2009-09-01
Matatek Judit - a stramm lány
Az utóbbi 20 éve legemberibb filmje (a Simon Mágus mellett) a Vakvagányok. Főszereplője, Matatek Judit, igazi csillag, társszereplői pedig potenciálisan mind boldog emberek, mert valami nagyon jó dologban vehettek részt, amivel tényleg maradandót alkottak. Sajnos, a filmeknél egyszer mindig eljön az idő, amikor túlélik az embereket. Valahol persze szép, de közben nagyon szomorú pillanat ez - különösen, ha egy ilyen igazságtalanul fiatal csillagról van szó...
A Vakvagányok sokkal több, mint egy rendező egyik filmje, sőt, sokkal több, mint egy film
, ami egy adott évben megjelent, "kijött" a többi között. A Vakvagányok egy akció-film, a szó performance-művészeti értelmében akció, egy kitüntetett idő intervallum, amely során soha vissza nem térő módon éltek, alkottak, nevettek, lélegeztek egymás mellett a film alkotói. Egy egyszeri és nagyszerű kis sziget az időben, amelynek különlegessége, hogy nemcsak utólag tűnik szépnek és jelentőségteljesnek, de menetközben is az volt, maximálisan, hiszen azokat a pillanatokat tudatosan, a jövő számára élték át, a lehető legintenzívebben.
A Vakvagányok egy játékos, barátságos film, amelyre Tímár Péter nagyon büszke lehet, illetve ami miatt nagyon nagyra értékeljük Tímár Péter munkásságát és személyét egyaránt. Egy barátságos film, amely meglepő mértékben árasztja el nézőit a legszebb emberi dologgal: empátiával. A Vakvagányok ablakot nyitott nézői számára, lehetőséget adott nekik, hogy bepillantsanak oda, ahova fizikailag nem lehetséges: a vak fiatalok, vak emberek életébe. Nem csupán az történt, amit a felületes szemlélő lát, azaz, hogy Tímár Péter és stábja a barátságos történetet vászonra vitték - az igazi nagy tett persze az volt, hogy miközben a történetet vászonra vitték, ők maguk is ténylegesen részesei lettek annak a találkozásnak, amit a film nézőivel megosztottak, és a film vak szereplői is ténylegesen részeseivé válhattak annak az élménynek, amit a film karakterei a történet szerint átéltek - egy közös előadás létrehozás során.
Lelkesítő film volt - egy életre szóló élmény. Azóta nap, mint nap, amikor az utcán valaki fehér bottal jön, egészen másképp látod, egészen másképp szólítod meg, másképp méred fel azt is, hogy milyen információkra volna szüksége, másképp látod őt - mert belülről látod. Pontosan azt látod,
hogy milyen lenne neked az ő helyében, milyen átkelni a Thököly-Hungária körút kereszteződésénél egy kora-őszi reggelen, a háborús időket idéző módon egyenetlen úttesten, amit még egy villamos sín és szabálytalan padkák is tarkítanak, úgy, hogy közben a lámpák nem adnak ki megnyugtató hangjelzést, hogy "még mindig zöld", hanem csak némán világítanak, azoknak, akiknek van szerencséjük látni, úgy, hogy közben a villamosok mellett hatalmas kamionok dübörögnek a Hungárián, centikre a járdától, a szél, amit kavarnak, önmagában elsodorhat bárkit. Amíg neked a reggel még e zord környéken is gyönyörű fényekkel kedveskedik, mások tompa vaksötétben igyekeznek előre.
A Vakvagányok nagyszerű film. Mindenki számára ablakot nyitott. Matatek Judittal a vakok és gyengén látók számára új időszámítás kezdődött. A gyönyörű lány, aki saját szépségét tükörben hiú módon nem csodálhatta meg, igazi pioneer lett, láttuk a tévében, ahogy arról mesélt, semmiről sem akar lemaradni csak azért, mert vak, beleértve olyan hagyományosan a vakoktól elzárt területeket, mint amilyen a hegymászás. A Vakvagányokban a legszebb dolog az, hogy nem Judit életének legnagyobb és legszebb élménye lett, hanem egy kapu, egy ablak, egy dobbantó-deszka - a kezdetek filmje lett.
