2010-02-10
Kilenc
Legyél te is olasz
Igazán kellemes meglepetés Rob Marshall legújabb filmje, ahhoz képest, hogy az előző musicaljét (Chicago) nem sokra értékeltük, ez a film ugyanattól a rendezőtől, ugyanúgy musicalként remekül működött. A Kilenc a gyakori énekléssel együtt is egy művészfilm, ami egy érdekes és átélhető történetet mutat be, élményszerűen.
A főszereplő középkorú filmrendező
, Guido Contini, valamikor az 50-es, 60-as évek fordulóján a legújabb (mint később valahogy kiderül, a kilencedik) filmjére készül, de már az első jelenetben érezni, hogy valami nincs rendben a hazájában kultrendezővé lett Continivel, illetve a filmprojekttel.
A sajtótájékoztatón kikerüli a választ a film sztoriját firtató kérdésekre, és csak annyit lehet tudni, hogy a "nagy olasz rendező", akit minden olasz imád, most egy olyan nagy filmre készül, aminek a címe: Itália.
Ekkorra már átitatja a nézőt a film különös hangulata, a sok rejtélyes női alak, akik kezdenek felbukkanni főhősünk körül, a szinte tapintható művészi krízis és feszültség, ami körülveszi Continit, úgyhogy szépen belekerülünk a film világába, nincs mese. Mondhatnánk, hogy nem annyira érdekes egy rendező alkotói válságát végignéznünk, de nem így van, mert ez a történet
érzékenyen és jól van megírva, plusz Daniel Day-Lewis ismét nagyot domborított - a szokásos abszolút belehelyezkedős, Sztanyiszlavszkij-on túli játékával sikerült elénk varázsolni egy valódi olasz rendezőt, egy valódi szellemi és érzelmi krízis közepén. Jó nézni a filmet, megnyugtató érzés, hogy nem kell folyton történnie benne valaminek, hogy fenntartsa a figyelmünket, bár az is igaz, hogy erre ott vannak a musical számai, az egymást követő dalok, amiket Guido életében fontos nők adnak elő.
A forgatókönyvet ketten írták, egyrészt az író-rendező Minghella (aki nemrég hunyt el, és ezért az ő emlékének ajánlották a filmet), másrészt Michael Tolkin, aki a 92-es alapfilm, a Játékos forgatókönyvét is jegyezte (és aki írta az alajául szolgáló könyvet is).
A történések, és Contini belső vívódásai egy valódi drámát vetítenek le, a lehető legközelebbről ismerhetünk meg
egy embert, egy 30-as, 40-es évei fordulóján levő férfit, a 60-as években, ünnepelt életformában létezve, és folyton alkotó aggyal megáldva - és miközben néhány napját lekövetjük, szépen beleköltözünk az életébe. Daniel Day-Lewis-nak sikerült az igaziság határán belül maradnia, nincsenek túlzó gesztusai, amiért nem tudunk eléggé hálásak lenni neki. Végig láncdohányozza a filmet, egyik cigiről a másikra gyújt, de ezt az elemet is érthetően mutatja be, nyoma sincs az álságos művész attitűd felvonultatásának. Day-Lewis nemcsak eljátszotta a szerepét, hanem ismét beleköltözött az aktuális szerepébe, és a saját elmondása szerint is nehéz volt a végén kilépnie belőle.
A főszereplő nők mind fontosak Contini életében, de végülis nem egyformán, és kissé meglepő, hogy végül melyik karakter lesz a legfontosabb. Mondanunk se kell, a színésznők pompás formájukat nyújtják, még Kate Hudson pici szerepe is rendben van, de a legjobb persze Marion Cotillard volt.
Míg a Chicago-t rengeteg nézték meg, és szerették, plusz az aktuális Oscaron is tarolt, a Kilenc ilyen szempontból visszafogottabb film, úgy tűnik, kifejezetten egy művészfilm pályáját futja. Dalok és táncok az egyik oldalon, híres és szépséges színésznők ugyanott, egy művész alkotói válsága, hétköznapjainak és művészi vízióinak a nehézkes együttélése a másikon, Guido Contini lehetetlen természete és művészi zsenialitása együtt szintén a másik oldalon.
