2010-02-02
A Szállítmány
Akciódráma - akció és dráma
Antal Nimród a Kontroll óta rendes kultrendezőnek számít nálunk, visszamenőleg a rövidfilmjei és a klipjei is nagy érdeklődést keltenek, és már úgy állunk, hogy szinte nem tudna olyan filmet készíteni Los Angelesben, amiért ne lennének oda a magyar mozinéző fiatalok. Ezzel együtt az Armored jó lett, és a kis stáb, kevés helyszín konstellációban is fel tudta villantani a rendező egyedi stílusát.
Bár tudjuk, hogy ez egy bankrablásos krimi, ami a 70-es évektől ritkán tartogat őrült nagy meglepetéseket 
és fordulatokat, azért jól tesszük, hogy hagyjuk a prekoncepciókat, és már az első percektől kezdve izgulunk.
Antal Nimród remekül ért a jelenetek feszültséggel való átitatásához, azokkal a részletekkel bánik jól, amik miatt összeáll egy film egy egyedi élménnyé, miközben nem is nagyon figyelünk rájuk. Itt is ez van: elkezdődik a film, és már az első jelenetekben benne van az apró feszültség. Ketten mennek reggel dolgozni, egy fekete srác (Ty), aki az öccsét is ébresztgeti, és aki, mint kiderül, ritkán ér be időben a munkahelyére, és Matt Dillon, aki felveszi a srácot a buszmegállóban.
Az a kép, amiben Ty várja az autót, ami begurul a Wim Wenders-esen üres képmezőbe, már az elején különleges hangulatot vetít, és ez végig megmarad a filmben, ami azért is jó, mert így nem jut eszünkbe még több cselekményt vagy lövöldözést igényelni. Egy krimiben vagyunk, ami drámai feszültségekkel van megtűzdelve. Ty egyedül neveli az öccsét, szüleik halála után, és a felhalmozódott adósságaik miatt a házukat akarja elvenni a hitelező bank.
Ty egy biztonsági cégnél dolgozik, akik pénzeket hoznak-visznek páncélautókban, és ez így menne az idők végezetéig, ha Matt Dillon (a filmben Mike, Ty kollégája) elő nem hozakodna egyik nap azzal az ötlettel, hogy rendezzenek meg társaikkal együtt egy álrablást, nyúlják le a pénzt, és később valljanak egyfélét a rendőröknek. A kulcsmondat ezzel az akcióval kapcsolatban az, hogy (mivel "belsős munka" van tervbe véve) nem lesz erőszak, lövöldözés, fenyegetés, ilyesmik. Bár Ty végképp nem akar belemenni a dologba, a forgatókönyv némi egyhe ráhatással eléri, hogy végül mégiscsak beálljon a csapatba.
A forgatókönyv, amit gondosan találtak ki és írtak meg, és ami a drámai vonalra helyezi inkább a hangsúlyt, nem az akciódús összecsapásokra. Nem telik bele sok idő, Antal Nimród egyik kedvelt helyszínén, egy csarnokszerű lerobbant helyen vagyunk, ahol elkezdődik az önrablás. A jól eltervezett tolvajlásba természetesen hiba csúszik, és innentől kezdve alámerülünk az erkölcsi és drámai mélységekbe. Ty rablótársait volt időnk megismerni még az akció előtt, gyors és pontos karakterképeket kaptunk róluk, egyedül az örök rejtélyes Matt Dillon figurája hordoz meglepetést. (Matt Dillon valószínűleg azért lett főszereplő, mert többször volt már fajsúlyos gonosz, meg amúgyis nagyon erős kisugárzása van, lsd. Rablóhal, Halálcsók, Ütközések).
A jól felvázolt szereplők a félrecsúszott
akcióban éppen úgy viselkednek, ahogy azt előre elképzeltük volna (kivéve Dillont, még mindig), és elkezdődik egy leginkább egy helyszínes kamaradráma, viszonylag sok vérrel aláfestve. A rablás egy gyilkossággal indítva csúszik le egy képzeletbeli lejtőn, amin csak úgy lehetne megállni, ha minden résztvevő a jobbik énjét aktivizálná, de persze nem így történik. A dolgok elromlanak, és csak egy ember szegül szembe a csoport akaratának és a gyilkosságnak, Ty maga.
