Brigantykkal nagyon komoly problémák vannak. Természetesen ekkor még, mielőtt megnéztük volna, el tudtuk volna képzelni, hogy a sztori mégis működik, és nem egy durva, szinte vérlázító történettel van dolgunk. De nem. Sajnos, a film története és részletei pontosan olyanok, mit amilyennek képzeltük őket. Egy zsidó kommandó nácikat gyilkol brutálisan, megkínozzák, megskalpolják, agyonverik a védtelen embereket - német katonákat. Genfi Egyezmény, helló!! Ennek a filmnek az ötlete kétségtelenül még a Bush-érában jöhetett létre, amikor a foglyok kínzása meleg topic lehetett társasági összejöveteleken az elröppent filmesek körében. E filmben azonban sokkal többről van szó, mint a Genfi Egyezmény, a humanitás meggyalázásáról.

Itt az egész történet a Holokauszt köré épül. A film elején látványosan, bestiálisan lemészárolnak egy zsidó családot. Ha ez egy Holokauszt film lenne, egészen más lenne a helyzet. Tarantino becstelen mozija azonban egy ponyvaregény, egy, a történelemhez, valósághoz csak lazán és gátlástalanul kapcsolódó sztori, amely felületes módon kínál olcsó izgalmakat. A zsidó család kiírtása például a vadnyugati filmek hangulatát idézi meg zenében. Hű, de vicces. Értjük, persze .. ha Charles Bronson-nak kiskorában el kellett szenvednie, hogy aktív részese a világ legbrutálisabb kivégzésének a Volt Egyszer Egy Vadnyugat-ban, akkor Tarantino-nak is jár egy ilyen lehetőség, ő is megérdemel egy ilyen menetet. Nyilván élvezte, amikor éttermekben előadta ismerőseinek e kezdőjelenetet. Hat évente csinál filmet, így számításaink szerint legalább 2 évet azzal tölthetett, hogy ezt a jelenetet mesélte esténként L.A. legmenőbb éttermeiben. Közben a hatás kedvéért nyilván meg-megszakította az elbeszélést, egy "idepasszolnád a salátát", "kaphatnánk még egy üveggel ebből", egy-egy nagyobb falatnál pedig pszichológiai hadviselés formájában eljátszadozott a hallgatóságával, hogy most inkább rágás közben beszéljen-e, vagy megrágja és lenyelje a falatot, miközben mindenki arra vár, hogy folytassa - a zaftos sztorit. Jó móka lehetett. Minden alkalommal.

Miután elmondta, hogyan mészárolják le a padló alatt rejtőző családot, akiket persze jó hosszasan és kimérten a patkányokhoz hasonlít (ezt a részletet egyébként nem hinnénk, hogy előadta volna éttermi beszélgetései során, ezzel valószínűleg csak akkor konfrontálódtak az ismerősei, amikor adott nekik egy példányt az aktuális szkriptből), végre jöhetett a kedvenc része. Tarantino fa-arccal (várva a hatásra, felkészülve a siker learatására) tovább lapátolja szájába a kaját, majd megtörli szalvétával, körül néz, és néhány kiadósat kortyol Sierra Springs ásványvizéből, amit csak az ő kedvéért tartanak a helyen. Most jön a kedvenc része - a hatás. Hallgatósága elkezd mocorogni, a legbátrabb pedig nyilván megszólal, hogy de hát ez nagyon durva ... ilyet nyilván nem lehet ... stb, stb. Ekkor jön Tarantino: Miért? Ez is csak egy tipikus film, mint bármelyik western vagy kungfu. Az elején nagy vérengzés, aztán nagy leszámolás: bosszú!! Ezért járunk moziba - bosszúért. Nem tudtad? (nevet, majd kortyol)

Én már csak tudom - ebből élek :) (mindenki nevet)

Utána jön a "komolyan" rész: De most komolyan ... Steven (Spielberg) filmje adta az ötletet, amelyben Daniel (Craig) hajtóvadászatot indít a terroristák, a rosszfiúk ellen. No mercy (semmi merci). Szerintem annak a filmnek nagyon is volt mondanivalója .. engem totál megfogott.

