2010-05-02
Revans
Sorsok - mint véletlenek láncolata
A Revans-ról annyit tudtunk előre, hogy egy általunk még nem ismert osztrák rendező filmje, és hogy a 2009-es Oscaron jelölték a legjobb idegennyelvű filmek kategóriájában. Ezzel a két infóval nem kezdtünk túl sokat, viszont a film szinte az első perceivel magával ragadja a nézőt, és nem is engedi el addig, mint érzékenyen, visszafogottan és nagyon drámaian ki nem bontja előttünk a történetet, amit a rendező írt, és ami úgy jó, ahogy van.
Egy drámával van dolgunk, egy olyan életközeli történettel, 
ami távoli ismerőseinkkel is lejátszódhatna, vagyis amit simán látunk magunk előtt, hogy megtörténhet. Van egy fiatal (mint később kiderül, ukrán, de a film közepéig azt hisszük, orosz) lány, aki egy bécsi kuplerájban dolgozik.
Ugyanott dolgozik mindenesként, rakodóként, taxisként egy nála olyan 10-15 évvel idősebb férfi, Alex, akivel együtt van a lány, természetesen titokban.
A film legelejétől nagyon jól működik a dramaturgia, lassan bontja ki a karaktereket, az előtörténetüket, kapcsolataikat, sőt, még a nevüket is, az, hogy a lányt Tamarának hívják, kb. a film közepén tudjuk meg, de ez jó.
Egy igazi, érzelmekkel telített drámát látunk, amiben a maguk gyorsaságában zajlanak az események, és minden egyes történés és tett befolyásolja a későbbieket. Nem csupán izgalmas nézni, hanem az a megnyugtató érzésünk is van menet közben, hogy egy igazán jó filmet kaptunk ki, ami átgondolt, drámai és valóban szól valamiről, amiben a karakterek ismerősek és érthetőek, és ami a végén kifut valahova - vagyis nyugodtan hátra dőlhetünk, mert ez egy komoly és jó film, és nem lesz benne semmi béna trükk, vagy dramaturgiai átverés.
A lány és Alex próbálnak megélni a maguk szűkös körülményeik között, miközben a férfi nagyapja is képbe kerül, aki egyedül él egy tanyán,
és bár már idős, és nehezére esik a vezetés, mégis autóval kell bemennie a közeli városkába, ha vásárolni akar. Az idős bácsi egyik kedves ismerőse egy fiatal nő, Susanne, a helyi bolt egyik alkalmazottja, aki időnként meglátogatja őt, vasánaponként pedig beviszi a városi templomba. Susanne és rendőr férje viszonylag jól élnek együtt, szeretik egymást, de kicsit megviseli a házasságukat és az érzelmi viszonyaikat, hogy nem lehet gyerekük, legalábbis a film jelenidejéig nem sikerült nekik "összehozni" egy kisbabát.
A szereplők élete és tettei egymást keresztezik (de sokkal természetesebben, mint mondjuk az Ütközésekben történt), és miközben több szálon is drámai (pontosabban tragikus) események és érzések futnak, közben biztosan tudjuk, hogy a végkifejlet is olyan lesz, mint az egész film: csöppet sem mesterkélt, teljesen átélhető és érthető. Ritkán érzünk ilyet egy-egy film alatt, azt, hogy az összes szereplőt ismerjük, pontosan értjük, ki mit érez egy-egy jelenetben, ki mit miért tesz, és azt, hogy ezeket a drámai eseményeket nem lehetett volna feltartóztatni, mert - ha mondhatunk ilyen közhelyes szavakat - az élet éppen így működik.
Götz Spielmann írta és rendezte a filmet, érződik rajta, hogy mennyire
személyes projekt ez, és hogy milyen gondosan építette fel a forgatókönyvet, milyen sokat és mélyen beszélgethetett a színészeivel, hogy végül a forgatáson ilyen kevés eszközzel ennyire kifejező játékot tudjanak létrehozni.
Ráadásul fantasztikus a színészválasztás is - az Alex-et játsszó Johannes Krisch szinte szétfeszíti a tehetetlen dühével a vásznat, és akkor is tudjuk, mi játszódik le benne, amikor csak némán reggelizik a nagyapjával. A nagyapát játsszó Hannes Thanheiser 1925-ben született, és az életben is egy tanyán lakik, plusz szeret harmonikázni, de nem ezektől a párhuzamoktól volt annyira fantasztikus a játéka, amilyen.
