2010-01-05
Woodstock a Kertemben
time trip
A Számkivetett c. filmmel kapcsolatban óriási ötlet volt Wilson, a labda alkalmazása, mert így Zemeckis meg tudta jeleníteni Tom Hanks gondoltait. Ang Lee Woodstock filmjével kapcsolatban is van egy ilyen remek trükk: egyetlen másodpercnyi koncertet sem vágnak be az egész filmbe - ezáltal máris elhárult minden akadály az elől, hogy a legendás eseményt filmvásznon rekonstruálja.
A film egyszerű családi vígjátékként indul, a helyszín egy kisváros, Bethel, ahol a fiatal srác, 
Elliot egy lepusztult motelt próbál talpra állítani - szülei vállalkozását. Fura lelassult jelenteket látunk, melyeknek az a célja, hogy felvázolja a valós kiindulási alapot, hogy szinte a bőrünkön érezzük az 1969-es nyári nap erejét, a lomha izzadtságot, a tompa, kihalt csendet, azt a masszív állóvizet, amibe Elliot egy haverja egyszercsak be fog csapódni. Ha vidéken landol egy helikopter, az önmagában sem kis látványosság, hát még ha használt lepedőkből kell peace-szimbólum alakú leszálló-pontot rajzolni a lepukkadt kert gyepén- Elliot kertjéről van szó.
Elliot fejében Woodstock odahívásának ötlete abbéli kétségbeesésének volt az eredménye, hogy a családja elveszíthet mindent. Ha már picivel korábban egy dollárért megkapta az engedélyt arra, hogy "nyári fesztivált rendezzen", és ha már a szomszéd faluban meghiúsult a nagyszabású koncert-sorozat terve, azt gondolta, egy telefonhívást megér a dolog. Nos, ez a telefonhívás indította el a dolgokat, emiatt kellett lepedőket teríteni a gazos kert gyepére - a helikopter számára (a leszállóhely egyébként a fesztivál utolsó napjáig remekül szuperált).
A történet lenyűgöző, a film pedig tényleg hűen jeleníti meg az eseményeket - első kézből,
Elliot Tiber memoárjai alapján (egy film már készült Woodstock Diaries címmel, abban azt látni, amit itt nem, a koncerteket). Ang Lee filmje a lehetetlent kísérli meg, hiszen a '70-es éveket nem csupán 30-40 év választja el tőlünk, de egy aprócska (180 fokos) globális világnézeti fordulat is, hogy az AIDS-et ne is említsük. A '70-es évek egy elsüllyedt kultúra, amit ma valószínűleg semmilyen módon nem lehet élményként átadni embereknek. Ugyanolyan távoli, mint az ókori Görögország, vagy a Párizsi Kommün. Ang Lee filmje mégis nagyon profin áll hozzá az egész szeánszhoz (és döbbenetes sikerrel jár). Autentikus, interpretáció nélküli, közvetlen, nyers, nem magyarázott formában jeleníti meg az eseményeket - melyek vagy maguktól értetődnek, vagy sehogy.
Elliot pajtájában egy színjátszókör pecózott - valójában nemcsak aludtak, nemcsak próbáltak, de "mindent ott csináltak". A természetesség, ahogyan Elliot ezt kezelte, az első nyelv-lecke, amely a nézőnek az akkor atmoszférát megtanítja. Ma mindenki csak szerencsétlen lúzerekként tekintene egy ilyen színjátszó csoportra, de Elliot (akkor) teljesen normálisnak tartotta, hogy így élnek, és ezt csinálják éppen, és mindezt a saját kisvárosi jófiú karakterével sem találta ellentétesnek (mellesleg a melegek jogaiért addigra aktivistaként már síkra is szállt).
Amikor komolyan elkezdjük értékelni Elliot agyának belsejét, az az, amikor megmutatja a New York-iaknak, hogy hol lehetne a koncert - és az egyik szervező eltűnik a bozótban, de vízcsobbanást is lehet hallani - kiderül,
hogy ez egy mocsár. Elliot azonban nem adja fel, és azt mondja, simán fel lehetne az egészet robbantani, attól jól kiszáradna, vagy esetlen valami óriási ponyvát ráteríteni. Ekkor még nem szívott egy slukkot sem :)
Később a nagy sajtótájékoztatón már gyakorlatilag otthonosan mozgunk Elliot fejében. Az esemény előtt, amit egy 15 embert befogadni képes közösségi házban tartottak, egy kék férfi-farmert viselő lány megkínálja őt egy stresszoldó spanglival. Elliot normálisan kezdi a sajtótájékoztatót, igazi dörzsölt profiként. Aztán - egy adott ponton, érezzük, ahogy a fű beüt nála. Ez azért nem kis színészi, rendezői teljesítmény - a belső folyamatok ilyetén érzékeltetése :) Ekkor kezd el Elliot a szabadságról beszélni, szép hosszú, elkalandozó mondatokban - ezzel nyilvánítja Woodstock-ot gyakorlatilag ingyenessé (a fesztivál eredetileg fizetős lett volna, és¨nagyságrendekkel kevesebb nézővel számoltak, Elliot sajtótájékoztatós beszéde után vált azzá, ami lett, ingyenes giga-fesztivállá).