Később valahányszor arra lettünk figyelmesek, hogy a lány, aki előttünk fut a szigeten, egy finom sálat fog a kezében, amelynek másik végét egy másik lány fogja, aki vele fut - tudtuk, megértettük, hogy ő nem lát. Persze, hogy tudtuk, hiszen Judit volt az. Simán felismertük, csak elsőre meglepő volt, hiszen hagyományosan nem számítottunk rá, hogy egy vak lány fut előttünk - meglehetősen jó tempóban. Ha nincs a
narancssárga sál a kezében, észre sem vesszük, hogy vak. Ha nincs a narancssárga sál, és nem értjük meg, miről szól az a sál, sosem gondoltuk volna, hogy a stramm lány, aki előttünk fut, vak. Ha nincs Tímár Péter filmje, ha nincs Matatek Judit, talán sosem értettük volna meg, miről szól az a narancssárga sál. Így azonban volt szerencsénk látni, hogy ő az, volt szerencsénk látni, hogy az élet -bár nem is hinnénk-, mégis ugyanazt a fantasztikus futás-élményt kínálja Judit és társai számára is, mint nekünk, többieknek, még ha nekik ezerszer több akaratra, vitalitásra, erőre és ügyességre is van szükségük, hogy éljenek a lehetőséggel. Judit összehozott minket, hétköznapi embereket a vakok társadalmával, és nem tudunk eléggé hálásak lenni neki ezért. Ma már nem úgy gondolunk a vakokra, mint korábban. Ma már konkrétan gondolunk rájuk. Ma már úgy gondolunk rájuk, mint Judit társaira, mint a barátunk barátaira, mint saját barátainkra. Ma már úgy gondolunk rájuk, mint akik velünk együtt futnak a szigeten, hegyet másznak, élnek, szeretnek, gyönyörködnek az élet kínálta szépségekben - ugyanúgy, mint mi, hétköznapi emberek, csak persze nem éppen hétköznapi módon :)
Matatek Judit egy nagyon szép és stramm lány, hiánya megrendítő, feledni őt azonban lehetetlen. Élete fonalát a párkák kegyetlenül rövidre vágták (a tibetiek szerint: ezúttal), Judit azonban így is jelesre teljesített, amivel mindannyiunknak, hétköznapi és nem hétköznapi embereknek egyaránt rengeteg energiát, inspirációt ad. Hiányzik, mert nincs itt, a pohár azonban a rá jellemző módon mégis tele, hiszen pont amiatt hiányzik, amit itt hagyott, maga után.
, ami egy adott évben megjelent, "kijött" a többi között. A Vakvagányok egy akció-film, a szó performance-művészeti értelmében akció, egy kitüntetett idő intervallum, amely során soha vissza nem térő módon éltek, alkottak, nevettek, lélegeztek egymás mellett a film alkotói. Egy egyszeri és nagyszerű kis sziget az időben, amelynek különlegessége, hogy nemcsak utólag tűnik szépnek és jelentőségteljesnek, de menetközben is az volt, maximálisan, hiszen azokat a pillanatokat tudatosan, a jövő számára élték át, a lehető legintenzívebben.
A Vakvagányok egy játékos, barátságos film, amelyre Tímár Péter nagyon büszke lehet, illetve ami miatt nagyon nagyra értékeljük Tímár Péter munkásságát és személyét egyaránt. Egy barátságos film, amely meglepő mértékben árasztja el nézőit a legszebb emberi dologgal: empátiával. A Vakvagányok ablakot nyitott nézői számára, lehetőséget adott nekik, hogy bepillantsanak oda, ahova fizikailag nem lehetséges: a vak fiatalok, vak emberek életébe. Nem csupán az történt, amit a felületes szemlélő lát, azaz, hogy Tímár Péter és stábja a barátságos történetet vászonra vitték - az igazi nagy tett persze az volt, hogy miközben a történetet vászonra vitték, ők maguk is ténylegesen részesei lettek annak a találkozásnak, amit a film nézőivel megosztottak, és a film vak szereplői is ténylegesen részeseivé válhattak annak az élménynek, amit a film karakterei a történet szerint átéltek - egy közös előadás létrehozás során.
