Romkocsmák, kocsmaromok - romvárosban

Meglehetősen szomorú látványt nyújt ma az egykori Sark-kert, egy salakos placc, szocializmusból visszamaradt színes fémkerítésével, rajta egy-két hobbit hangulatú és méretarányú építménnyel, amelyek, mintha a gyermekkorunk egyik helyszínére térnénk ma vissza, túl kicsik, túl egyszerűek, és elhinni is nehéz, hogy itt egykor egy kultúra virágzott - egykor: értsd tavaly nyáron. Szomorú látvány, de még szomorúbb, ha belegondolunk, miről szól. A Sark-kert Budapest kulturális metaforája, átmenetiség, eldobhatós kulturális vázak (infrastruktúra), melyek mint a hajóroncsok, akár korallzátonyok, kultúrák létrejöttéhez szolgáltathatnának alapot - ha nem volnának ideiglenességre, elbontásra ítélve. Az óriásgyíkok módszere ez, ők nem gyilkolnak, csak megharapják áldozatukat, és szájukban a rengeteg felzabált hús rothadó maradványaiból olyan mérgek keletkeznek, amelyek az áldozatot hosszabb távon halálra ítélik - a lomha hüllőknek elég szemmel tartaniuk az áldozatot, hogy mikor múlik ki, mert mindez csak idő kérdése. Vagy talán nem ugyanezzel az ősrothadással találkozunk a Sark-kert esetében?



Kezdetben vala a Sellők és Sirályok. Egy azóta elsüllyedt kultúra (önmagán belül értelmezve) polgári miliőjét hirdető maradványa - mint egy gyönyörű kastély a múltból. E múlthoz visszanyúlva (a retro Budapesten már a '90-es évek közepén elkezdődött) fedezték fel és népesítették be szubkultúrával a placcot '96-ban, '97-ben (?) a Tilos-DJ-k és Venczel Csaba, az egykori Art Café vendége, a Vox és a Kultiplex kultikus "vendéglátósa". Az átmenet a szocializmusból a kapitalizmusba nem volt akadály, a hely elsüllyedt hajóroncs módján nem rozsdásodott elhagyatva, élet ütötte fel a fejét rajta, kultúrának szolgáltatott alapot, és megvalósult a folyamatosság, rendszereken, időkön és kultúrákon átívelve. (a fotón: sarkkert 2008-ban)

Ha már itt tartunk, a Kultiplex is ilyen volt. Az egykori Kinizsi mozi, túlélve a rothadó szocializmust, új életre kelt, a keresztségben a Blue Box nevet kapta, amely azt hirdette, hogy ez egy mozi - is, nemcsak szórakozóhely. Itt lehetett látni Szirtes András Forradalom Után c. filmjét, éspedig úgy, hogy cigizni is lehetett közben, mert esténként a nézőtéren ez megengedett volt (a dohányzásról azóta szerencsére kiderült, hogy nagyon durva függőséget okoz, és nagyon durván roncsolja az ember egészségét, közérzetét, fizikai állapotát, és senkinek sem ajánljuk, hogy rágyújtson - de ez akkor jó volt), de az is itt történt meg, hogy az Álombrigád főszereplője, miután megváltotta a jegyét, itt várakozott az előcsarnokban, a tér négy felső sarkában elhelyezett tévék alatt, melyeken az MTV ment. A Kultiplex egyáltalán nem ment messze a partyknak és koncerteknek egyaránt helyet adó Blue Box koncepciójától. A folyamatosság, lám, ismét megvalósult, rendszereken, időkön, évtizedeken átívelve.



Kronos azonban idővel felzabálja saját gyermekeit, az ősrothadás, amely nemcsak Csernobilt rogyasztotta össze, de a Berlini Falat és a szocializmust is lebontotta, az ősrothadás, amely gyakorlatilag az új életet létrehozta, végül utolérte a jelent, és megharapta. Magyarország az ősgyíkok szigetévé vált, ők tartják ellenőrzésük alatt a terepet, lesik, mi mikor roggyan meg, mi mikor dől össze. Az idő nekik dolgozik - az arctalan enyészetnek.