Az elképzelt jelenetben (aminek sejtésünk szerint jó 150-szer le kellett játszódnia) a Hollywood-i étteremben Spielberg említése elegendő mód tekintélyparancsoló ahhoz, hogy Tarantino immár visszavegye a hatalmat a beszélgetés felett. Megemlíti az ismerőseinek, hogy a lány egyébként a véres jelenetben megmenekül, és Párizsban nyit egy mozit, egy kis barátságos művészmozit ... itt találkozik egy náci filmsztárral, aki beleszeret ... ez a filmsztár egyébként önmagát alakítja egy filmben, amelyben egy magaslatról 3 nap alatt 300 ellenséges katonát szed le mesterlövészként ... a film nagy siker, Hitler az idióta bajusza alatt végigröhögi, minden egyes katona halálát burleszk-szerű poénként ünnepelve ...

Körülbelül idáig tart a képzeletbeli jelenet, ami valószínűleg rengeteg alkalommal lejátszódhatott. A jelenet vége az, hogy a hallgatóság végül elkezd elismerően hümmögni, és azt mondják: jól hangzik, kíváncsi vagyok - Tarantino-nak pedig több se kell:)



:::: Ponyvaregény 2.

Tarantino végre visszatért a ponyvaregényhez - több szinten is. A Becstelen Brigantyk egy jó alapanyag (lehetne, ha nem zsidókat és zsidó-vadászokat szerepeltetne, hanem az egész valami fiktív környezetben játszódna, bár inkább azt kell mondanunk, a Becstelen Brigantyk egy ihletett alkotás, Tarantino jó passzában írta, tele van töltéssel - kár, hogy ezt az esélyt egy rossz alapanyagra pazarolta. E filmben Tarantino-nak több alkalommal is sikerült felvillantania forgatókönyvírói tehetségét, ugyanakkor, sajnos, a "felületes lufi-stílus" nevű kór, amely Jackie Brown óta elharapódzott rajta, minden tönkre tesz.





Az Inglourious Basterds (fyi: címben mindkét szó helytelen helyesírással szerepel) egy kettős funkciójú film Tarantino számára. Egyrészt egy újabb vadászat, egy újabb roham, amellyel valami nagyot kell szakítania, másrészt egy újabb lehetőség, hogy kiélje filmezési szenvedélyét, és elkápráztassa a világot - ha tudja. Az egész történet tulajdonképpen egy Tarantino-ra jellemző figyelemfelkeltő gesztus. Igyekszik rátapintani valamire, aminek az említése, felemlegetése tapintatot érdemelne. Rátapint, sőt, ráugrik, és onnantól azon rugózik ezerrel - ezzel garantálva filmjének a figyelmet (ha elkapta áldozatát, a nézőt, akkor többé nem ereszti). A Ponyvaregényben kezdte ezt a stílust - ott a niggerezés volt a vesszőparipája, ami egészen a Jackie Brown-ig tartott, és rengeteget hozott neki (népszerűséget). Egyébként hülyeség. Nem a Ponyvaregényben, hanem legelső (és legjobb) művében, a Tiszta Románc-ban kezdte ezt el, amelyben Dennis Hopper egy nagy port kavaró fajelméleti eszmefuttatást ad elő - bár abban az a szép, és a színész ezért is vállalhatta el, Tony Scott rendezővel egyetemben, hogy semmi degradálót nem mond egyik nemzet fiairól, lányairól sem. Ronda stílusban fejezi ki magát - ez minden. Semmi degradáló nincs benne - sértés azonban annál több. Ahhoz azonban, hogy valaki sértőnek találja, hogy a nagymamáinak nagymamái mórokkal (afrikaiakkal, feketékkel) feküdtek le, rasszistának kell lennie. Normálisan, különösen ha ez történelmi tény, ebben semmi sértő nincs. Persze, ha ebben benne van a leigázás tényének említése is, és az üknagymamák áldozatok, az már más helyzet - mindjárt érthető például, hogy mi sérti azokat, akikre mondják, hogy népüket leigázták, a nagymamákat pedig megerőszakolták. Mindezt azért volt érdemes felemlíteni, mert annak idején nagy port kavart. Dennis Hopper az MTV-n is kénytelen volt erről csevegni (ahol megismételte, hogy amit mondott, történelmi tény) - azaz kábé az egész világ erről beszélt, hála Tarantino-nak.

