2012

Az USA nemzetbiztonsági akármije abszolút foglakoztat forgatókönyvírókat, akiknek az a feladatuk, hogy bizonyos helyzeteket levezessenek, mi történne, ha ... A forgatókönyvírás Verne óta a jövő kutatásának abszolút valós eszköze. Roland Emmerich előző filmje, a Holnapután meglehetősen jó film volt, mert felhívta figyelmet a felmelegedésre, és arra, hogy az nem egy hosszú, évtizedek múltán veszélyessé váló folyamat, hanem hogy már holnap után beüthet a katasztrófa - sőt, még ma. Felhívta figyelmet a jégmezők, jéghegyek olvadására, és a Golf-áramlatra. Tette ezt úgy, hogy egy szórakoztató mozifilmet akart létrehozni, ami jó sok embert vonz a jegypénztárakhoz. Az, hogy mire a film elkészült, különösen hatásos lett, mert a jéghegyek olvadása addig soha nem látott mértéket öltött - gyakorlatilag véletlen.

Ez a mostani filmje teljesen más. A Föld pusztulását ezúttal rajtunk kívülálló erők idézik elő, a Föld egyszerűen felforr, egy óriási vulkánná változik, hogy utána óriási cunami hullámok adják meg a kegyelemdöfést, ahol még a vulkánkitörések is hagytak némi munkát - az emberiség elpusztítása terén.

Klassz. Egy igazán látványos mozi. Ahogyan a komputertechnika egyre olcsóbbá válik, egyre gyakrabban láthatunk majd ilyet - kevés szereplő, csomó rajzolt kis menekülő figura, pár év, és az emberek maguknak rajzolhatnak ilyen filmeket - a konyhában - lefekvés előtt egyet-egyet.

A Holnapután nagyon egyszerű dolgot alkalmazott hatáskeltésre, ráadásul ezzel embermilliók számára tette elképzelhetővé, allegorikusan átélhetővé azt, hogy miféle vég felé közelít az emberiség. A hatáskeltés eme rafináltan egyszerű, és mégis pozitív módja az volt, hogy minden, amiben a hagyomány szerint bíztunk, hogy megingathatatlan - a szemünk láttára pusztult el. Elpusztult a Szabadságszobor, New York, de még az amerikai elnök is. A biztosnak hitt pontok leomlását egy nagyon profi láncra fűzte fel, így az egész film során végig ez lehetett a főmotívum. Los Angeles-ben a tévéstábot elviszi a vihar, de a producert is - és így tovább. Végül egész L.A.-nek annyi. Nemcsak az történik tehát, hogy Los Angeles elpusztul, hanem egy folyamatos fokozást láthatunk, egymás után borul minden, amiben általában bízunk - hogy aztán a New York-i könyvtár első emeletén a telefon víz alá kerüljön, majd a könyvekkel kelljen tüzelni a kandallóban, és egy orosz kísértethajó sodródjon az ablakok magasságában - New York belvárosában. Hihetetlen hatásos horror, illetve katasztrófa-pszichológia volt ez, és nem is volt káros, mert az embereket önálló gondolkodásra késztette, kijózanítólag hatott.

A 2012 ehhez képest teljesen más. Ezúttal maga a katasztrófa vicces, ugyanolyan, mint a Vulcano, vagy bármelyik tucat-katasztrófafilm esetében. Ennek ellenére Emmerich-ék sajnos, ezúttal sem blöfföltek. A többesszám egyébként onnan jön, hogy Emmerich a Holnapután tehetséges zeneszerzőjével együtt írta a forgatókönyvet - ritkán alkot valaki nagyot filmzene terén, de Harald Klosernek akkor sikerült, és a zene nagyban hozzájárult a film költőiségéhez, lásd a hurrikán által lepusztított toronyház oldalán egy ajtón kikukucskáló takarító jelenetét.

Ezúttal is van a sztoriban valami pszichológiailag nagyon is neuralgikus pont, amire film igyekszik rátapintani, és azon minél többet rugózni. A vulkán-effektus, meg az özönvíz viccesek, van azonban egy nagyon durva adalék, amitől az egész vérfagyasztó lesz.

Összesen két dolog, a civilizált nagyvárosi ember két olyan alapélménye, ami okot ad arra, hogy éjjelente rosszul aludjon valaki. Az egyik, hogy ha lenne valami tömegkatasztrófa, nem szólnának nekünk, mert az csak pánikot keltene. Egyszerűen mindenki tudja, hogy így van, sőt, tapasztalhattuk is, már a Holnapután idején, amikor a tévéhíradókat elözönlötték a meteorológusok, és nem azért, hogy meteorokról csacsogjanak, hanem hogy elmondják mindenkinek, hogy nem lesz klímaváltozás, ismétlem, nem lesz klímaváltozás, a film pedig vicc. A másik neuralgikus félelmünk, illetve elnyomott tudásunk az, hogy bolygónk túlnépesedett, és ha valami gebasz beütne, lenne egy VIP szekció, és lennének a mezei népek, és a két kasztnak nem egyformák lennének a túlélési esélyei. Ha Emmerich-ék ugyanezt a filmet egy világméretű járványra alapozták volna, meg egy a klímaváltozás miatt kitört új népvándorlásra, új honfoglalásra, már egyáltalán nem lett volna vicces - annyira nem, hogy a mozikba valószínűleg sosem juthatott volna el. Így most a fikció vicces, mi több, poénos - ennek ellenére a neuralgikus pontok nagyon is találnak.

