Mindenki Megvan

Világunk, kultúránk gyorsabban változik, mint ahogyan képesek lennénk felfogni. Ma még ez van, holnap már az. Egyik percben még művészmozikba járunk finom filmeket nézni, a másikban meg már legjobb filmélményeink zömét tévéképernyőnkön tekintjük meg.

Aztán bejönnek az opera-filmek és a 3D, és a mozi immár az ilyen anyagok megtekintésének helye lesz. Üdv a teljes kikapcsolódás korában. Az olyan filmeket pedig, amiket az előző 100 évben készítettek, már nem is "fogjuk" érteni - olyanokká válnak, mint a komolyzene ahhoz a zenéhez képest, ami a rádiókban és tévékben megy.

A Mindenki Megvan különleges film, s éppen azért az, mert nincs benne semmi, ami a rágógumizni vágyó, szórakozásra éhes közönség-tömegeket a mozikba csalná. Egy egyszerű emberi történet, amit 1990-ben egy olasz rendező, Giuseppe Tornatore már elkészített. Egy emberi történet egy megözvegyült idős férfiról, aki végiglátogatja gyermekeit, mert nem bír beletörődni abba, hogy többé nem lesznek együtt, egy asztal körül. Szeretné őket látni, szeretne belepillantani az életükbe, szeretne beszélgetni velük, szeretne rájuk pillantani, mint élete gyümölcsére, mondván, lám, milyen szép felnőtt vált belőled, lám, milyen szép és boldog életed van. Szeretné ezt az élményt, mert az ő életének az értelme ez volt, a gyermekei élete, ezért dolgozott, ez volt minden.

A film gyakorlatilag megdöbbentő. Annyira letisztult, annyira természetes, annyira emberi, hogy az ember saját magán is elcsodálkozik, hogy ilyen élmény befogadására egyáltalán képes. Amíg azt befogadni, hogy egy bolygón sikoltók mászkálnak, akik mindenféle alakot öltenek, és felzabálják az áldozataikat, vagy hogy terroristák megszerezték egy űrsikló kódját, és mandinerből akarják felrobbantani a Földet, addig szinte alig tudunk mit kezdeni egy olyan történettel, amiben egy apa szépen becsomagol a bőröndjébe, és mivel a tüdeje miatt nem repülhet, vonatra száll, hogy odamenjen, és személyesen találkozzon a gyerekeivel, ha már azok egyenként spontán lemondták a hazautazást.

Emberi és egyszerű történet, amely mindent tud, amit egy filmnek, egy klasszikus filmnek tudnia kell. Megvalósítására azonban még a civilizált USA-ban sem került volna sor, ha az olasz film annak idején nem kap Oscar-t, illetve, ha nincs az a soha vissza nem térő lehetőség, hogy az özvegy apa  szerepében egyetemes filmkultúránk kettő közül az egyik legnagyobb alakja (Al Pacino mellett), Robert De Niro jelenhet meg a vásznon. Így, e két közönség-vonzó elem végül lehetővé tette, hogy ez a fantasztikusan egyszerű és emberi film létrejöhessen. Elborzad az ember, ha belegondol, hogy egy ilyen film hogyan készült volna el Magyarországon (melyik rendező kapott volna kedvet hozzá, melyik kuratórium támogatta volna, kik és hogyan alakították volna a szerepeket, és hogyan lett volna az egész megrendezve).

A világ legegyszerűbb filmje, olyan egyszerű, mint a legjobb Jarmusch-filmek, amilyeneket már maga Jarmusch sem készít. A legegyszerűbb film, ami bárkit mélységesen felkavar, mert visszautasíthatatlanul egyszerű formában beszél az életről. Amikor De Niro arról faggatja a fiát (Sam Rockwell-t), aki üstdobos, hogy "és boldog vagy?" - a világ legegyszerűbb jelenetét látjuk, és mégis tátva marad a szánk (talán éppen ezért, mert ennyire egyszerű). Ott van egy apa, egy concert-hall udvarán, a hátsó ajtónál, a fiának mindenképp rá kell gyújtania, az apa szembesül azzal, hogy a fia nem karmester, hanem üstdobos, nincs barátnője, nincs családja, és egyáltalán nincs kedve beszélgetni az apjával. Ekkor érkezik a karmester, a fiú bemutatja az apjának, futó találkozás, a karmester biztos, hogy egy nap múlva már nem fog emlékezni, de ami ugyanilyen biztos, az az, hogy De Niro, az apa egész életében emlékezni fog a karmesterre, aki a fia zenekarát vezényli.

Mit tesz velünk ez a film? Képessé tesz bennünket arra, hogy valaki más szemével lássuk a világot, hogy valaki más szemével lássunk egy-egy hétköznapi jelenetet? Valaki más szemével .. aki (ahogyan az ókori sírfeliraton olvasható) egykor az volt, akik ma mi vagyunk?

Látjuk az apát, amint a lánya kertjében az unokájával golfozik. Látjuk, ahogyan mindent elkövet azért, hogy benyomást tegyen, valami emlékezetes benyomást tegyen a kisfiúra. Van erre egy félórája. Bárcsak sikerülne egy szépet ütnie. De nem jön össze. Nem tud olyan jól golfozni, mint a kisfiú. Honnan is tudna ő, aki nem golfos, hanem gyári munkás? Bárcsak tudna egy szépet ütni, a szórakoztató, kikapcsolódást-szolgáló amerikai filmekben az ilyen jelenetek végül mindig sikerülnek. Bárcsak ütne egy szépet ... - de nem jön össze neki. Ugyanakkor szó sincs kudarcról, illetve ez a kudarc nem a világ vége, De Niro nem egy szuperhős, hanem egy apa, illetve, nagyapa, a kisfiú pedig kedves, és kellemesen érzi magát az idős férfival, aki pár perce csöppent be az életükbe.

De Niro egy idős apa, aki Szindbád-tól eltérően nem élete nőit, hanem gyermekeit látogatja végig, kis turista fényképezőgépével. A világ legegyszerűbb története, egy apa ott ücsörög fia New York-i lakásának épülete előtt az éjszakában, egy taxiból két fiatal száll ki, lehet, hogy ő az? Mégsem. Tovább ücsörög a bőröndje mellett. Egy apa, aki a vonaton beszélgetésbe elegyedik a többi utazóval, és azt magyarázza nekik, hogy ő kábelek PVC bevonatait készítette egész életében. Egy idős férfi, aki egy aluljáróban pénzt ad egy reszkető, vakarózó drogosnak. Egy idős férfi, akivel a gyerekei nem teljesen őszinték, de nem bánja, mert csak azt szeretné, ha időnként együtt lehetne velük, majdnem úgy, mint régen. Egy idős férfi, aki gyermekeire tekintve még ma is azt a kissrácot vagy kislányt látja, mint egykor ...

A Mindenki Megvan egy elsőrangú Robert De Niro-film, egy nagyszerű film, amely a legtöbb mozinéző számára valószínűleg egy unalmas, felejthető "mozi" ... e szomorú tény azonban nem a filmet minősíti, hanem minket és a kultúrát, amelyben élünk ...