2010-02-21
Egek Ura
Sok utazás = nulla kötődés
Ismerjük az olyan filmeket, amik nem igazán tudták eldönteni, hogy komolyak legyenek, vagy inkább viccesek (drámaiak, némi humorral, vagy inkább nagyon lazák, kis mélységgel megküldve), és így, jobb híján komoly arcot vesznek fel. Az Up In The Air-nek jó az angol címe, és elég fura a magyar, ezzel együtt szól valamiről - csak azt még nem tudjuk pontosan, hogy miről.
Jason Reitman, a film rendezője egy fiatal srác, aki eddig nem csinált nagy dobásokat, viszont ami az Oscar-t kiosztó Akadémia tagjainak filmes ízlését illeti,
azt elég jól be tudja lőni. Ez a harmadik rendes játékfilmje, de a második filmjével, a Juno-val már leakasztott egy Oscart, és hinnénk-e, hogy az Egek Ura is kapott 6 db jelölést ezen a díjkiosztó ünnepségen? Reitman kb. sejti, hogy az akadémiai tagok csöppet sznobok, és egyfajta kritikusi attitűdnek akarnak megfelelni, amikor egy-egy filmet kiválasztanak a sok közül. Mondjuk ki, a drámák a menők, régen volt már, amikor Marisa Tomei 93-ban a Vinny, az 1Ügyü c. remek vígjáték női mellékszerepéért kapott egy Oscart. Most sokkal kifizetődőbb egy olyan történet, amit lehet, hogy kevesebben értenek, lehet, hogy kevesebben tartják majd igazán jó filmnek, viszont ami tagadhatatlanul egy dráma, rendesen kitalált történettel és csavarral, elég sok mindennapi valóság-utalással, és nem mellesleg egy világsztár főszereplővel.
Úgy tűnik, elméletileg minden megvan ahhoz, hogy mégiscsak jó filmet kapjunk ki, hogy végül mégsem ez az érzés marad meg bennünk, arról több dolog tehet. Kezdjük ott, hogy másodszori megnézésre sem derült ki, mi a film magva, mi az az üzenet, ami közvetít a nézői felé. George Clooney (Ryan Bingham) egy
intelligens, gyors észjárású, és pozitívan magányos fickó, vagyis ő leginkább úgy szeret létezni, hogy minél kevesebb emberrel kerül közvetlen kapcsolatba, és még kevesebb emberrel bensőséges kapcsolatba.
A sztori szerint az a munkája, hogy felkérésre, pontosabban megbízásra rúg ki embereket mindenféle cégeknél, odamegy valahova, és a elbocsátandóknak megmondja, hogy vége az adott cégnél való karrierjüknek, sőt, már a jövő havi részleteket sem tudják miből törleszteni. Ezzel az elemmel jön be a képbe az első drámai szál, aminek a komolyságából azért időnként megpróbálnak visszavenni (ráadásul elég bénán: miközben gyors egymásutánban látjuk, ahogy kiborulnak az emberek Ryan előtt, bevágják következő áldozatként a tökéletesen vígjátéki figurát, Zack Galifianakis-t, akin első pillantásra is nevet az ember..)). Ez az egyensúlyozás a komoly és a vicces között, pontosabban a totál drámai és a megemészthetően mindennapi között később is felbukkan, és ez nem dobja fel a filmet.
Az a gyanúnk, hogy ez a sorozatos kirúgásszál azért került bele a történetbe
, mert mostanában sajnos ez van (az USA-ban olyan sokan veszítették el az állásukat az onnan indult világválság miatt, ami korábban elképzelhetetlen lett volna), és így a valóság drámaisága egy-az-egyben feltöltheti tartalommal a filmet. De nem ez a vonal lesz végül a főszereplő, hanem két másik: egyrészt az, ahogy az elidegenedett, és abszolút magánakvaló Bingham a folyamatos repülésben találja meg élete értelmét, és egy adott milliomodik mérföldet akar elérni a törzsutas kártyájával, a másik pedig egy hasonlóan magánakvaló lánnyal való találkozás, és egy kibontakozó, ide-odarepülős kapcsolat vele. Ami azt illeti, ezt a két szálat sikerült rendesen kibontani, mindkettő elegendő figyelmet kap ahhoz, hogy szavak nélkül is értsük, Ryan barátunk miben van éppen. A mérföld-gyűjtő aktivitás leginkább a magányról szól, a "hétköznapi emberek" felett levő identitásról, a nem vegyülő, különleges fickó saját magának kitalált életmódjáról. A csaj-szál is ezen a "nagyon special"-vonalon halad, két végletekig független, karrierista, és pengeagyú személyiség egymásra találásáról, két repülés, tárgyalás és szofisztikált esti időtöltés között.