A 2012 azonban mégsem jó film. Nem jó film, mert először is túl durva helyzetet teremt, amiből tényleg nincs kiút - innentől kezdve pedig egy vicces családi katasztrófafilmet nézünk, amiben az utolsó pillanatig feszül a húr, egyre csak feszül, úgy néz ki, hogy az öt fős családra omlik egy ház, de végül egyetlen paraszthajszállal mégis megússzák. Uncsi. Ez uncsi. Az azonban nem, hogy közben az emberiség kihal. A harmadik dolog, amit beleépítettek a filmbe, különösen ellenszenves - ez pedig a túlélés durva ösztöne, amikor valaki megöl valakit, hogy túlélő legyen. A filmben főszereplő család számára például evidens, hogy ha valahol van egy-két hajó, amin az emberiség egy szelektált része megmenekülhet, nekik ott a helyük. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy a nézők 99,999999999%-a olyan filmet néz, amiben ő maga nem lenne túlélő, sőt, esélye sem lenne.

Ez kifejezetten nagy problémája a történetnek, amit nagy erőkkel próbálnak később tompítani. Ennek ellenére nem sikerül. A lány, aki tök természetesnek veszi, hogy felsétál egy hajóra, miközben néhány milliárd amerikai elpusztul (persze, azt hiszi, hogy kisorsolták a túlélőket, ugyanúgy, ahogyan a Louvre kincseit is az Alpokba menekítették), vagy a fiatal tudós, aki úgy beszélget az apjával egy utolsót, hogy természetesnek veszi, vannak, akiknek jár a túlélés, vannak, akik nem élhetik túl - nem a legnagyobb telitalálatok, nem teszik a filmet egy családi mozinézés célpontjává.

Tetejébe mindennek egy katasztrófafilm esetén a fő pusztítást a forgatókönyvíró és a rendező végzi, ő dönti e, ki marad meg, és ki éli túl - és ez ugyancsak egy kényes mező. Miért kellene például meghalnia egy orosz lánynak adott esetben, és miért lehet vagy nem lehet túlélő a főszereplő családban az anya új férje, aki jó fej? Mi dönti el, hogy egy orosz pilóta túlélő lesz-e, vagy esetleg mégsem? Vagy, hogy egy tibeti nagymama baltájával lecsapja-e egy kakas fejét, vagy mégsem (ez a jelenet egyébként eléggé nagy szemétség, tekintve, hogy a tibetiek maximálisan buddhisták, és egy rovar, vagy mondjuk giliszták életének megmentéséért is hatalmas áldozatokra képesek, lásd Hét Év Tibetben).

Az egész túlélés a legátlátszóbb rajzolatot adja ki, a főszereplő-mellékszereplő hierarchia mentén, ami nem használ a filmnek. Amennyire jó volt a Holnapután-ban, hogy rengeteg dolog messzemenőkig a nem-szokványos módon történt, itt most ez a "ki éli túl-ki nem" - logika annyira uncsi, közhelyes, és fárasztó. Vicces ugyanakkor, hogy valós személyek is szerepelnek a filmben, az elnök például fekete, így bár korban nem oké, mégis Obama elnöknek felel meg,

Angela Merkel viszont konkrétan megjelenik, még konkrétabban is, mint Erzsébet Királynő. Frau Merkel még beszél is. Csomó ország és a miniszterelnöke meg van jelenítve, Magyarország nincs - de nem is baj, mert ki tudja, amilyen véleménnyel ma a magyarokról vannak, valahányszor kihagynak minket egy filmből, csak örülhetünk. Ha már a valós személyeknél tartunk a Noé Bárkájával kapcsolatban, nyilván senki sem örült volna, ha a filmben felszállítják a hajóra, mert az egyszerű nézők megharagudtak volna rá, és az nagyon rossz PR.

A 2012 egyáltalán nem egy kellemes film, nem is felemelő, és nem is tanulságos. Ugyanakkor tényleg durva, mert valós és valós alapokból táplálkozó félelmeinken rugózik, és bár 158 perces és néha kissé vontatott is, innentől akármit is mondunk, a mozinéző kíváncsiság megteszi a magáét. Végezetül csak annyit kérnénk, hogy a filmben bemutatott könyvet, "Búcsú Atlantisztól" lehetőleg mindenki csak könyvtárból kölcsönözze majd ki - amikor majd megjelenik. Mert nyilván megjelenik :)