Ezek után ma, amikor az antiszemitizmus világszerte egy különösen kényes és aktuális téma, tulajdonképpen semmi meglepő nincs benne, hogy Tarantino jól rácuppan, hogy ezen rugózzon ezerrel.





:::: a karakterek

Az Inglourious Basterds-ban Tarantino legnagyobb találmánya a főszereplő náci karakter (a németek iránti tiszteletből fontos, hogy a náci filmek nácijait ne németeknek nevezzük!!). Egy olyan karakter, amit John Malkovichnak kellett volna eljátszania - ha ez egy jó film lett volna. Egyáltalán nem kizárt, hogy Tarantino kedvenc karaktere ez a Landa nevű náci, akibe szemlátomást beletett apait, anyait. Ha ez egy más film lenne, ha Landa nem egy náci lenne, hanem egy sima pszichopata, esetleg egy vígjátéki szereplő, vagy egy pénzbehajtó gengszter, akkor azt mondhatnánk, hogy Tarantino nagyot alkotott e karakterrel. Egyéb karakterei hozzá képest szinte konganak az ürességtől - lásd Brad Pitt karaktere, aki semmi mást sem tud, csak a Bonnie és Clyde-ból ismert déli akcentussal való beszédmódot, katonai stílusban. Ennyi, Brad Pitt karaktere nem is szól másról. Híres kommandós csapatának másik "legendás" tagja, Stiglitz (Til Schweiger) is hasonlóan üres. Tarantino-nak hovatovább egy nem túl népszerű Guy Ritchie-s eszközhöz kell folyamodnia, hogy egyáltalán be tudja vezetni. Amikor megtudjuk, hogy ő a híres Stiglitz, kiírják a nevét, és levetítenek egy kis bejátszást, hogy lássuk, milyen kemény alak ő, aki meggyilkolt 12 gestapo-s tisztet. Ezzel csak az a baj, hogy ezen a bejátszáson kívül Stiglitz a nagy semmit produkálja a vásznon. Alkotójának, teremtőjének nem futotta többre, nem volt több energiája, hogy foglalkozzon vele, hogy játszassa.

A Kutyaszorítóban első nagy jelenetében minden szereplő megkapja a maga életre (egész filmre) szóló nagy jelenetét, mindenki előadhatja a stílusát, mindenki megnyilvánulhat egyéniségként, brillírozhat, mindenki emlékezetes karakterré válik egyetlen zseniális jelenet alatt. A Becstelen Brigantyk ehhez képest úgy vonultat fel egy piszkos 6-ot (7-et?), hogy a legnagyobb erőltetés ellenére sem lesz egyikükből sem egyéniség, egyiküknek sem lesz nagy jelenete, de még egy nagy pillanata sem, a felszín felpumpálása viszont ezerrel megy - lásd a "medve zsidó" nevű karakter felvezetését a baseball ütővel. A kis kommandós csapat tagjai megmaradnak pár-mondatos mellékszereplőnek, mint Gedeon Burkhard (a Rex felügyelőből), akinek egyetlen fordítási jelenete van, ami valamelyest vicces.





A legsúlyosabb a főszereplő lány, Shosanna karaktere, hiszen ő a bestiális mészárlás túlélőjeként kezdi, a film gyakorlatilag legnagyobb töltéssel felruházott karaktereként - hogy aztán a végére a legsekélyesebb karakterré egyszerűsödjön, sekélyedjen. Láttunk már ilyet is Tarantino-nál. A Jackie Brown-ban Bridget Fonda karakterével egy idő után nem tudott mit kezdeni, és csak úgy ejtette. Shosanna karakterének a legnagyobb problémája az, hogy egy adott pillanatban némi érzelmet érez a náci fickó iránt. Nos, itt válik annyira sekéllyé, hogy az már homokzátony. Hogy lehet ilyen mostohán bánni egy karakterrel? Már az is eléggé durva, hogy a film véres drámaként indul, de a vége felé már laza vígjátékba megy át, a komolyság leghalványabb látszata nélkül. Shosanna rengeteg dolgon megy keresztül, ezer és egy jelenetben kell árnyaltan reagálnia, mindenféle belső érzelmeket megjelenítenie, ezek után pedig egy jelenetben már odáig süllyed (a film színvonala), hogy Shosanna csak úgy elgondolkodik, egyetlen másodperc erejéig, hogy "upsz, lehet, hogy mégis szerelmes vagyok ebbe a fickóba?" - és nem abba, akivel életünk nagy tervén dolgozunk évek óta, és épp 2 perce váltam el tőle könnyek között? Kár ezért a karakterért (is).





