Az Időutazó Felesége

A sci-fi nagyon jó dolog, a sci-fi nem csupán egy a többi filmes műfaj közül. Sőt, a sci-fi nem is filmes műfaj, sci-fi hamarabb volt, mint film. A sci-fi a fantázia világa, a sci-fi nagyon jó dolog. A másik, ami jó, az az időutazás. Vissza a Jövőbe: örök klasszikus. Időutazás terén azonban nem állt meg a kutatás, forgatókönyvírók, filmes fantázia-laborok folyamatosan kutatják az újabb és újabb lehetséges verziókat (ki hitte volna például, hogy végül az Idétlen Időkig-ből is egyfajta időutazásos sztori keletkezik - a remekül induló, de végül lepadlózott Tru Calling c. sorozat formájában).

Az időutazó feleséges is egy újabb verzió, ami mellesleg a Sliders c. sorozat nyomdokain lépdel: főszereplőnk össze-vissza csúszkál a különféle idősíkok között.





A történet több tekintetben is izgalmas, és még a hibája is erényként jelentkezik, mégis, az egész végül nem annyira a frappáns, sikeres időutazásos filmek sorát gyarapítja (amely sor egyébként nem is olyan hosszú), hanem a szo-szo kategóriát. A film hátránya, amely előnnyé válik, az, hogy belegondolunk, micsoda átléphetetlen határ húzódik egy fiatal lány, egy gyerek, és a felnőttek között. A lány (Rachel McAdams) kiskorában találkozik először a majdani szerelmével. A kislány nem utasítja el a felnőtt férfi (nem szexuális) közeledését, és egy életre szóló barátság szövődik köztük, amely szerelembe torkollik - és házasságba. Később a lány szóvá is teszi, hogy esélye sem volt egy másik életre, hiszen a férfi már gyerekkorában beköltözött a fejébe. Ez jó pont a filmnek, kifejezetten az.





A történet sajnos nem rejt csavarokat, sőt, valójában semmit. Egyszerűen halad előre. A férfi egész életében csapong, ide-oda vetődik az időben. A történet csupán arról szól, hogy mindezt teljes részletességgel kibontja (ismét egy jó pont a filmnek), beleértve az esküvőt, ahol a férfi eltűnik, majd visszajön, de nem is ő maga, hanem egy későbbi énje ugrik be a helyére - stb.

Egyenes vonalban halad tehát előre a cselekmény, és nem állíthatnánk, hogy különösebben izgalmas módon.

Az egész valahol mégis megkapó, hisz nem tudunk nem úgy gondolni rá, hogy valaki valahol úgy élt le egy egész életet, hogy a férfi, akit szeretett, és aki elvileg és állítása szerint is viszont szerette őt, időnként el-eltűnt az életéből ... Teljesen olyan ez a film, mintha egy ilyen élettörténet ihlette volna ... Ebben pedig kétségtelenül van valami megható - valami kifejezetten felkavaró. Egy ember, aki igazándiból sosem volt ott ...

Egy ember, aki, amikor kellett volna, hogy ott legyen - eltűnt ... a döntő pillanatokban mindig eltűnt, de megbocsátottak neki, mert szerették, és elhitték neki, hogy viszont szeret ... Szomorú történet - a film azonban lehetett volna jobb is -, ha szegény lánynak nem lett volna ennyire passzív a szerepe. Ha azonban belegondolunk, a cím is a lány passzív szerepére utal, és a történet is ezen alapul ... így tulajdonképpen a film egy negatívuma ismét pozitívumként jelentkezik. Nem egy jó fim, de mégis, pont így jó, ahogy van, mert szól valamiről - azaz valahol mégiscsak jó...