Megértjük, ha valaki azt mondja, nem nagy dobás egy filmben egyetlen helyszínen túráztatni a szereplőket, ebből még a legnagyobbak sem tudnának mit kihozni, de ez itt hálistennek nem merül fel komolyan. Majdnem végig a csarnokszerű épületben vagyunk, de közben emberek sorsa dől el véglegesen, barátokból gyilkosok válnak, az elvileg ellenfélből segítő fickó, konkrét érzelmi hullámzásokat látunk, és egy munkáját végző rendőr sorsa is felvillan előttünk.
Nem tudunk unatkozni, és ez nemcsak a rendes forgatókönyvnek köszönhető, hanem a nagyon jól kitalált fényképezésnek, ami végig fenntartja a normál krimi hangulatot. A Ty játsszó Colombus Short minden megtesz, hogy drámaisággal teli karakterét jól vászonra vigye, de még így sem tudja megközelíteni Matt Dillon szokásos gonosz kisugárzását és erős (negatív) személyiségét.
A többiek mind csak mellékszereplők, nem is foglalkozunk velük sokat, a lényeg itt két ember összecsapásán van, és a köztük levő erkölcsi szakadékon. Nyilvánvaló, hogy egy erős drámában mozgunk, a páncélautó, robbantás és lövöldözés leginkább csak köret, egy akciófilmes környezet, amiben érdekesebbnek tűnnek az ilyen "férfias játékok".
Antal Nimród egy Leftfield-re emlékeztető zenei világot küldött a filmje alá, ami nagyon jól működik.
Ha nem bírjuk a kevés helyszínes-szereplős kamaradarabokat, akkor csalódást is okozhat ez a film
, de nem valószínű, mert ezzel együtt gondosan és érzékletesen van összerakva.
Sajátos hangulata van, és a kis területigénye és visszafogott cselekménye ellenére is igazán le tudja kötni a nézőjét, mert képes egy saját világot felvázolni, amin belül történnek a mindenféle események. Ez az egyedi-erős atmoszféra menti meg a filmet az egyszerűségtől és a kiszámíthatóságtól, és végül egy olyan filmet hoz létre, amire minimum úgy fogunk később visszaemlékezni, hogy "volt benne valami..."
és fordulatokat, azért jól tesszük, hogy hagyjuk a prekoncepciókat, és már az első percektől kezdve izgulunk.
Antal Nimród remekül ért a jelenetek feszültséggel való átitatásához, azokkal a részletekkel bánik jól, amik miatt összeáll egy film egy egyedi élménnyé, miközben nem is nagyon figyelünk rájuk. Itt is ez van: elkezdődik a film, és már az első jelenetekben benne van az apró feszültség. Ketten mennek reggel dolgozni, egy fekete srác (Ty), aki az öccsét is ébresztgeti, és aki, mint kiderül, ritkán ér be időben a munkahelyére, és Matt Dillon, aki felveszi a srácot a buszmegállóban.
Az a kép, amiben Ty várja az autót, ami begurul a Wim Wenders-esen üres képmezőbe, már az elején különleges hangulatot vetít, és ez végig megmarad a filmben, ami azért is jó, mert így nem jut eszünkbe még több cselekményt vagy lövöldözést igényelni. Egy krimiben vagyunk, ami drámai feszültségekkel van megtűzdelve. Ty egyedül neveli az öccsét, szüleik halála után, és a felhalmozódott adósságaik miatt a házukat akarja elvenni a hitelező bank.
Ty egy biztonsági cégnél dolgozik, akik pénzeket hoznak-visznek páncélautókban, és ez így menne az idők végezetéig, ha Matt Dillon (a filmben Mike, Ty kollégája) elő nem hozakodna egyik nap azzal az ötlettel, hogy rendezzenek meg társaikkal együtt egy álrablást, nyúlják le a pénzt, és később valljanak egyfélét a rendőröknek. A kulcsmondat ezzel az akcióval kapcsolatban az, hogy (mivel "belsős munka" van tervbe véve) nem lesz erőszak, lövöldözés, fenyegetés, ilyesmik. Bár Ty végképp nem akar belemenni a dologba, a forgatókönyv némi egyhe ráhatással eléri, hogy végül mégiscsak beálljon a csapatba.