Ha már ennyire belementünk a karakterekbe, nem szabad megfeledkeznünk Hitler karakteréről sem. A Bukás kapcsán már írtunk róla, hogy Hitler szerepeltetését a filmekben nagy ívben kerülik, mert a sors fintoraként nevetséges, de minimum szuper-közhelyes, és így azon nyomban agyoncsapja a filmet. Tarantino azonban nem félt e kihívástól, és Hitlert a legnagyobb lazasággal formálta meg kedve szerint, egy idióta elmebetegként - egyedül azt a hibát követte el, hogy nem törődött vele, milyen hatása lesz anak, amikor a film elején az első nagy vérengzés-jelenet után egyszercsak megjelenik a Hitler-figura, azt kiabálva hogy "nein, nein, nein". Ekkor, a normális reakció az lenne, hogy a közönség nevet. Persze, hogy nevet, mert ez egy vígjáték. De hogy lehet nevetni egy 10 percesre nyújtott véres mészárlás után, amelyben a zsidó családot patkányokhoz hasonlítják? Tarantino szerint ez nyilván sima ügy, szerintünk viszont baromi nagy gixer - totál szabálytalan művelet - blue screen.



:::: mexikói patt

Tarantino legelőször a remek Tiszta Románcban vetette be a "nagy tűzharc, amely során majdnem mindenki bemurdel" - találmányát. Ennek egyébként Tony Scott, a True Romance rendezője annyira megörült, hogy később is igénybe vette - lásd Közellenség. Tarantino szerencsére megtanulta a Közellenség példájából, hogy egy film megoldásaként ilyet alkalmazni már többé nem lehet, elszakadni azonban mégsem bírt tőle. A "mindet egycsapásra" - módszer vonzereje különösen felértékelődhet, ha valakinek nincs kedve egyenként bíbelődnie a karaktereivel, vagy ha túlságosan nehezen megoldható probléma elé állította magát forgatókönyvíróként. Ez a módszer a Becstelen Brigantykban valószínűleg azért fordul elő, hogy a forgatókönyvíró megszabaduljon néhány karaktertől, amúgy semmi sem indokolja.





:::: a film pszichológiája: a halál torkában

A Becstelen Brigantyk végig egy darab pszichológiai effektre épül - arra, hogy valakinek az élete valaki más kezében van, a néző pedig azt bámulhatja (a rendező pedig abban élvezkedhet), hogy hogyan viselkedik az, akinek az életéből már csak másodpercek vannak hátra, illetve akinek az élete egy cérnaszálon függ. Macska-egér "játék" - a játék szó persze enyhén szólva túlzás. Ez a pszichológia egyébként jellemző a filmrajongó, "tékás" filmrendezőkre, akinek Tarantino a prototípusa - a (Tiszta Románc-ban meg is örökítette a tékában dolgozó korábbi énjét:)).

Persze, hogy jellemző, hiszen a "tékás" filmrendezők rengetegszer megnéznek egy-egy filmet, és ugyanilyen rengetegszer beszélnek is róluk - ezen alkalmak során pedig egy-egy jelenetben a drámát az utolsó, legparányibb részletekbe menően is kiélvezik, kielemzik. Amikor egy "tékás" rendező forgatókönyvet ír, saját jeleneteire is úgy tekint, mint a polcán sorakozó klasszikus filmek nagy jeleneteire - azaz egy-egy jelenetbe beleépül a rendező e jelenetre vonatkoztatott reflexiója. Ezért a mai filmek jeleneteiben a dráma a Tarantino előtti korszakhoz képest olyan, mint egy jelenet nagyító alatt - ahol minden hangsúlyos részlet még nagyobb hangsúlyt kap.



