Megtört Ölelések

Globalizált világunkban, egy karakter nélküli ország fogyasztóiként nehéz felfogni, hogy bizonyos dolgok más és más jelentést kapnak a különböző kultúrák embereiben. Ennek ellenére, szerencsére az amerikai mellett még mindig létezik például francia film, skandináv film, orosz, indiai, német és spanyol is. A nemzeti filmekről beszélünk, amelyek az adott ország közönségének akarnak örömet és/vagy esztétikai élményt okozni, az adott nép kultúrájának hullámhosszán - és nem az adott nép amerikanizáltságának előrehaladott voltát kihasználva. Amikor tehát egy spanyol filmet próbálunk meg elhelyezni, megkerülhetetlen, hogy tudatosítsuk, ezt a filmet spanyolok készítették spanyoloknak.





A Megtört Ölelések egy nagyon komoly Arany Pálma/Oscar ostrom-film, és mint ilyenben az emberi drámák Almodóvar-i zuhataga maximálisan aktív, de hálistennek ezt az ugyancsak aktív Almodóvar-i humor végig ellensúlyozza, és így egy egészen jól működő filmet kapunk. Mindössze annyit kell megemésztenünk, hogy ez egy spanyol film, amelynél a történetgörgetés nem pontosan a mi szánk íze szerint működik - de amint ezen túl vagyunk, máris külön élvezhetjük még ezt a másságot is.





Amikor az emberi drámák halmozottan zúdulnak a nézőre a vászonról, vagy előre betárazott papírzsepi készleteihez nyúl, vagy kiesik a filmnézés folyamatából, mondván, hogy átlátszó, ami itt folyik: a drámát használják unaloműzőnek (valahányszor a film uncsi lenne, feláldoznak egy szereplőt). Almodóvar e filmjében (visszatérve korábbi énjéhez és folytatva a Volver-i remek utat) a drámát nem töményen, hanem egy könnyed utazás közben kapjuk - és nem azért, hogy elűzzék az unalmunkat.





Az első pillanatban furcsa, ahogy a lány apjának halálos betegsége beüt, vagy ahogy az anyja elmondja, hogy a férfi vért hányt, és a beleiből úgy ömlöttek dolgok, mintha szét akarna robbanni - de aztán rájövünk, hogy ez itt egy spanyol film, egy népmese. A rövid jelenetek, amelyben például az apa megszólal, hogy "sziasztok, lányok", vagy amelyben Penelopé Cruz megöleli, nem a dráma ütötte krátert akarják tovább tágítani, nem a drámán akarnak rugózni, csupáncsak emberi mozzanatok a történet sodrában. Ez nem egy lírai, hanem egy epikus mű. Minden jelenet lényege az, hogy a következő jelenet számára utat törjön, alapként szolgáljon, és nem az, hogy elnyelje a nézőt, mint egy fekete lyuk. Az élet sodrása, a film előrehaladása tempót diktál, amely révén fürge léptekkel haladunk, és nem süllyedhetünk el a "mocsárban" - a drámában. Kicsit olyan, mintha egy vonat ablakából néznénk az elsuhanó tájat. Nekünk ez kicsit furcsa, hiszen számunkra a dráma arról szól, hogy a lehető legmélyebben átéljük, és nem futólag, mintha a metrón olvasnánk egy regényt, de ez egy spanyol film, népmese jellegű történet-meséléssel, és ha ráhangolódunk, kétségkívül megvan a maga bája.

Almodóvar egy egészen tévésorozat-szerű cselekményt állít fel, a rossz, gonosz üzletemberrel, és a rendezővel, akik ketten vetélkednek ugyanannak a nőnek a szerelméért. Az, hogy ez az alapszitu tévésorozat-szerű, fekete és fehér bábukkal, nem feltétlen negatívum, lásd a Twin Peaks is ilyen volt. Tény azonban, hogy Almodóvar egy olyan játékteret épített fel magának, amely egy metrón mindenki által olvasott népszerű regény cselekményére emlékeztet, és ebbe az egyszerű nézők számára is könnyen áttekinthető térbe vitte bele a maga "kis" költői részleteit - ezen a játéktéren belül próbálta megvalósítani önmagát.





Ami az egészben leginkább Almodóvar-i, az a kavarodás (kavalkád). Van itt '70-es évek stílusú romantikus és izgalmas, drámai történetszál (amikor fotózzák magukat a tengerparton, rejtélyes, misztikus, mint egy Antonioni, vagy mint a Qui).