A forgatókönyv, amit gondosan találtak ki és írtak meg, és ami a drámai vonalra helyezi inkább a hangsúlyt, nem az akciódús összecsapásokra. Nem telik bele sok idő, Antal Nimród egyik kedvelt helyszínén, egy csarnokszerű lerobbant helyen vagyunk, ahol elkezdődik az önrablás. A jól eltervezett tolvajlásba természetesen hiba csúszik, és innentől kezdve alámerülünk az erkölcsi és drámai mélységekbe. Ty rablótársait volt időnk megismerni még az akció előtt, gyors és pontos karakterképeket kaptunk róluk, egyedül az örök rejtélyes Matt Dillon figurája hordoz meglepetést. (Matt Dillon valószínűleg azért lett főszereplő, mert többször volt már fajsúlyos gonosz, meg amúgyis nagyon erős kisugárzása van, lsd. Rablóhal, Halálcsók, Ütközések).
A jól felvázolt szereplők a félrecsúszott
akcióban éppen úgy viselkednek, ahogy azt előre elképzeltük volna (kivéve Dillont, még mindig), és elkezdődik egy leginkább egy helyszínes kamaradráma, viszonylag sok vérrel aláfestve. A rablás egy gyilkossággal indítva csúszik le egy képzeletbeli lejtőn, amin csak úgy lehetne megállni, ha minden résztvevő a jobbik énjét aktivizálná, de persze nem így történik. A dolgok elromlanak, és csak egy ember szegül szembe a csoport akaratának és a gyilkosságnak, Ty maga.
Megértjük, ha valaki azt mondja, nem nagy dobás egy filmben egyetlen helyszínen túráztatni a szereplőket, ebből még a legnagyobbak sem tudnának mit kihozni, de ez itt hálistennek nem merül fel komolyan. Majdnem végig a csarnokszerű épületben vagyunk, de közben emberek sorsa dől el véglegesen, barátokból gyilkosok válnak, az elvileg ellenfélből segítő fickó, konkrét érzelmi hullámzásokat látunk, és egy munkáját végző rendőr sorsa is felvillan előttünk.
Nem tudunk unatkozni, és ez nemcsak a rendes forgatókönyvnek köszönhető, hanem a nagyon jól kitalált fényképezésnek, ami végig fenntartja a normál krimi hangulatot. A Ty játsszó Colombus Short minden megtesz, hogy drámaisággal teli karakterét jól vászonra vigye, de még így sem tudja megközelíteni Matt Dillon szokásos gonosz kisugárzását és erős (negatív) személyiségét.
A többiek mind csak mellékszereplők, nem is foglalkozunk velük sokat, a lényeg itt két ember összecsapásán van, és a köztük levő erkölcsi szakadékon. Nyilvánvaló, hogy egy erős drámában mozgunk, a páncélautó, robbantás és lövöldözés leginkább csak köret, egy akciófilmes környezet, amiben érdekesebbnek tűnnek az ilyen "férfias játékok".
Antal Nimród egy Leftfield-re emlékeztető zenei világot küldött a filmje alá, ami nagyon jól működik.
Ha nem bírjuk a kevés helyszínes-szereplős kamaradarabokat, akkor csalódást is okozhat ez a film
, de nem valószínű, mert ezzel együtt gondosan és érzékletesen van összerakva.
Sajátos hangulata van, és a kis területigénye és visszafogott cselekménye ellenére is igazán le tudja kötni a nézőjét, mert képes egy saját világot felvázolni, amin belül történnek a mindenféle események. Ez az egyedi-erős atmoszféra menti meg a filmet az egyszerűségtől és a kiszámíthatóságtól, és végül egy olyan filmet hoz létre, amire minimum úgy fogunk később visszaemlékezni, hogy "volt benne valami..."
-olasz-
2010-02-02