2009-11-26
Az Informátor!
hazugságspirál
Hazug ember tenni meg hosszabb utat, mint sánta kutya - hangzik a népi bölcsesség. Tényleg nem a sebesség a döntő. Hazudós embert könnyű utolérni, megállítani azonban annál nehezebb. Teknősbéka vs. fürge lábú Achilleus. Hazudós ember lassan jár, de tovább ér, Achilleus pedig a hajára kenheti szofisztikált antik mozgáskultúráját. Ez a film nagyon szórakoztató is lehetne - lehetett volna ...
Nagy az Isten állatkertje, hazugságokból is széles a skála. Ott van mindjárt a fantasztikus Faulty Towers (Waczak Szálló), amelyben Mr. 
Faulty minden epizódban valami hazugságba keveredik, és többé nem tud kimászni belőle, és őrületes módon sodródik egészen a végkifejletig:) Nem minden hazugság vicces azonban. Minél betegesebb, annál kevésbé vicces (ez annyira igaz, hogy a beteges hazudozás Magyarországon évekig tabu-téma volt, s talán még ma is az). Soderbergh új filmje egy ilyen beteges hazudozóról szól - sajnos.
Matt Damon legnagyobb teljesítménye a filmben, hogy meghízott, és hogy tökéletesen jelenítette meg, ahogyan egy hazudozó slamasztikába keveredik, és hazugsággal próbál szabadulni abból (erre a szerepe a Tehetséges Mr. Ripley miatt eshetett rá a választás). Kár, hogy ezt a remek emberábrázolást mindjárt a film legelején produkálja, így a nézőnek sajnos, az első perctől nyilvánvaló, hogy egy pitiáner tolvajt látunk, aki a hazugságot úgy alkalmazza meneküléshez, mint tintahalak a tintát: ha valami van, felrobbant egy újabb hazugság-patront, és minden mehet tovább.
A film ezek után próbál minket bevonni a cselekménybe, ezek után kezdődik egy FBI nyomozás - de mindez már csak arról győz meg bennünket, hogy az amerikai adófizetők pénzét eléggé hanyagul költik.
Persze, óriási botrány is kirobban, óriási csalás is lelepleződik - de ezúttal nem vagyunk meghatva. Ez nem Michael Mann isteni Bennfentese. Itt a csalást is ugyanúgy leplezi le a folyamatosan menekülő hazudozónk, mint ahogyan hazugság-patronjait robbantgatja fel. Amikor szorul a hurok, gátlás nélkül betekintést enged a nyomozóknak a sötét bizniszekbe, amik a színfalak mögött folynak, de amint sikerült szabadulnia a szorításból, máris visszakozik, és próbálja az egész ügyet elbagatellizálni. Az FBI a filmben tényleg szédületes, ha a bűnözők megnézik, tapsolni fognak, és még több kedvet kapnak a bűnözéshez.
A filmmel az a fő gond, hogy semmiféle koncepcióval nem rendelkezik arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene egy történetet film formájában tálalni. A film alapjául szolgáló regényt olvasni, metrón utazva, kávézóban várakozva nyilván elfogadható szórakozás: események láncolata bontakozik ki, hazugság hazugságot szül, miközben hazudozós főszereplőnk folyton előre menekül - újabb és újabb hazugságokba. "Na, nézzük, mit talál ki már megint ez a szánalmas lúzer" - körülbelül így ütheti fel valaki a könyv egy-egy újabb fejezetét - két metróállomás között. Moziban ülve ugyanez már nem olyan üdítő élmény.
Soderbergh láthatóan meg sem kísérelte dramaturgiailag átgondolni,
megszerkeszteni a filmet. Idióta, semleges zenével tömte tele a jeleneteket, mintha valami televíziós ismeretterjesztő filmet látnánk, a burleszk műfajába át-áthajolva - egy piti szélhámosról. Magyarországon egy ilyen sztoriért elég "kinyitni" a tévét, és hideg zuhanyként magunkra engedni egy-egy híradót, de nem hinnénk, hogy az USA-ban is többet érdemel egy ilyen sztori, mint egy 2 oldalas cikk, nagy fotókkal egy vasárnapi szám belső oldalán, két korty narancslé között. Bár ki tudja, lehet, hogy az amcsiknak, akik hozzánk képest még nem láttak karón varjút, bejön ...