Lelkesítő film volt - egy életre szóló élmény. Azóta nap, mint nap, amikor az utcán valaki fehér bottal jön, egészen másképp látod, egészen másképp szólítod meg, másképp méred fel azt is, hogy milyen információkra volna szüksége, másképp látod őt - mert belülről látod. Pontosan azt látod,
hogy milyen lenne neked az ő helyében, milyen átkelni a Thököly-Hungária körút kereszteződésénél egy kora-őszi reggelen, a háborús időket idéző módon egyenetlen úttesten, amit még egy villamos sín és szabálytalan padkák is tarkítanak, úgy, hogy közben a lámpák nem adnak ki megnyugtató hangjelzést, hogy "még mindig zöld", hanem csak némán világítanak, azoknak, akiknek van szerencséjük látni, úgy, hogy közben a villamosok mellett hatalmas kamionok dübörögnek a Hungárián, centikre a járdától, a szél, amit kavarnak, önmagában elsodorhat bárkit. Amíg neked a reggel még e zord környéken is gyönyörű fényekkel kedveskedik, mások tompa vaksötétben igyekeznek előre.
A Vakvagányok nagyszerű film. Mindenki számára ablakot nyitott. Matatek Judittal a vakok és gyengén látók számára új időszámítás kezdődött. A gyönyörű lány, aki saját szépségét tükörben hiú módon nem csodálhatta meg, igazi pioneer lett, láttuk a tévében, ahogy arról mesélt, semmiről sem akar lemaradni csak azért, mert vak, beleértve olyan hagyományosan a vakoktól elzárt területeket, mint amilyen a hegymászás. A Vakvagányokban a legszebb dolog az, hogy nem Judit életének legnagyobb és legszebb élménye lett, hanem egy kapu, egy ablak, egy dobbantó-deszka - a kezdetek filmje lett.
Később valahányszor arra lettünk figyelmesek, hogy a lány, aki előttünk fut a szigeten, egy finom sálat fog a kezében, amelynek másik végét egy másik lány fogja, aki vele fut - tudtuk, megértettük, hogy ő nem lát. Persze, hogy tudtuk, hiszen Judit volt az. Simán felismertük, csak elsőre meglepő volt, hiszen hagyományosan nem számítottunk rá, hogy egy vak lány fut előttünk - meglehetősen jó tempóban. Ha nincs a
narancssárga sál a kezében, észre sem vesszük, hogy vak. Ha nincs a narancssárga sál, és nem értjük meg, miről szól az a sál, sosem gondoltuk volna, hogy a stramm lány, aki előttünk fut, vak. Ha nincs Tímár Péter filmje, ha nincs Matatek Judit, talán sosem értettük volna meg, miről szól az a narancssárga sál. Így azonban volt szerencsénk látni, hogy ő az, volt szerencsénk látni, hogy az élet -bár nem is hinnénk-, mégis ugyanazt a fantasztikus futás-élményt kínálja Judit és társai számára is, mint nekünk, többieknek, még ha nekik ezerszer több akaratra, vitalitásra, erőre és ügyességre is van szükségük, hogy éljenek a lehetőséggel. Judit összehozott minket, hétköznapi embereket a vakok társadalmával, és nem tudunk eléggé hálásak lenni neki ezért. Ma már nem úgy gondolunk a vakokra, mint korábban. Ma már konkrétan gondolunk rájuk. Ma már úgy gondolunk rájuk, mint Judit társaira, mint a barátunk barátaira, mint saját barátainkra. Ma már úgy gondolunk rájuk, mint akik velünk együtt futnak a szigeten, hegyet másznak, élnek, szeretnek, gyönyörködnek az élet kínálta szépségekben - ugyanúgy, mint mi, hétköznapi emberek, csak persze nem éppen hétköznapi módon :)
Matatek Judit egy nagyon szép és stramm lány, hiánya megrendítő, feledni őt azonban lehetetlen. Élete fonalát a párkák kegyetlenül rövidre vágták (a tibetiek szerint: ezúttal), Judit azonban így is jelesre teljesített, amivel mindannyiunknak, hétköznapi és nem hétköznapi embereknek egyaránt rengeteg energiát, inspirációt ad. Hiányzik, mert nincs itt, a pohár azonban a rá jellemző módon mégis tele, hiszen pont amiatt hiányzik, amit itt hagyott, maga után.
-zé-
2009-09-01