A Ponyvaregényben ez a tékás stílus például abban nyilvánult meg, hogy Bruce Willis és Ving Rhames pincés-kalandjánál a részletetek totálisan elszabadultak - nem volt elég sejtetésszerűen megkapnunk, milyen borzalmakon mentek keresztül, Tarantino X-percen keresztül rugózott a részleteken - mint ahogyan a fegyverskála végigzongorázása a láncfűrésztől a szamuráj-kardig is ugyanígy a reflexió eredménye. A tékás rendezők időnként "leakadnak" saját jeleneteiknél, a részleteket óriásira nagyítva, a hangsúlyokat is eltúlozva - azért, mert úgy tekintenek saját filmjükre, mint a nagy klasszikusokra, amiken felnőttek. Nemcsak megírnak egy-egy jelenetet, de újra- és újraírják, a részleteket pedig - mintha többedszerre néznék meg, egyre jobban kidolgozzák :) A Kutyaszorítóban esetében például az egész film egy darab nagy jelenet, egy egyfelvonásos dráma (plusz a bevezető jelenet). Tarantino e véres, de remek filmjében egy darab jelenetben rejlő drámaiságot nagyított fel (nagyon profin) annyira, hogy egy egész film kijött belőle.





Ami azonban korábban még jól működött, ennél a projektnél durván befuccsolt, mert a Holokauszt nem játék, a néző pedig nem tud partner lenni a tapló poénkodásban. Ha egy gengszter-jelenetben adott egy csaj, aki tégla, és fél, hogy lebukik, és egy asztalhoz kell leülnie a gengszterbanda vérszomjas hóhérjával, pezsgőzni és rétest falatozni, hogy minden egyes rezdülése akár a lebukásához vezessen - jó jelenet egy 2 dimenziós karaktereken alapuló ponyvaregényben (ezúttal nem a Ponyvaregény c. filmről beszélünk - a szerk.). Egy gengszterlány a halál torkában - véres szitu, de ízlés dolga, ha valakinek bejön, tulajdonképpen tök oké is lehet. Ugyanez azonban egy zsidó lánnyal, akinek a családját a nácik lemészárolták, ráadásul konkrétan ez az ember tette - már totálisan más helyzet. Ismét egy szabálytalan művelet - blue screen: a Holokauszt nem 2 dimenziós történet, éppen ezért nem alkalmazhatóak rá a 2 dimenziós ponyva-sztorik dramaturgiái. Nem működik egy olyan, 2 dimenziós, képregényszerű történet, hogy nácik vs. zsidók, náci-vadászok vs. zsidó-vadászok (ez a szó a trailerben is elhangzik), nem működik, mert nem működhet. A nácizmus c. történetben, a Holokauszt történetében nem ugyanolyan "hősök" vannak, mint egy mezei kungfuban, és ez a történet eleve nem olyan, hogy bárki egy éttermi asztalnál - vagy egy nagy-bevétel reményében írt forgatókönyv sorait pötyögtetve csak úgy leakaszthat.

Jean Luc Godard például Spielbergnek nyílt levélben a szemére vetette a Schindler Listájával kapcsolatban (amit a Filmvilág le is közölt anno), hogy bűn volt újra felépíteni a koncentrációs táborokat (ekkor Godard még nyilván nem látta a filmet:)). E szempont azonban nagyon is létező és fontos szempont: a kegyelet szempontja. Ha valakit megtámadnak és agyba-főbe vernek skinhead-ek, neonácik, akkor az illetővel nem fogunk arról poénkodni, hogy "hello, van egy jó vicc, úgy kezdődik, hogy két szkinhed ver egy 165 centis srácot, mint amilyen Te is vagy". Nem, ez nem poén. Annyira nem poén, hogy például a komoly érzelmi világú Clint Eastwood csak úgy volt képes elkészíteni az Iwo Jima-as filmjét, hogy mindkét oldal nézőpontjából elkészítette ugyanazt a filmet. Azaz egy-egy konfliktussal kapcsolatban még az elkövetők, a "rossz fiúk" fájdalmát is tiszteletben tartjuk, nemhogy az áldozatokét - ha humánusak és komolyak vagyunk. És most gondoljunk bele, hogy milyen lesz (lenne), ha ez a filmje Tarantino-nak eljut arra a stádiumra, amelyre a Kutyaszorítóban már eljutott: ha video game lesz belőle. Látod magad előtt, kedves olvasó? Jön a "zsidó medve", a "zsidó vadász", előkerülnek a baseball ütők, a skalpoló kések, és aki veszít a játékban, az másnap azt mesélheti el az isiben: tegnap 2x megskalpoltak. "Mi voltál, zsidó vagy náci?" - kérdezi a tizenéves osztálytárs. Előbb utóbb pedig eljutunk oda, hogy csomó ember azt mondja, "miért, a zsidók is írtották a nácikat, a nácik is írtották a zsidókat", "egyik tábor, másik tábor, az erősebb győzött, ez minden" - nos, ezért gáz a történelembe belekeverni a ponyvaregényeket. Nagyon-nagyon nagy gáz. Szabálytalan művelet - FATAL ERROR.