Ebben a Vera Farmiga-s (Alex Goran-os) ügyben úgy haladnak a dolgok, ahogy várnánk, aztán lesz egy fordulat, ami váratlan, de tovább már nem tudja lenyomni az amúgyis lent levő hangulatunkat. Úgy
néz ki, a világ pocsék hely, és miközben kapunk egy nagy adag "csak a szeretet számít" Love Actually-s üzenetet is, aközben a főhősünk továbbra is emberek munkájának elveszítéséből él, és bár van benne egy adag empátia is, és nem cinikus, attól a munkája ettől még borzasztó.
Bingham a remek munkájához kap még egy fiatal segítőt is, a filmben és az életben is 24 éves Anna Kendrick személyében (a filmben Natalie Keener), aki elvileg keményebben áll a kirúgós munkához, mint Clooney, de aztán egy-két jelenetsorral később kiderül, mennyire jó, ha az embernek van lelke és barátságos személyisége, nemcsak karriervonala.
Jason Reitman összehozott egy drámát, ami a valóságba és a mostani korszakba való beágyazottsága miatt intellektuálisan értékelhető, és előhívott egy olyan karaktert Bingham személyében, aki
többek közt azért megszállott repülőn utazó, mert szívesebben él a felhőkben, a hétköznapi emberek felett, mint velük, és aki ezért izgalmas.
A nagy távolságtartó közel enged magához egy másik tudatos személyiséget, de aztán a film meghatározó lehangoló világképének megfelelően ebből sem sül ki boldog megoldás.
A tanulság? Vigyázz, ha a rendes multicégednél feltűnik egyik reggel két öltönyös-kosztümös alak, mert azok trendi módon mások helyett kezelik majd a pszchológiai feszültségedet, ami a munkád elvesztése miatt tör rád, és jobb, ha senkit sem engedsz be a világodba, hanem csak repkedsz háboríttatlanul a felhők felett...
azt elég jól be tudja lőni. Ez a harmadik rendes játékfilmje, de a második filmjével, a Juno-val már leakasztott egy Oscart, és hinnénk-e, hogy az Egek Ura is kapott 6 db jelölést ezen a díjkiosztó ünnepségen? Reitman kb. sejti, hogy az akadémiai tagok csöppet sznobok, és egyfajta kritikusi attitűdnek akarnak megfelelni, amikor egy-egy filmet kiválasztanak a sok közül. Mondjuk ki, a drámák a menők, régen volt már, amikor Marisa Tomei 93-ban a Vinny, az 1Ügyü c. remek vígjáték női mellékszerepéért kapott egy Oscart. Most sokkal kifizetődőbb egy olyan történet, amit lehet, hogy kevesebben értenek, lehet, hogy kevesebben tartják majd igazán jó filmnek, viszont ami tagadhatatlanul egy dráma, rendesen kitalált történettel és csavarral, elég sok mindennapi valóság-utalással, és nem mellesleg egy világsztár főszereplővel.
Úgy tűnik, elméletileg minden megvan ahhoz, hogy mégiscsak jó filmet kapjunk ki, hogy végül mégsem ez az érzés marad meg bennünk, arról több dolog tehet. Kezdjük ott, hogy másodszori megnézésre sem derült ki, mi a film magva, mi az az üzenet, ami közvetít a nézői felé. George Clooney (Ryan Bingham) egy
intelligens, gyors észjárású, és pozitívan magányos fickó, vagyis ő leginkább úgy szeret létezni, hogy minél kevesebb emberrel kerül közvetlen kapcsolatba, és még kevesebb emberrel bensőséges kapcsolatba.