Van benne teljesen Bunuel-esen stilizált nagypolgárság-ábrázolás, amikor a gazdag férfi kedvéért a nő óriási mennyiségű aranyat ölt magára, és látunk rengeteg jelenetet egy filmforgatásról, melyek maximálisan viccesek, és akár egy Woody Allen film részletei is lehetnének, különösen a lány kezdeti Audrey Hepburn-imitátoros, tehetségtelen szereplései és a nyakukba akasztott videós megfigyelő révén :)

A humor egyébként jóformán az egész filmet áthatja, s csak néhány percre zökkenünk ki, amikor valami súlyos dráma történik - egyedül olyankor lehetünk biztosak benne, hogy Almodóvar nem helyezett el semmi olyan nevetnivalót, ami esetleg csak késleltetve esik le nekünk.





A film műfajokon keresztül halad előre. Mint egy szimfónia, amelynek különböző hangulatú tételei vannak, itt azonban a (roppant finom) hangulatváltások műfaj-váltással járnak, műfaji áttűnésekkel. A film egyfajta vígjátékként kezdődik, pedig ekkor a film főszereplője, a rendező, már nem Mateo, hanem Harry Caine - és már vak, azaz az idősíkok közötti váltások terén a film itt már egy meghatározó pontján már túl van, gyakorlatilag "a jelenben". A rendező tehát már vak, ám ezt nem úgy kommentálja, hogy ... (ahogyan a végkifejlet ismeretében tehetné), hanem csak úgy, hogy nem volt más választása, felvette az egyik karakterét - örökbe. A sors szeszélye, hogy ez a karakter vak. Az egész vakságot tehát kissé lazán vesszük. Sőt, még annál is lazábban (és nemcsak a bombázó szőke nőszeméllyel folytatott felolvasás miatt), mintha csak egy beleélési gyakorlat lenne. Egy ízben például, amikor ajtót nyit, kinéz a leskelődőnyíláson. Egyáltalán nem hibáról van szó, hanem valamiféle specialitásról. Arról, hogy nem eldöntötten drámában utazunk, és a műfaji alaphangulat úgy változik a film során, mint ahogyan az égbolton átsuhanó felhők hatására változnak a fény-árnyék viszonyok: most kiderült, most beborult (courtesy of feLugossy László - "most civilizált vagyok, most nem vagyok civilizált" - a szerk :)).

Ez a nagy műfaji, hangulati kavarodás, kavalkád kettős élű megoldás. A film bizonyos pontjain, amikor tisztán a dráma jelenik meg, nem feltétlenül sikerül maximális hatásfokkal fájdalmat okozni a nézőnek, lévén, hogy mindez egy folyamatosan változó hangulatú filmben "csak" egy fázis, és nem ilyen az egész film (mint például az Élet Nélkülem c. film esetében).

Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy ez a "fájdalom" (esztétikai csúcspont) sokkal mélyebb tud lenni, sokkal emlékezetesebb - ami meg is felel a dolog fizikájának, hiszen bár az adott pillanatban kevésbé hat, ez nem azt jelenti, hogy kevésbé hat ... Ott van az a jelenet, amelyben a videófelvétel zaj-szemcséire ráteszi a kezét a vak férfi, hogy a fotonok mandineréből valahogy érezze a szeretet nő jelenlétét - színtiszta Antonioni, totálisan pszichedelikus jelenet ... akár Tarkovszkij is lehetne ... Gyönyörű jelenet - ennek ellenére az adott pillanatban nem hat annyira erősen, azaz nem az adott pillanatban hat erősen, hanem úgy általában, az időben ...

Amíg más filmeknél minden az adott pillanatban hat, ám, miután kijöttél, az egész teljesen felejtős, addig Almodóvar filmjében az adott pillanat sem hagy hidegen, de miután kijöttél, egyre többet és többet gondolsz rá - mint a régi szép időkben, amikor egy film nem eldobhatós agy-kikapcs volt, hanem egy löket, amely félévekig a hatása alá vont ...





Ha Almodóvar a szórakoztatóiparban dolgozna, és nem a filmművészet nevű laborban, akkor azt mondhatnánk, e filmje is van olyan jó, mint a Volver, bár lévén, hogy "egy" filmrendezőről szól, rendes önéletrajzi beütéssel, kicsit több benne a pátosz, mint aminek örülnénk ... értsd, ha valaki elveszít valakit, akkor inkább azt sajnálnák, akit elveszített ... a film azonban így tökéletesen is egyben van - és mindenkinek ajánlott, aki kedvet érez hozzá :)