Ez a film egy konkrét világba visz el minket (a Cinecitta híres stúdióiba, a 60-as években), és általa kapunk egy víziót arról, hogy élhetett, érezhetett és alkothatott mondjuk, Fellini a fénykorában. Kifejezetten érdekes és élvezetes film, remek olasz hangulattal és egy valódi drámai sorssal. És igen, a következő életünkben mi is szívesen lennénk olaszok..
, Guido Contini, valamikor az 50-es, 60-as évek fordulóján a legújabb (mint később valahogy kiderül, a kilencedik) filmjére készül, de már az első jelenetben érezni, hogy valami nincs rendben a hazájában kultrendezővé lett Continivel, illetve a filmprojekttel.
A sajtótájékoztatón kikerüli a választ a film sztoriját firtató kérdésekre, és csak annyit lehet tudni, hogy a "nagy olasz rendező", akit minden olasz imád, most egy olyan nagy filmre készül, aminek a címe: Itália.
Ekkorra már átitatja a nézőt a film különös hangulata, a sok rejtélyes női alak, akik kezdenek felbukkanni főhősünk körül, a szinte tapintható művészi krízis és feszültség, ami körülveszi Continit, úgyhogy szépen belekerülünk a film világába, nincs mese. Mondhatnánk, hogy nem annyira érdekes egy rendező alkotói válságát végignéznünk, de nem így van, mert ez a történet
érzékenyen és jól van megírva, plusz Daniel Day-Lewis ismét nagyot domborított - a szokásos abszolút belehelyezkedős, Sztanyiszlavszkij-on túli játékával sikerült elénk varázsolni egy valódi olasz rendezőt, egy valódi szellemi és érzelmi krízis közepén. Jó nézni a filmet, megnyugtató érzés, hogy nem kell folyton történnie benne valaminek, hogy fenntartsa a figyelmünket, bár az is igaz, hogy erre ott vannak a musical számai, az egymást követő dalok, amiket Guido életében fontos nők adnak elő.
A forgatókönyvet ketten írták, egyrészt az író-rendező Minghella (aki nemrég hunyt el, és ezért az ő emlékének ajánlották a filmet), másrészt Michael Tolkin, aki a 92-es alapfilm, a Játékos forgatókönyvét is jegyezte (és aki írta az alajául szolgáló könyvet is).
A történések, és Contini belső vívódásai egy valódi drámát vetítenek le, a lehető legközelebbről ismerhetünk meg
egy embert, egy 30-as, 40-es évei fordulóján levő férfit, a 60-as években, ünnepelt életformában létezve, és folyton alkotó aggyal megáldva - és miközben néhány napját lekövetjük, szépen beleköltözünk az életébe. Daniel Day-Lewis-nak sikerült az igaziság határán belül maradnia, nincsenek túlzó gesztusai, amiért nem tudunk eléggé hálásak lenni neki. Végig láncdohányozza a filmet, egyik cigiről a másikra gyújt, de ezt az elemet is érthetően mutatja be, nyoma sincs az álságos művész attitűd felvonultatásának. Day-Lewis nemcsak eljátszotta a szerepét, hanem ismét beleköltözött az aktuális szerepébe, és a saját elmondása szerint is nehéz volt a végén kilépnie belőle.
A főszereplő nők mind fontosak Contini életében, de végülis nem egyformán, és kissé meglepő, hogy végül melyik karakter lesz a legfontosabb. Mondanunk se kell, a színésznők pompás formájukat nyújtják, még Kate Hudson pici szerepe is rendben van, de a legjobb persze Marion Cotillard volt.
Míg a Chicago-t rengeteg nézték meg, és szerették, plusz az aktuális Oscaron is tarolt, a Kilenc ilyen szempontból visszafogottabb film, úgy tűnik, kifejezetten egy művészfilm pályáját futja. Dalok és táncok az egyik oldalon, híres és szépséges színésznők ugyanott, egy művész alkotói válsága, hétköznapjainak és művészi vízióinak a nehézkes együttélése a másikon, Guido Contini lehetetlen természete és művészi zsenialitása együtt szintén a másik oldalon.
Ez a film egy konkrét világba visz el minket (a Cinecitta híres stúdióiba, a 60-as években), és általa kapunk egy víziót arról, hogy élhetett, érezhetett és alkothatott mondjuk, Fellini a fénykorában. Kifejezetten érdekes és élvezetes film, remek olasz hangulattal és egy valódi drámai sorssal. És igen, a következő életünkben mi is szívesen lennénk olaszok..
-lido-
2010-02-10