Nézzük csak meg, miféle erők alakítják Budapest kulturális domborzatát, miféle gyűrődéseket hoznak létre, miről szól a rendszer, mi emelkedik kik, és mi süllyed el. Kezdjük a Rác kerttel, amely egy barátságos placcon valóságos népkertként funkcionált - évekig. Virágzó kultúra jött létre a semmiből, a semmin, amit a fehér murva reprezentált. A kultúra olyan, mint egy gyomnövény, ha nem irtják ki direkt, akkor szinte magától megtelepedik. A Rác kert eleve ideiglenesen jött létre, mégis maradandó alkotássá vált, Budapest néhány évét bearanyozta. Sajnos, nemhogy az unokáink, de már unokatestvéreink sem fogják látni - és nincs helyette más. A tulajdonosok ugyan kaptak egy placcot a Várban, de a pesti, budai éjszakai kultúr-szórakozók nem, ők egyszer ugyan felmehetnek a Várba, vegyülni egy kicsit a turisztokkal, de akármit mondunk, a hely, ami az övék volt, eltűnt.




Nem tűnt el azonban a Rom Kert, sem a Zöld Pardon, sem a Rio. Ez persze metafizikailag mégsem igaz, hiszen nagyon is eltűntek. A Rom kert például kezdetben osztozott a Rác kert közönségén, simán megvalósult az átjárás, ugyanígy a ZP-vel is (a Rio már más, az már egyből olyan volt, mint amilyen ma). Akkoriban a ZP még csak annyi gyanúsat produkált, hogy időnként megkéseltek ott egy-egy embert, vagy amikor odabent valaki orrba ütött egy angol turistát, a beengedők a vérző orrú áldozatot dobták ki. Eredetileg azonban nagyon jó hely volt, egy park, egy közterület, ahol az emberek hűsöltek, beszélgettek, fröccsözgettek, mint egy üdülő kertjében.

(a fotón: a MUMUS)

Volt fű (innen jött a neve, hogy Zöld), semmi beton, semmi kerítés. A dolgok azonban továbbfejlődtek, és mára egy ipari létesítmény, tapló vidéki diszkókat megszégyenítő beengedőrendszerrel, lehet, hogy a kerítésbe áramot is vezettek. Belépőjegyet szednek közterületen, az ideiglenes építmények szezonokon átívelően ott tartózkodnak, és nem akárki mehet be, csak akit beengednek. Közben a politika is csúnyán rátelepedett, úgyhogy ez lett a XXI. sz. Zánkája :)



Igen, kérem, bizonyos dolgoknak kedveznek az uralkodó áramlatok, bizonyosaknak nem. A Rác kert elsüllyedt, elenyészett, a ZP nem, sőt, mellette kinőtt az ikertesója is, a Rom kert dettó él és virul. Hogy a kép teljes legyen, a Rác kert elődjeként funkcionáló Platános is megszűnt - a régi tulajdonosok, működtetők elveszítették, és helyettük újak jöttek, új árakkal, új kultúrával, új emberekkel, és a platánfa alatt, ahol egykor Krúdy vagy Antal István Juszuf, vagy Bódy Gábor fröccsöztek, ma már csak egy darab no-name terasz található, méregdrága árakkal, a turisztok meg nem is értik, mi volt ebben a placcban a poén, mitől volt ez kult-hely - de nem is érthetik.



Lehetett volna persze más is az áramlás iránya, lehetett volna más a politika (LvMP:)), lehetett volna, hogy a zseniális belvárosi helyek terjednek el, és ütik fel a fejüket vidéken is. A kultikus, emberközpontú, sörözős, fröccsözős, beszélgetős, kockás-terítős retro kultúr-helyek szaporodhattak volna el vidéken is, ahelyett, hogy Budapesten is a BIG MONEY, vidéki diszkókat idéző ipari- szórakoztató helyek virágzanának. Budapest még tartja magát, utolsó lehelete a Bambi presszó, amely a kb. '70-es évek óta változatlan, és ott van az Avar is, de ha körülnézünk, a helyek, ahova ma az emberek járnak, olyan helyek, ahova unokáink, de fiatalabb unokatesóink sem fognak járni. Ideiglenes helyek. Romkocsmák, amelyek lehetnének romantikusak is, ha nem arról lenne szó, hogy lebontás, privatizáció helyett, illetve előtt, amíg pénzt ad, a kultúra osztozhat a helyen a csótányokkal, pincebogarakkal, és a belvárosiak megpróbálhatják jól érezni magukat - addig, ameddig csak lehet.