Elliot a melegséggel kapcsolatban is hasonlóan oldott módon viselkedik - és ezzel már gyakorlatilag ott is vagyunk. Ott vagyunk, benn a '70-es években.
Elliot egy lepusztult motelt próbál talpra állítani - szülei vállalkozását. Fura lelassult jelenteket látunk, melyeknek az a célja, hogy felvázolja a valós kiindulási alapot, hogy szinte a bőrünkön érezzük az 1969-es nyári nap erejét, a lomha izzadtságot, a tompa, kihalt csendet, azt a masszív állóvizet, amibe Elliot egy haverja egyszercsak be fog csapódni. Ha vidéken landol egy helikopter, az önmagában sem kis látványosság, hát még ha használt lepedőkből kell peace-szimbólum alakú leszálló-pontot rajzolni a lepukkadt kert gyepén- Elliot kertjéről van szó.
Elliot fejében Woodstock odahívásának ötlete abbéli kétségbeesésének volt az eredménye, hogy a családja elveszíthet mindent. Ha már picivel korábban egy dollárért megkapta az engedélyt arra, hogy "nyári fesztivált rendezzen", és ha már a szomszéd faluban meghiúsult a nagyszabású koncert-sorozat terve, azt gondolta, egy telefonhívást megér a dolog. Nos, ez a telefonhívás indította el a dolgokat, emiatt kellett lepedőket teríteni a gazos kert gyepére - a helikopter számára (a leszállóhely egyébként a fesztivál utolsó napjáig remekül szuperált).
A történet lenyűgöző, a film pedig tényleg hűen jeleníti meg az eseményeket - első kézből,
Elliot Tiber memoárjai alapján (egy film már készült Woodstock Diaries címmel, abban azt látni, amit itt nem, a koncerteket). Ang Lee filmje a lehetetlent kísérli meg, hiszen a '70-es éveket nem csupán 30-40 év választja el tőlünk, de egy aprócska (180 fokos) globális világnézeti fordulat is, hogy az AIDS-et ne is említsük. A '70-es évek egy elsüllyedt kultúra, amit ma valószínűleg semmilyen módon nem lehet élményként átadni embereknek. Ugyanolyan távoli, mint az ókori Görögország, vagy a Párizsi Kommün. Ang Lee filmje mégis nagyon profin áll hozzá az egész szeánszhoz (és döbbenetes sikerrel jár). Autentikus, interpretáció nélküli, közvetlen, nyers, nem magyarázott formában jeleníti meg az eseményeket - melyek vagy maguktól értetődnek, vagy sehogy.
Elliot pajtájában egy színjátszókör pecózott - valójában nemcsak aludtak, nemcsak próbáltak, de "mindent ott csináltak". A természetesség, ahogyan Elliot ezt kezelte, az első nyelv-lecke, amely a nézőnek az akkor atmoszférát megtanítja. Ma mindenki csak szerencsétlen lúzerekként tekintene egy ilyen színjátszó csoportra, de Elliot (akkor) teljesen normálisnak tartotta, hogy így élnek, és ezt csinálják éppen, és mindezt a saját kisvárosi jófiú karakterével sem találta ellentétesnek (mellesleg a melegek jogaiért addigra aktivistaként már síkra is szállt).
Amikor komolyan elkezdjük értékelni Elliot agyának belsejét, az az, amikor megmutatja a New York-iaknak, hogy hol lehetne a koncert - és az egyik szervező eltűnik a bozótban, de vízcsobbanást is lehet hallani - kiderül,
hogy ez egy mocsár. Elliot azonban nem adja fel, és azt mondja, simán fel lehetne az egészet robbantani, attól jól kiszáradna, vagy esetlen valami óriási ponyvát ráteríteni. Ekkor még nem szívott egy slukkot sem :)
Később a nagy sajtótájékoztatón már gyakorlatilag otthonosan mozgunk Elliot fejében. Az esemény előtt, amit egy 15 embert befogadni képes közösségi házban tartottak, egy kék férfi-farmert viselő lány megkínálja őt egy stresszoldó spanglival. Elliot normálisan kezdi a sajtótájékoztatót, igazi dörzsölt profiként. Aztán - egy adott ponton, érezzük, ahogy a fű beüt nála. Ez azért nem kis színészi, rendezői teljesítmény - a belső folyamatok ilyetén érzékeltetése :) Ekkor kezd el Elliot a szabadságról beszélni, szép hosszú, elkalandozó mondatokban - ezzel nyilvánítja Woodstock-ot gyakorlatilag ingyenessé (a fesztivál eredetileg fizetős lett volna, és¨nagyságrendekkel kevesebb nézővel számoltak, Elliot sajtótájékoztatós beszéde után vált azzá, ami lett, ingyenes giga-fesztivállá).
Elliot a melegséggel kapcsolatban is hasonlóan oldott módon viselkedik - és ezzel már gyakorlatilag ott is vagyunk. Ott vagyunk, benn a '70-es években.
-jepe-
2010-01-05