2010-03-24
A Sötétség Határán
Mel Gibson bosszút áll, ismét
Mel Gibson-nak a pályája kezdetétől van egy erős vonzódása a krimikhez és akciófilmekhez (lsd. Halálos Fegyver-sorozat), és a 90-es években is készített néhány emlékezetesebb filmet ebben a műfaji körben (Visszavágó, Összeesküvés Elmélet, Váltságdíj). Ezúttal egy akció-dráma vagy egy erősebb krimi főszereplőjeként látjuk viszont, amiben egyrészt egy gyászoló apa, másrészt egy bosszúálló és keménykedő zsaru, aki "nem szokott senkit sem letartóztatni..."
Mel Gibson jó színész, aki kevésbé jó filmeket is képes elvinni a hátán (a Hazafi esetében ez nem sikerült, a Jelek is határeset 
volt - a paródia és a véres dráma határán-, de azért ez többnyire áll az életművére), most viszont egy annyira átlagos, és leginkább közepes filmmel tért vissza a filmvászonra (legutóbbi filmje a 2002-es Jelek volt, utána két filmet rendezett), ami némileg meglepő.
Olyan, mintha a rutin megoldások uralkodtak volna el ezen a projekten, Mel ismét zsaru, aki kemény fickó, elveszíti azt, akit a legjobban szeret, ezért nyomoz és bosszút áll egyszerre - ezek már mind ismerős elemek.
Úgy tűnik, mintha Mel sem vitte volna túlzásba a filmbeli jelenlétét, megteszi, amit megkövetel a szerepe, de nincs benne semmi plusz, semmi Mel Gibson-os egyediség.
Maga a történet is elég gyenge lábakon áll, egy gonosz vállalat gonosz üzelmei állnak a középpontban, és az a helyzet, hogy amikor már kb. képben vagyunk a krimi megoldását illetően, akkor sem élvezzük jobban a filmet, lehet, hogy azért, mert Mel Gibson minden egyes filmjében utánajár a dolgoknak, úgyhogy nincs nagyon minek drukkolnunk.
A film
drámaiságát több visszaemlékezős jelenet hordozza: Gibson karaktere és a kislánya együtt mókáznak a 90-es évek közepén, játszanak a tengerparton, a fürdőszobában, és nagyon jól megvannak egymással (kitalálható, hogy a kislány mamája korán meghalt), és mindezt annak fényében látjuk, hogy a már felnőtt kislányt a film legelején megölik. Ez így egy súlyos "fogás", természetszerűleg nagyon drámai elem, de úgy, hogy ezen kívül a többi történés nem annyira érdekes, fantáziát megmozgató, és így olyan, mintha "elpazarolták" volna az "archív", érzelem-telített felvételeket.
Hiába próbál meg sok mindent a forgatókönyv, és a rendező (Martin Campbell régi kedvencünk, a remek Goldeneye, a Jég és Föld Között, illetve a Zorro-filmek miatt), a film valami miatt mégis megmaradt a középszinten, egy egyszer használatos dráma-krimi, aminél nem is nagyon tudod, hogy minek kellene drukkolnod, mi lenne az ideális végkifejlet, úgy, hogy a főhős már a legelején elveszítette élete értelmét.
Mivel ez nemcsak krimi és dráma, hanem némileg akciófilm is, kapun
k néhány verekedést (szigorúan a Bourne Csapda stílusában levezényelt közelharcként), autós üldözést, fenyegetést és lövöldözést, de ezek nem sokat osztanak-szoroznak, az események kitaposott ösvényen haladnak előre - aki gonosznak néz ki, az tényleg gonosz, aki korruptnak tűnik az arca alapján, az tényleg az, és akit egy rettenthetetlen zsaruként ismertünk meg (Gibson), az valóban az, a végsőkig.
Hajlunk rá, hogy a forgatókönyvet, a sztorit, és annak nem túl érdekes kifejtését hibáztassuk a film mérsékelt működéséért, az biztos, hogy mind Mel Gibson, mind Martin Campbell többet tudnak ennél, még álmukból felébresztve is...
volt - a paródia és a véres dráma határán-, de azért ez többnyire áll az életművére), most viszont egy annyira átlagos, és leginkább közepes filmmel tért vissza a filmvászonra (legutóbbi filmje a 2002-es Jelek volt, utána két filmet rendezett), ami némileg meglepő.
Olyan, mintha a rutin megoldások uralkodtak volna el ezen a projekten, Mel ismét zsaru, aki kemény fickó, elveszíti azt, akit a legjobban szeret, ezért nyomoz és bosszút áll egyszerre - ezek már mind ismerős elemek.
Úgy tűnik, mintha Mel sem vitte volna túlzásba a filmbeli jelenlétét, megteszi, amit megkövetel a szerepe, de nincs benne semmi plusz, semmi Mel Gibson-os egyediség.
Maga a történet is elég gyenge lábakon áll, egy gonosz vállalat gonosz üzelmei állnak a középpontban, és az a helyzet, hogy amikor már kb. képben vagyunk a krimi megoldását illetően, akkor sem élvezzük jobban a filmet, lehet, hogy azért, mert Mel Gibson minden egyes filmjében utánajár a dolgoknak, úgyhogy nincs nagyon minek drukkolnunk.
A film
drámaiságát több visszaemlékezős jelenet hordozza: Gibson karaktere és a kislánya együtt mókáznak a 90-es évek közepén, játszanak a tengerparton, a fürdőszobában, és nagyon jól megvannak egymással (kitalálható, hogy a kislány mamája korán meghalt), és mindezt annak fényében látjuk, hogy a már felnőtt kislányt a film legelején megölik. Ez így egy súlyos "fogás", természetszerűleg nagyon drámai elem, de úgy, hogy ezen kívül a többi történés nem annyira érdekes, fantáziát megmozgató, és így olyan, mintha "elpazarolták" volna az "archív", érzelem-telített felvételeket.
Hiába próbál meg sok mindent a forgatókönyv, és a rendező (Martin Campbell régi kedvencünk, a remek Goldeneye, a Jég és Föld Között, illetve a Zorro-filmek miatt), a film valami miatt mégis megmaradt a középszinten, egy egyszer használatos dráma-krimi, aminél nem is nagyon tudod, hogy minek kellene drukkolnod, mi lenne az ideális végkifejlet, úgy, hogy a főhős már a legelején elveszítette élete értelmét.
Mivel ez nemcsak krimi és dráma, hanem némileg akciófilm is, kapun
k néhány verekedést (szigorúan a Bourne Csapda stílusában levezényelt közelharcként), autós üldözést, fenyegetést és lövöldözést, de ezek nem sokat osztanak-szoroznak, az események kitaposott ösvényen haladnak előre - aki gonosznak néz ki, az tényleg gonosz, aki korruptnak tűnik az arca alapján, az tényleg az, és akit egy rettenthetetlen zsaruként ismertünk meg (Gibson), az valóban az, a végsőkig.
Hajlunk rá, hogy a forgatókönyvet, a sztorit, és annak nem túl érdekes kifejtését hibáztassuk a film mérsékelt működéséért, az biztos, hogy mind Mel Gibson, mind Martin Campbell többet tudnak ennél, még álmukból felébresztve is...
-lido-
2010-03-24