Jól érezhetik magukat például a Corvin tetején - a szocializmus egyik konzum-bástyáján, amely a Skála Metró idősebb testvére (amely ugyancsak elrohadt időközben, a felüljáróval együtt, amely akár az azt átnedvesítő hontalan-vizelettől is összeomolhatna).

(a fotón: a kertem)


A Kertem ugyanolyan ideiglenes placc, mint amilyen a Sark kert volt. A Dürer kert hatalmas alapterületű udvarán szertetekintve pedig az embernek óhatatlanul a néhai Kultiplex jut az eszébe - ha egy percre képesek vagyunk a rendszer szemével nézni a dolgokat, azt látjuk, micsoda hatalmas, "kihasználatlan" terület. Az Ellátó mellől több házat is kivágtak már, az egész szocializmusból visszamaradt Klauzál tér pedig József Attila Külvárosi éj c. versét juttatja eszünkbe. Nem tudjuk nem érezni: az ősgyíkok által ellenőrzött területen járunk, minden, amit látunk, szigorúan időleges.

A jövő felé haladva utunkat bomlás, lebontások szegélyezik, és nem épülés. Irodaházak, kelet-német stílusú üveg+fém & beton tákolmányok persze nagyban épülnek. A pénz persze dolgozik, az arctalanságot építve hagyja hátra örökségét a jövőnek - legyalulva közben az emberi kultúra spontán kitüremkedéseit. Vicces, hogy a liberalizmus (gazdasági értelemben) a sok kisebb, a kisebb és nagyobb egymás mellett élése helyett a kicsiket felzabáló nagyok, az egy nagy, az egy-két nagy létrejöttét célozza. Tisztára, mint a bevásárlóközpontok. Ahelyett, hogy sok-sok üzlet fizetne bérleti díjat a városnak, egy darab tulajdonos cégnek fizet mindenki. Egy nagy, a sok kicsi helyett. Verseny helyett központosítás (fura ellentmondás, a belegondolunk). A bevásárlóközpontokat idézik az olyan létesítmények, mint az Álom Sziget, Budapest VIP szórakozó- és szabadidős negyede, vagy Sukoró, a kaszinókomplexum, illetve a Kopaszi Gát, amelyről természetesen mindannyian elmondjuk naponta legalább 2x, hogy "jó hely" :) A belvárosiak, a nép, az emberek, akik itt élnek - meghúzhatják magukat egy-egy ideiglenes helyen, mint valami buszmegállóban, hogy amikor eljön az idő, elmenjenek, és ne maradjon utánuk semmi. Az ősemberek barlangrajzai fennmaradtak, az Akropolisz, bár a festés lejött róla, fennmaradt, és a mai Athéniak ugyanott grasszálhatnak, ahol elődjeik. A budapestiek azonban másban élnek, sorsukat a rozsda marja, kultúrájuk az enyészetnek van kitéve. Azt mondja nekünk a rendszer: csak bérlők vagyunk itt, az élet nem rólunk szól, egy-két graffitit elnyomhatunk a falakon, de ez a maximum, ami utánunk marad.



