2010-04-15
Párterápia
A kiszámítható páros
Arról a világrengető kalandról, amit egy-egy átlag amerikai házaspár átél a filmvásznon, amikor kimozdulnak az átlagos középnyugati, vagy Los Angeles-i környezetükből, már több filmből, pontosabban vígjátékból képet kaphattunk. Legutóbb 99-ben Steve Martin és Goldie Hawn rohangált és idétlenkedett New York-ban, most pedig két konkrét vígjátéki színész páros nyomozásos akcióit követhetjük le, amint megpróbálnak éppen kitörni a hétköznapi unalmukból.
A középszerűség és átlagosság
központi jegyei a filmnek, főhőseink folyton azt hangsúlyozzák, hogy ők mennyire tucatszerű életet élnek, és annyira besimulnak a normál amerikai életmenetbe, hogy egy éttermi asztal jogtalan elfoglalása a világ legnagyobb kalandjának számít náluk. Ez tehát a menet: Tina Fey és Steve Carell felváltva mutatják a komoly 40-es arcukat, és szemléltetik, milyen beindultak ők valójában.
Egy családanya, aki jópofákat tud beszólni, és bármikor át tud változni egy csábító démonná, illetve egy csöppet sem érdekes fickó, a férje, aki annyira kiszámíthatóan beszél, hogy a nézők meg tudnák írni az összes dialógusát előre. Mi, magyar nézők inkább Steve Carell-t ismerjük, Tina Fey inkább sorozatokban szokott szerepelni, amiket nálunk nem biztos, hogy műsorra vesznek, illetve tv-showkban, amit meg biztosan nem látunk.
Elvileg működik
az ötlet, hogy a két bizonyítottan vígjátéki színészt összerakjanak egy családi hangulatú vígjátékban, de azért akad itt egy-két pici probléma. Egyrészt Steve Carell nem mindig vicces, az erőltetett fapofát vágó, fantáziátlan középkorú karakter, amit gyakran ölt magára, még akkor sem lesz alapból humoros, ha a fapofát előszeretettel követ egy-egy poén, vagy geg. (Bezzeg Mr. Bean, neki szinte tényleg meg sem kell szólalnia, máris nevetgélünk rajta). Aztán ott van a film cselekménye, vagyis az enyhe történet, amin úgy tűnik, nem rágódtak hosszú éjszakákat a forgatókönyvírók. (A Foster házaspár leül egy másik pár foglalt asztalához egy felkapott étteremben, ezután összetévesztik őket a másik zűrös házaspárral, üldözés, menekülés, ilyesmik..)
Ami Tina Fey-t illeti, jó, hogy ő a szintén komika Sarah Silvermann magyar hangját kapta meg, mert így őt egy fokkal jobban
lehetett bírni, mint a zavaró szinkronhanggal megáldott Carell-t. Nem, mintha a nézők izgulnának egy percig is azon, vajon megölik-e két ártatlan hősünket, akik csak egyszer akartak kimozdulni a középkorú középszerű életformájukból, és akkor is egy gyilkolásos-üldözéses, zsarolós ügybe csöppentek.
Nem izgulunk tehát, de ez nem azt jelenti, hogy amúgy ne szórakozhatnánk a kalandjaikon, simán megtehetjük, bár azért hozzá kell tennünk, sokkal több humoros helyzetet is elhelyezhettek volna az alkotók, és ezzel együtt csökkenthették volna a folytonos "szívem"-ezést, mert ez így tömény adagban zavaró.
A főhős pár megnyilatkozásai gyakran ismerősek más filmekből, a megszólalásaik és reakcióik nem nélkülözik a bevált vígjátéki paneleket. Azért akad egy-két jól sikerült, tehát vicces
jelenet, például az, amikor nagy felvezetés után ketten elkezdenek táncolni egy topless-bár rúdján, ezen a furcsa, és kiszámíthatatlan táncstaluson, amit ketten művelnek, nemcsak a többi szereplő akad ki (jó értelemben), hanem a nézők is.