Azon túl, hogy egy percig sem lesz unalmas, vagy kevésbé érdekes a film, a történet és a közvetlen drámai hangvétel pozitív értelemben maradandó nyomokat hagy a nézőiben, a film után napokkal később is felötlik bennünk a hangulata és az életközelisége, és persze szívesen megnéznénk még akárhányszor, ha úgy adódna...
ami távoli ismerőseinkkel is lejátszódhatna, vagyis amit simán látunk magunk előtt, hogy megtörténhet. Van egy fiatal (mint később kiderül, ukrán, de a film közepéig azt hisszük, orosz) lány, aki egy bécsi kuplerájban dolgozik.
Ugyanott dolgozik mindenesként, rakodóként, taxisként egy nála olyan 10-15 évvel idősebb férfi, Alex, akivel együtt van a lány, természetesen titokban.
A film legelejétől nagyon jól működik a dramaturgia, lassan bontja ki a karaktereket, az előtörténetüket, kapcsolataikat, sőt, még a nevüket is, az, hogy a lányt Tamarának hívják, kb. a film közepén tudjuk meg, de ez jó.
Egy igazi, érzelmekkel telített drámát látunk, amiben a maguk gyorsaságában zajlanak az események, és minden egyes történés és tett befolyásolja a későbbieket. Nem csupán izgalmas nézni, hanem az a megnyugtató érzésünk is van menet közben, hogy egy igazán jó filmet kaptunk ki, ami átgondolt, drámai és valóban szól valamiről, amiben a karakterek ismerősek és érthetőek, és ami a végén kifut valahova - vagyis nyugodtan hátra dőlhetünk, mert ez egy komoly és jó film, és nem lesz benne semmi béna trükk, vagy dramaturgiai átverés.
A lány és Alex próbálnak megélni a maguk szűkös körülményeik között, miközben a férfi nagyapja is képbe kerül, aki egyedül él egy tanyán,
és bár már idős, és nehezére esik a vezetés, mégis autóval kell bemennie a közeli városkába, ha vásárolni akar. Az idős bácsi egyik kedves ismerőse egy fiatal nő, Susanne, a helyi bolt egyik alkalmazottja, aki időnként meglátogatja őt, vasánaponként pedig beviszi a városi templomba. Susanne és rendőr férje viszonylag jól élnek együtt, szeretik egymást, de kicsit megviseli a házasságukat és az érzelmi viszonyaikat, hogy nem lehet gyerekük, legalábbis a film jelenidejéig nem sikerült nekik "összehozni" egy kisbabát.
A szereplők élete és tettei egymást keresztezik (de sokkal természetesebben, mint mondjuk az Ütközésekben történt), és miközben több szálon is drámai (pontosabban tragikus) események és érzések futnak, közben biztosan tudjuk, hogy a végkifejlet is olyan lesz, mint az egész film: csöppet sem mesterkélt, teljesen átélhető és érthető. Ritkán érzünk ilyet egy-egy film alatt, azt, hogy az összes szereplőt ismerjük, pontosan értjük, ki mit érez egy-egy jelenetben, ki mit miért tesz, és azt, hogy ezeket a drámai eseményeket nem lehetett volna feltartóztatni, mert - ha mondhatunk ilyen közhelyes szavakat - az élet éppen így működik.
Götz Spielmann írta és rendezte a filmet, érződik rajta, hogy mennyire
személyes projekt ez, és hogy milyen gondosan építette fel a forgatókönyvet, milyen sokat és mélyen beszélgethetett a színészeivel, hogy végül a forgatáson ilyen kevés eszközzel ennyire kifejező játékot tudjanak létrehozni.
Ráadásul fantasztikus a színészválasztás is - az Alex-et játsszó Johannes Krisch szinte szétfeszíti a tehetetlen dühével a vásznat, és akkor is tudjuk, mi játszódik le benne, amikor csak némán reggelizik a nagyapjával. A nagyapát játsszó Hannes Thanheiser 1925-ben született, és az életben is egy tanyán lakik, plusz szeret harmonikázni, de nem ezektől a párhuzamoktól volt annyira fantasztikus a játéka, amilyen.
Azon túl, hogy egy percig sem lesz unalmas, vagy kevésbé érdekes a film, a történet és a közvetlen drámai hangvétel pozitív értelemben maradandó nyomokat hagy a nézőiben, a film után napokkal később is felötlik bennünk a hangulata és az életközelisége, és persze szívesen megnéznénk még akárhányszor, ha úgy adódna...
-olasz-
2010-05-02