microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2009-12-28

Továbbállók

hétköznapi antropológia


A filmek olyan problémák látványos kibontásai és megoldásai, melyeket maguk a filmek vetnek fel. A látványos, izgalmas "problémák", sztorik, melyek eljutnak a vászonig, nem biztos, hogy izgalmas megoldással is rendelkeznek, és bár a filmek 99%-a jól kezdődik, a kezdeti szintet csak a (leg)jobbak bírják tartani. A "nyitott sztorik" egy új lehetőséget kínálnak, azt, hogy az izgalmas kezdetet később sem rontja le semmi, mert a hagyományos megoldás elmarad ...

Minden film egy-egy játszma, az első lépés meghatározza a következőt, és így tovább, a lépéskényszer pedig folyamatos. Olyan ez, mint a gazdasági növekedés mesterségesen generált kényszere, a filmeknek fejlődniük kell, eszkalálódniuk, újabb és újabb meglepetésekkel, a tétek újabb és újabb szintre emelésével kell etetniük a bestiát - a nézőtéren felgyülemlett állatias várakozást, elvárást. Ezer és egy olyan filmet látunk, amik izgalmasan, fantáziadúsan kezdődnek, de a kibontakozás során elbaltázzák őket - a fejlődés, a folyamatos haladás kényszerének engedelmeskedve. Ezerszer gondoljuk azt, hogy bárcsak tovább nézelődhettünk volna, bárcsak megúszhattuk volna felesleges "fejlődést". Ott van a Még Mindig Tudom Mit Tettél Tavaly Nyáron, elkezdődik a film, Jennifer Love Hewitt békés hétköznapjait éli, a Hoverphonic isteni zenéjét halljuk (Eden), és azt gondoljuk, bárcsak így maradna minden, de nincs ekkora szerencsénk, mert a bestiát (amit a film előzetesei felébresztettek) meg kell etetni. Így abból, ami a filmekben jó, azaz az élet és a valóság ábrázolásából csak egy-két rövid percet kapunk, a többi pedig ipari őrület (esetünkben horror).



A Továbbállók egy igazi ZÖLD produkció, már a film történetének szintjén is, hiszen kitér a hagyományos "gazdasági növekedés", film-előrehaladás kényszere elől, és az utolsó percig kitart, és nem csapja agyon (Kronoszként nem zabálja fel) azt, amit a filmben az első perctől annyira élvezünk: az élet szemlélését. Burt és Verona (alfabetikus sorrend) maximálisan marginálisak, nincs senkijük, napról napra élnek, nem öltözködnek divatosan, nem élnek társadalmi életet, nem híresek és még csak nem is hajlanak afelé, hogy híressé váljanak - egyszerűen éldegélnek, és közben úgy szeretik egymást, mint két hattyú (a Sors Útjainak analógiáját követve). A '90-es években lúzekernek nevezték volna őket, de most balfék (fuck-up) a megfelelő terminus, amelyben figyelemreméltó, hogy okosan kitér a lúzer/nem-lúzer problematika elől.

Két balfék beszélget arról, hogy vajon ők tényleg balfékeke-e. A nőzőben elárad a jóöreg melancholia, és ahelyett,hogy a szemeit rágózásra használná, vagy a rekeszizmait edzené feszesre, tágra nyílt pupillákkal fogadhatja be a legemberibb, legfinomabb, legaranyosabb jeleneteket. A költészet mindig is arról szólt, hogy a hétköznapi élet szürke zakatolásából kiragadja az embert, hogy ezáltal a dolgokat annak láthassa, amik. A továbbállók egy maximálisan költői film, hiszen a néző a különleges megvilágításnak köszönhetően ténylegesen elgondolkodik, hogy mi ez az élet, amit élünk, kik ezek az emberek, akik körbevesznek minket, mi az, hogy munka, mi az, hogy szerelem, mi az, hogy házasság, és a többi ...