Faulty minden epizódban valami hazugságba keveredik, és többé nem tud kimászni belőle, és őrületes módon sodródik egészen a végkifejletig:) Nem minden hazugság vicces azonban. Minél betegesebb, annál kevésbé vicces (ez annyira igaz, hogy a beteges hazudozás Magyarországon évekig tabu-téma volt, s talán még ma is az). Soderbergh új filmje egy ilyen beteges hazudozóról szól - sajnos.
Matt Damon legnagyobb teljesítménye a filmben, hogy meghízott, és hogy tökéletesen jelenítette meg, ahogyan egy hazudozó slamasztikába keveredik, és hazugsággal próbál szabadulni abból (erre a szerepe a Tehetséges Mr. Ripley miatt eshetett rá a választás). Kár, hogy ezt a remek emberábrázolást mindjárt a film legelején produkálja, így a nézőnek sajnos, az első perctől nyilvánvaló, hogy egy pitiáner tolvajt látunk, aki a hazugságot úgy alkalmazza meneküléshez, mint tintahalak a tintát: ha valami van, felrobbant egy újabb hazugság-patront, és minden mehet tovább.
A film ezek után próbál minket bevonni a cselekménybe, ezek után kezdődik egy FBI nyomozás - de mindez már csak arról győz meg bennünket, hogy az amerikai adófizetők pénzét eléggé hanyagul költik.
Persze, óriási botrány is kirobban, óriási csalás is lelepleződik - de ezúttal nem vagyunk meghatva. Ez nem Michael Mann isteni Bennfentese. Itt a csalást is ugyanúgy leplezi le a folyamatosan menekülő hazudozónk, mint ahogyan hazugság-patronjait robbantgatja fel. Amikor szorul a hurok, gátlás nélkül betekintést enged a nyomozóknak a sötét bizniszekbe, amik a színfalak mögött folynak, de amint sikerült szabadulnia a szorításból, máris visszakozik, és próbálja az egész ügyet elbagatellizálni. Az FBI a filmben tényleg szédületes, ha a bűnözők megnézik, tapsolni fognak, és még több kedvet kapnak a bűnözéshez.
A filmmel az a fő gond, hogy semmiféle koncepcióval nem rendelkezik arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene egy történetet film formájában tálalni. A film alapjául szolgáló regényt olvasni, metrón utazva, kávézóban várakozva nyilván elfogadható szórakozás: események láncolata bontakozik ki, hazugság hazugságot szül, miközben hazudozós főszereplőnk folyton előre menekül - újabb és újabb hazugságokba. "Na, nézzük, mit talál ki már megint ez a szánalmas lúzer" - körülbelül így ütheti fel valaki a könyv egy-egy újabb fejezetét - két metróállomás között. Moziban ülve ugyanez már nem olyan üdítő élmény.
Soderbergh láthatóan meg sem kísérelte dramaturgiailag átgondolni,
megszerkeszteni a filmet. Idióta, semleges zenével tömte tele a jeleneteket, mintha valami televíziós ismeretterjesztő filmet látnánk, a burleszk műfajába át-áthajolva - egy piti szélhámosról. Magyarországon egy ilyen sztoriért elég "kinyitni" a tévét, és hideg zuhanyként magunkra engedni egy-egy híradót, de nem hinnénk, hogy az USA-ban is többet érdemel egy ilyen sztori, mint egy 2 oldalas cikk, nagy fotókkal egy vasárnapi szám belső oldalán, két korty narancslé között. Bár ki tudja, lehet, hogy az amcsiknak, akik hozzánk képest még nem láttak karón varjút, bejön ...-fülöp-
2009-11-26