Mindent összevéve Tina Fey jól működik vígjátéki színésznőként, Steve Carell-nek viszont most kellene elkezdenie lehántani magáról az idétlen berögzüléseket, amiket eddigi filmjeiben szedett magára. Ha más, házaspáros-kalandos filmekkel hasonlítjuk őket a Fey-Carell produkciót, azt monanánk, régebben ez is jobban működött, legalábbis a Párosban a Városban-ban Steve Martin és Goldie Hawn jobban csinálták a kiruccanós párt...
központi jegyei a filmnek, főhőseink folyton azt hangsúlyozzák, hogy ők mennyire tucatszerű életet élnek, és annyira besimulnak a normál amerikai életmenetbe, hogy egy éttermi asztal jogtalan elfoglalása a világ legnagyobb kalandjának számít náluk. Ez tehát a menet: Tina Fey és Steve Carell felváltva mutatják a komoly 40-es arcukat, és szemléltetik, milyen beindultak ők valójában.
Egy családanya, aki jópofákat tud beszólni, és bármikor át tud változni egy csábító démonná, illetve egy csöppet sem érdekes fickó, a férje, aki annyira kiszámíthatóan beszél, hogy a nézők meg tudnák írni az összes dialógusát előre. Mi, magyar nézők inkább Steve Carell-t ismerjük, Tina Fey inkább sorozatokban szokott szerepelni, amiket nálunk nem biztos, hogy műsorra vesznek, illetve tv-showkban, amit meg biztosan nem látunk.
Elvileg működik
az ötlet, hogy a két bizonyítottan vígjátéki színészt összerakjanak egy családi hangulatú vígjátékban, de azért akad itt egy-két pici probléma. Egyrészt Steve Carell nem mindig vicces, az erőltetett fapofát vágó, fantáziátlan középkorú karakter, amit gyakran ölt magára, még akkor sem lesz alapból humoros, ha a fapofát előszeretettel követ egy-egy poén, vagy geg. (Bezzeg Mr. Bean, neki szinte tényleg meg sem kell szólalnia, máris nevetgélünk rajta). Aztán ott van a film cselekménye, vagyis az enyhe történet, amin úgy tűnik, nem rágódtak hosszú éjszakákat a forgatókönyvírók. (A Foster házaspár leül egy másik pár foglalt asztalához egy felkapott étteremben, ezután összetévesztik őket a másik zűrös házaspárral, üldözés, menekülés, ilyesmik..)
Ami Tina Fey-t illeti, jó, hogy ő a szintén komika Sarah Silvermann magyar hangját kapta meg, mert így őt egy fokkal jobban
lehetett bírni, mint a zavaró szinkronhanggal megáldott Carell-t. Nem, mintha a nézők izgulnának egy percig is azon, vajon megölik-e két ártatlan hősünket, akik csak egyszer akartak kimozdulni a középkorú középszerű életformájukból, és akkor is egy gyilkolásos-üldözéses, zsarolós ügybe csöppentek.
Nem izgulunk tehát, de ez nem azt jelenti, hogy amúgy ne szórakozhatnánk a kalandjaikon, simán megtehetjük, bár azért hozzá kell tennünk, sokkal több humoros helyzetet is elhelyezhettek volna az alkotók, és ezzel együtt csökkenthették volna a folytonos "szívem"-ezést, mert ez így tömény adagban zavaró.
A főhős pár megnyilatkozásai gyakran ismerősek más filmekből, a megszólalásaik és reakcióik nem nélkülözik a bevált vígjátéki paneleket. Azért akad egy-két jól sikerült, tehát vicces
jelenet, például az, amikor nagy felvezetés után ketten elkezdenek táncolni egy topless-bár rúdján, ezen a furcsa, és kiszámíthatatlan táncstaluson, amit ketten művelnek, nemcsak a többi szereplő akad ki (jó értelemben), hanem a nézők is.
Mindent összevéve Tina Fey jól működik vígjátéki színésznőként, Steve Carell-nek viszont most kellene elkezdenie lehántani magáról az idétlen berögzüléseket, amiket eddigi filmjeiben szedett magára. Ha más, házaspáros-kalandos filmekkel hasonlítjuk őket a Fey-Carell produkciót, azt monanánk, régebben ez is jobban működött, legalábbis a Párosban a Városban-ban Steve Martin és Goldie Hawn jobban csinálták a kiruccanós párt...
-olasz-
2010-04-15