A Továbbállók leegyszerűsítve egy roadmovie, amely végigvisz minket a nagy Egyesült Államokon, egészen Kanadáig, hogy mintákat vegyünk, hogyan élnek, milyen elképesztően, brutálisan elbaltázott (fucked-up) módon élnek emberek, akikhez képest Bart és Verona (a két balfék) a bölcsek kövét megtalált két tökéletes lény. A legtöbb filmben a néző az emberek életének felszínét látja, azt, hogy milyen drága helyeken fordulnak meg, milyen drága cuccokban, és milyen magasabb-rendű módon érintkeznek más emberekkel. Azt, hogy egy-egy karakterhez a hétköznapokban konkrétan milyen élet tartozik, a legmélyebb homály övezi. A Továbbállókban azonban pont azt látjuk, hogy a felszín mögött mi rejtőzhet adott esetben, hogy egy-egy karakter, akit az ő karakter-felszínen keresztül látunk, a valóságban körülbelül hogyan élhet. A Továbbállók valószínűleg olyan film, amely attól, függően tetszik valakinek, hogy hány különböző emberrel találkozott életében, vagy hogy mennyire nyitott annak a ténynek a befogadására, hogy a világ kissé beteg. A Továbbállók a lehető legmerészebb egzisztencialista gondolatot osztja meg nézőivel, miszerint adott esetben érdemes bevállalni a balfékséget. Ma, amikor a legtöbb film arra buzdít, hogy vállald be a "másságod", sőt, fedezd fel magadban a másságot, a speciálisait, az egyedit, és törj be ezzel, és légy mindent elsöprően sikeres ... Ma, amikor a legprimitívebb reklámokban a tiniket úgy ábrázolják, hogy szélsebesen másznak felfelé, de egyik siker sem elég nekik, csak amikor végre egy színpadon találják magukat frontemberként, gitárral a kezükben ... Ma semmi sem ér fel a Továbbállók lélegzetelállítóan modern és emberi üzenetével, miszerint merj hétköznapi lenni, merj balfék lenni (olyan ez, mint a Brian Életében, amikor az egyéniség azt mondja, hogy "én nem" vagyok egyéniség).



Izgalmas film, meghitt és bensőséges, miközben metszően drámai is - lásd Melanie Lynskey (Munch), a felszínen vidám sokgyerekes családanya szívet marcangolóan szomorú rúd-táncát egy strip-klubban, vagy a kis Annabelle-t (Isabelle Moon Alexander), akinek Verona anyja helyett anyjaként altatóként a Mr. Tambourine Man-t mondja el esténként.

Az Away We Go olyan jó, mint egy igazán jó Jim Jarmusch - csak kicsit más, mert nyitott, de azért benne van John Lurie TV-dinnerjének, és Bálint Eszter porszívózásának (choking the aligator) szelleme. Egyetlen hibája, hogy ahhoz képest óriási produkció. Casting - Debra Zane, az operatőr és a vágó is ASC, illetve ASE. Ráadásul a tökéletes látvány miatt különleges vizuális effekteket is alkalmaztak (az utolsó jelenetben biztos, de lehet, hogy máshol is). Óriási stáb, óriási költségek - 17 millió dollár, miközben ez a film tipikusan egy olyan film kellene, hogy legyen, ami max. 4 millióból készül (akkor jól be is behozta volna az árát). Egyébiránt zöld film, a CO2 kibocsátást végig a legalacsonyabb szinten tartották (ami egy filmnél nem kis szó!!). Akárhogyan is, de jó filmről van szó, kellemes élmény a művészfilmek barátai számára, nem tökéletes, nem lezárt, hanem nyitott - de éppen ettől olyan emberi és bájos.
-jepe-
2009-12-28

Címkék: Továbbállók, Away We Go, Sam Mendes, John Krasinski, Maya Rudolph, Melanie Lynskey, Burt, Verona, kritika, review



:::::::
  LÁSD: Továbbállók info-file
:::::::
 Farlanders 2009.