Perzsia Hercege: Az Idő Homokja

Bruckheimer mellett az angol Mike Newell rendező stílusa hatott még, szemben a forgatókönyvírókkal, akik eddig nem sok filmben jeleskedtek. A film első percei elárulják, hogy az amerikai közönség a fő célközönség, mert olyan misztikusan magyarázzák az ókori Perzsia létezését, mintha számítanának rá, hogy a mozibanülők (lsd. a legtöbbet mozizó csoport, az amerikai 15-18 éves srácok) sohasem hallottak még erről a birodalomról a történelmi tanulmányaik során.



Amúgy a film a klasszikus kalandfilmes hagyomány mentén halad, a sivatagi környezet miatt sok a sárga és a homokszín, a főhősön és a főhősnőnk kívül (akik itt nemes egyszerűséggel egy herceg és egy hercegnő) akad még egy vicces mellékfigura (itt Alfred Molina előadásában), egy veszélyes harcos (akiről kiderül, hogy népe büszkesége, és önfeláldozó, melegszívű fickó valójában), egy-két főgonosz, egy misztikus hagyomány, és egy természetfeletti tárgy is. Bár minden együtt van, amit egy Indiana Jones-os, vagy a Sivatag Románca-szerű Michael Douglas-es film nyújtani szokott, és az sem véletlen, ha felidéződik bennünk a Múmia-trilógia is, azért ennél tovább kell mennünk, ha pontosan be akarjuk lőni a filmet.

Több elem és stílus keveredik itt, több filmre is emlékeztetően, de a végeredmény végül jól működik, eléggé távol kerülünk a komputerjátékok stílusától, és közben egészen jól szórakozunk. Indiana Jones, pillanatokra a Csillagok Háborúja, a Múmia-filmek közül az első kettő - valóban sok filmet idéz fel a Perzsia Hercege, de a lényeg a folyamatos kaland és akció, amiben nincs is hiány.

Jake Gyllenhaal-nak és társainak nem kell elővenniük a legfinomabb karakter ábrázoló képességüket, Gyllenhaal-al kapcsolatban elég az, hogy meglepően ügyesen ugrál a falakon (ókori parkour stílusban), és nagyon meggyőzően vág becsületes és kedves arcot. Szerelmi kapcsolatnak mellérakták a legutóbbi James Bond-filmben felbukkant Gemma Artertont, akinél kissé furcsán vette ki magát, hogy pár hete a Titánok Harcában is ő volt a női főszereplő. Rutinos kalandfilmes hercegnőként (legutóbb istennő) remekül kiegészítette a sokat repkedő, és közelharcban is erős Jake Gyllenhaal-t, és még azt is elhittük nekik, hogy első látásra egymásba szerettek.

A bevetések, harci akciók, kalandfilmes fordulatok és izgalmak, a nagyon ritka humor, plusz a főhősök szerelmi cívódása kiszámított menetben követik egymást, nincs benne semmi meglepetés, de végül mégiscsak elérik ezek az elemek, hogy a videójáték-feldolgozás szintjéről elérjünk egy rendes, jól összerakott kalandfilm szintjére.


Az elég rossz, hogy a főhős éppen Csőre Gábor hangján szólal meg, eleinte ez kifejezetten zavaró, mert Csőre Gábor leginkább vicceskedő, némileg infantilis karaktereknek szokta kölcsönözni a hangját, nem pedig egy Gyllenhaal típusú srácnak. Jake Gyllenhaal-hoz itt a legjobban Zámbori Soma hangja illett volna, nem is kérdés, de ez már a szinkronrendezés hibája, nem a filmé.

Bár a történet nem volt sokat sejtető, és másban sem nyújt újításokat a film (hacsak a parkour időutazását nem számítjuk ide), azzal együtt kellemes meglepetés volt a film, mert az elejétől a végéig megbízható színvonalú, rendes kalandfilmként működött. A Gyllenhaal-Arterton évődést pedig Michael Douglas és Sharon Stone sem csinálhatta volna jobban...