A sztori szerint az a munkája, hogy felkérésre, pontosabban megbízásra rúg ki embereket mindenféle cégeknél, odamegy valahova, és a elbocsátandóknak megmondja, hogy vége az adott cégnél való karrierjüknek, sőt, már a jövő havi részleteket sem tudják miből törleszteni. Ezzel az elemmel jön be a képbe az első drámai szál, aminek a komolyságából azért időnként megpróbálnak visszavenni (ráadásul elég bénán: miközben gyors egymásutánban látjuk, ahogy kiborulnak az emberek Ryan előtt, bevágják következő áldozatként a tökéletesen vígjátéki figurát, Zack Galifianakis-t, akin első pillantásra is nevet az ember..)). Ez az egyensúlyozás a komoly és a vicces között, pontosabban a totál drámai és a megemészthetően mindennapi között később is felbukkan, és ez nem dobja fel a filmet.
Az a gyanúnk, hogy ez a sorozatos kirúgásszál azért került bele a történetbe
, mert mostanában sajnos ez van (az USA-ban olyan sokan veszítették el az állásukat az onnan indult világválság miatt, ami korábban elképzelhetetlen lett volna), és így a valóság drámaisága egy-az-egyben feltöltheti tartalommal a filmet. De nem ez a vonal lesz végül a főszereplő, hanem két másik: egyrészt az, ahogy az elidegenedett, és abszolút magánakvaló Bingham a folyamatos repülésben találja meg élete értelmét, és egy adott milliomodik mérföldet akar elérni a törzsutas kártyájával, a másik pedig egy hasonlóan magánakvaló lánnyal való találkozás, és egy kibontakozó, ide-odarepülős kapcsolat vele. Ami azt illeti, ezt a két szálat sikerült rendesen kibontani, mindkettő elegendő figyelmet kap ahhoz, hogy szavak nélkül is értsük, Ryan barátunk miben van éppen. A mérföld-gyűjtő aktivitás leginkább a magányról szól, a "hétköznapi emberek" felett levő identitásról, a nem vegyülő, különleges fickó saját magának kitalált életmódjáról. A csaj-szál is ezen a "nagyon special"-vonalon halad, két végletekig független, karrierista, és pengeagyú személyiség egymásra találásáról, két repülés, tárgyalás és szofisztikált esti időtöltés között.
Ebben a Vera Farmiga-s (Alex Goran-os) ügyben úgy haladnak a dolgok, ahogy várnánk, aztán lesz egy fordulat, ami váratlan, de tovább már nem tudja lenyomni az amúgyis lent levő hangulatunkat. Úgy
néz ki, a világ pocsék hely, és miközben kapunk egy nagy adag "csak a szeretet számít" Love Actually-s üzenetet is, aközben a főhősünk továbbra is emberek munkájának elveszítéséből él, és bár van benne egy adag empátia is, és nem cinikus, attól a munkája ettől még borzasztó.
Bingham a remek munkájához kap még egy fiatal segítőt is, a filmben és az életben is 24 éves Anna Kendrick személyében (a filmben Natalie Keener), aki elvileg keményebben áll a kirúgós munkához, mint Clooney, de aztán egy-két jelenetsorral később kiderül, mennyire jó, ha az embernek van lelke és barátságos személyisége, nemcsak karriervonala.
Jason Reitman összehozott egy drámát, ami a valóságba és a mostani korszakba való beágyazottsága miatt intellektuálisan értékelhető, és előhívott egy olyan karaktert Bingham személyében, aki
többek közt azért megszállott repülőn utazó, mert szívesebben él a felhőkben, a hétköznapi emberek felett, mint velük, és aki ezért izgalmas.
A nagy távolságtartó közel enged magához egy másik tudatos személyiséget, de aztán a film meghatározó lehangoló világképének megfelelően ebből sem sül ki boldog megoldás.
A tanulság? Vigyázz, ha a rendes multicégednél feltűnik egyik reggel két öltönyös-kosztümös alak, mert azok trendi módon mások helyett kezelik majd a pszchológiai feszültségedet, ami a munkád elvesztése miatt tör rád, és jobb, ha senkit sem engedsz be a világodba, hanem csak repkedsz háboríttatlanul a felhők felett...
-lido-
2010-02-21