(a fotón: a Mumus)



Egy New York-i srác mondta, hogy mennyire tetszik neki a Mumus (fotókról). Mondta, hogy egy New York-i házra emlékezteti, ahol egy party során nézett körül. A kedves tulaj körbevezette, a házban minden megmaradt olyannak, mint amilyen 1926-ban volt, a telefonok, a tapéták, a szófák, a kádak, az ajtókilincsek, a lámpák, minden. Szép dolog, hogy ez jut eszébe a Mumusról. Ugyanakkor tény, hogy a Mumus nemhogy 80 év múlva, de már 8 év múlva sem lesz ott, ahol ma. A Mumus olyan, mint egy menekülttábor - jövő nélkül. Ha Huszárik Zoltán ma élne Budapesten, lehet, hogy az Elégia c. filmjét a szórakozóhelyekről, és a polgári szórakozást, a tradicionális társas érintkezést feladni nem akaró emberekről forgatná. Lehet, hogy ha Jeles András ma készítené a Kis Valentinó-t, a film végén szereplő Titanic-jelenet a film elején lenne, a film pedig konkrétan egy (vagy több) szórakozóhelyről szólna.

A rendszer logikája, az uralkodó áramlatok iránya, természete, a politika persze nagyon is átlátszó. Pénz vs. emberek, üzletházak vs. a társas érintkezés emberközpontú helyei, profit vs. a városlakók tünékeny élete. Nagyon komoly filozófia húzódik meg emögött egyébként, amit egy szóval úgy lehetne leírni, hogy Las Vegas - azaz birodalom műanyagból. Las Vegas lényege (ne feledjük, gengszterek találták ki, konkrétan Bugsy Siegel, Meyer és Lensky támogatásával - Meyer a MGM-ből), a rezervátum-, illetve magán-birtok jelleg. Nem a létező kultúrába, városba illesztenek valamit, hanem létrehoznak, elkerítenek egy teljesen új területet, ahol a határokon belül más törvények uralkodnak, és itt, ezen az új világon, ezen a zárt rendszeren belül működtetik, amit csak akarnak. Full control, teljhatalom - ja, és még egy apróság: a versenytársak kiiktatása. Fenébe a bizniszel, jöjjön inkább a biznisz of the biznisz! Csináljunk mi is egy kocsmát, egy bárt, legyünk ezer-egyedikek a piacon? Vagy hozzuk létre a bár-kocsma.diszkó plázát, és ha bárki diszkót, kocsmát, éttermet akar nyitni, nyissa a mi birtokunkon.

(a fotón a Mumbai-i tojás)

Ma már, akármilyen döbbenetes is, a kereskedelmi tévék tudatos kultúra-"építése" révén rengeteg ember jár étterembe, sőt, szórakozóhelyekre is plázában. Sőt, már készül a CET (nem közép európai idő, hanem bálna), a Budapest új szórakozóhely-plázája. A BÁLNA terve a budapesti városi legenda szerint úgy jött létre, hogy a fineszes magyarok gondolták, kellene nekünk is valami, ami nagy, látványos, és építészetileg már bizonyított (azaz nyert már díjat). A Pompidou BP túl konzervatívnak tűnt, de az ötletekért külföldre kalandozó magyar csapatok egyike felfigyelt Londonban a 30 St. Mary üzletközpontra, és a gondolták, nekünk is kellene egy ilyen, vagy valami ilyesmi. Mit gondoltok, hogy készült annak idején a Csajka autó, a Zsiguli vagy a FED fotókamera? Felderítő, kalandozó csapatok hozták haza az ötletet. Egy az egyben lemásolni persze nem lehet London Uborkáját, hosszas rágódás és ötletelés után azonban megszületett a magyar verzió: fektetett uborka. Nem álló, hanem fektetett. További ötletelés után pedig sikerült azt is kitalálni, hogy mire hasonlít a fektetett uborka, mert mégsem hívhatjuk a magyar csodát fektetett ubinak, nem igaz? Így jött létre a zseniális bálna név, alias cet, amit ha CET-nek írunk, már tejesen profin hangzik, mintha mozaik szó lenne (a nagymamák, akik oda viszik majd unokáikat ebédelni, úgy fogják mondani: "szí-í-tí" :) Sajnos, nem lesz olyan szép, mint a Mumbai-iak tojása, amely ugyancsak 2010-ben készül el, és amely sem nem fekvő, sem nem álló, hanem félig döntött - de nyilván nem is ez volt a cél.