:::: kétségbeesve keresni pénzt: Tarantino és a válság

Ami Tarantino új filmjét illeti, gondoljunk nyugodtan a maffia-sztorikra. A maffiával kapcsolatban is mindig az a gáz, ha valaki túl mohóvá válik, ha túl sokat akar. Tarantino-val detto ez történt. Itt van a mozi 2008-2009-ben - eleve válságban a letöltögetéseknek és a házimoziknak köszönhetően, de erre rájön még egy világválság is, és a CGI-alapú (Computer által Generált Imgae-ek) mozi, az olcsó és kezdetben baromi látványos filmek új generációja, a mozi-történelem következő "nagy" korszaka - az első silány korszak. Tarantino a létéért küzd, a fennmaradásáért. A kölykök, ahogy ő gondol a közönségére, hamar felejtenek. Ha fenn akar maradni, ha szeretné biztosítani, hogy 6 év múlva ismét előugorhasson egy dobozból egy új filmmel, most valami látványos sikert kell produkálnia. Most arra van szüksége, hogy mindenki róla és az új filmjéről beszéljen. Valahogy így jöhetett létre az Inglourious Basterds - Quentin Tarantino nagy dobása. Egy nagy balhé, egy nagy filmes balhé - ami így vagy úgy, de mindent visz, ami olyan, hogy mindenki arról beszél. Tarantino túl sokat akart. Túl mohóvá vált - és ez probléma. Sajnáljuk, hogy sem a Jackie Brown, sem a Kill Bill, sem a 4 Szoba nem hozott neki valós elismerést. Sajnáljuk, és megértjük, ha rossz érzés volt az elmúlt évek során úgy bulizgatnia a Hollywood-i krimókban, hogy egyre kevesebben figyeltek rá, néztek fel rá úgy, mint a film fenegyerekére, mint egykor (ha Tarantino hű akarna lenni önmagához, és ha akarna egy rendes filmet készíteni, egy őszinte filmet, akkor egy egykori NDK úszóbajnok nőről írna forgatókönyvet, aki régen a csúcson volt, most meg kiszuperált, bajuszos férfi-nőként bámulnak rá).

Tarantino ezúttal túl sokat akart - és túl agresszíven. Szerette volna jóvá tenni eddigi nem-teljesen - igazi sikereit, éspedig dupla vagy semmi alapon, úgy, hogy ez most majd mindent visz.



:::: remény

Összességében 2 dolgot remélhetünk. Remélhetjük, hogy Tarantino következő mozija nem arról szól majd, ahogyan a japánok írtották a kínai embereket (lásd a Nanking-i Mészárlás 1937-ben), a legeslegbrutálisabb módon (ne tudd meg). Pedig az esélye ennek eléggé nagy, lévén Kína stratégiai hely - ott van az akció, Soros György is ott nyomul, az USA ott nyomul, de még a magyar Political Capital is :) Reméljük (és ebben tényleg az van, hogy jót akarunk magunknak is, meg Tarantino-nak is), hogy a következő filmjében, 2015-ben,.vagy akár hamarabb is, pl. 2012-ben, egy értelmes és értelmesen izgalmas filmmel áll majd elő, és bebizonyítja, hogy a tény, hogy a mozi a kisujjában van, a nézők számára nem rossz, hanem jó dolog :) Tényleg drukkolunk a következő filmjének, és persze drukkolunk a Weinstein-fivérek sikereinek, üzleti túlélésének is, akik e filmet producelték, és most már ott tartanak, hogy utolsó esélyük egy durva horror-film bemutatása lesz ...
-jepe-
2009-08-13

Címkék: Tarantino, Ponyvaregény, film, Becstelen Brigantyk, Inglourious Basterds, Holokauszt, Dennis Hopper, náci, zsidó



:::::::
  LÁSD: Becstelen Brigantyk info-file
:::::::
 Inglorious Bastards 2009.