Budapest új álom-szigete, a fektetett uborka, a SOHO-PLÁZA nincs odavetve az enyészetnek. Az óriás CET-et a jövőnek szánja Budapest vezetése. A CET-nek helye van a hivatalos jövőben, nem úgy, mint azoknak a helyeknek, ahova ma az emberek járnak. Budapest, sajnos, nem olyan, mint Prága. Sajnos, nagyon nem olyan. Nálunk nincs emléktábla a Vén Diákon, ahol Melis László a Mosoly Birodalma zenéjét komponálta, Szentendrén pedig sem a bezárt Galéria Drink bár, sem a Kedves, sem az Édességbolt nem jelzi, hogy feLugossy László anno napi bontásban a törzsvendégük volt, az egykori Kopaszi Gáton sem hirdeti semmi, hogy egykor Szirtes András ott élt és dolgozott, és közben az Aranyhalban múlatta az időt.

Az még hagyján, hogy az üzlet, a pénz birodalma párhuzamosan épül az emberek birodalmával, de az, hogy üzletemberek, Bugsy Siegel-ek központokat építsenek, amelyek majd magukba darálják Budapest elszórt, sokszínű, plurális kultúráját, nem egy elfogadható fejlemény (Bugsy Siegel mellesleg jófej volt, le akarta lőni Mussolinit, a Pink Flamingo pedig zseniális ötlet volt a részéről, igazi látnok volt, aki nem kötött kompromisszumot a kivitelezéskor - végül az életével fizetett ezért - lásd Barry Levinson csodálatos filmjét).

A kultúrát igenis támogatni kell. Olyan helyekre van szükség, mint a Toldi Mozi (vagy az Odeon-Lloyd), amely egyrészt folyamatosságot ápol, ami a város vitális szükséglete, másrészt úgy ad helyet a jelenben élők számára, hogy nincs benne ideiglenes jelleg. 10-15 év múlva, ha valaki elsétál a Toldi mellett, remélhetőleg simán mondhatja majd gyerekeinek, hogy igyunk meg itt egy fröccsöt vagy egy sört, és hozzá teheti, annak idején rendszeresen ide jártam. A Gödör is ilyen létesítmény (bár ma már azzal, hogy egy hatalmas ital-kimérő placcá változtatták az egykori kultúrcentrumot, bódék, toi-toi-ok felállításával, és a teljes terület asztalokkal való lefedésével, rendesen meglökték a lepusztulás lejtőjén). A Gödör is ilyen - eredetileg. Fontos, lenne, hogy odafigyeljünk, hogy ilyen is maradhasson.

Fontos lenne, hogy odafigyeljünk, a várostervezésünk biztosítson helyet az embernek is, aki az utcákat koptatja, hogy ne holmi díszletvárosban éldegéljünk, mint valami kempingben, hogy ami ma körül vesz bennünket, amiben ma élünk, ne olyan legyen, mint a térképen nem is szereplő díszlet-tér, a Városház téren, műdombokkal, kockakő-halmokkal, és egy ízben műanyag betűkből kirakva a szlogen, hogy Budapest a Szabadság Fővárosa (Párizs, London, de még Bukarest is nyilván belepirultak, hogy eloroztuk tőlük e címet). A díszletváros, amelyben minden pusztulásra, cserére, szanálásra van ítélve, ahogy lement egy aktuális turnus, nem más, mint egy műanyag rabszolgatelep, egy bentlakásos Disneyland, ahol szögesdrótok helyett villanypásztorok: kereskedelmi tévécsatornák őrzik a rabszolgákat.

A Bambi, a Kiadó, az Ellátó gyönyörű helyek, New Yorkban, Londonban nyilván nem egyik napról a másikra élnének - és így az emberek sem, akik ott múlatják az időt, akik oda járnak a társas érintkezést gyakorolni. Eddig is lehetett volna más a politika, de sajnos, nem volt más - ezt kaptuk, amit. Mostantól viszont rajta kell legyünk, hogy mindez megváltozzon, hogy nekünk, embereknek, városlakóknak valós helyünk legyen a városunkban - és ne csak az üzletemberek által számunkra elkerített területen fogyasszunk, mint a legelőről legelőre terelt birkák.