2010-06-01
Streetdance 3D
Ügyes londoni srácok az utcán
A Streetdance 3D kétségtelenül az első 3 dimenzóban nézhető táncfilm, de az a helyzet, hogy az egyszerű történet ellenére működött volna két dimenzióban is. A semmi különös táncfilmek koreográfiáját követte, mármint a sztori szintjén, de ezzel együtt is élvezetes volt nézni.
A táncos filmeknek, amik nem musicelek, van egy-két elődjük, 
ilyen a Flashdance, vagy az 1985-ös Tánckar c. film, ami az amerikai varázslatos karrierek, és az ezért való mindennapi gyötrődések világát mutatja be, egy tánckar életén keresztül. A Streetdance 3D-nek akad egy közvetlen előzménye is, illetve inkább kettő, a Step Up 1, és a Step Up 2, ami a Streetdance címmel is futott. Még mielőtt belebonyolódnánk a címekbe, rögzítsük, a Step Up 2 és a mostani filmünk nagyon hasonlít egymásra, mindkettő az un. utcai táncot és egy "elitebb", elegánsabb táncos formát ütköztet, ezúttal a klasszikus balettet és a streetdance-t.
A történet nem mozdul az alapoktól: a főhős ezúttal is egy fiatal lány ( a lányok érzelmi és táncos karrier bonyoldalmait úgy tűnik, jobban elő lehet adni), akinek a szokásos módon élete mindkét területén gondjai akadnak: egyrészt szakít vele a szerelme, másrészt pedig reménytelennek tűnik megnyerniük a helyi (londoni)
streetdance bajnokságot, ami után ő és csapata az USA-ba mehetnének tanulmányútra. A kiutat egy balettintézetbeli tanárnő jelentheti: a kellemes kisugárzású Charlotte Rampling felajánlja a táncosoknak az egyik próbatermét, ha cserébe az ő balettnövendékei közül a végzősöket is beveszik a csapatba.
Látjuk, megint megismétlődik a Step Up 2 dilemmája, a kifinomult mozgáskordináció és harmonikus koreográfia áll szemben az utcakölykök világával, a beindult, és bár betanult, de mégis szabadabb koreográfia mentén működő streetdance-szel.
Főhősnőnk, Carly végigjárja a maga kalandos útját, amit egy táncfilm hősnőjének végig kell járnia, de végül összeáll a kép és a táncelőadás - mint ahogy oly sok filmben, itt is kiderül, hogy nem a helyezések számítanak a versenyeken, hanem az adott dolog élvezete, és az a legjobb egy adott műfajban, aki a tehetségén
kívül a szívét is beleadja az előadásba. Carly és csapata az elején fennakad a balettosok idegen világán, és fordítva, de aztán jó néhány jelenettel és konfliktussal később látjuk, ahogy megismerik és megszeretik egymást, az utcai táncosok és a balettnövendékek, helyes londoni fiatalok, akiknek minden gondolatuk és mozdulatuk tánc.
Nem zavar minket, hogy kiszámítható, és sok helyről ismert már a történet váza, ettől még élvezhetjük a filmet, miközben nem kell halálra izgulnunk magunkat a végkifejleten, elidőzhetünk a balettosok mozgásának megváltozásán, ahogy elkezdik befogadni a streetdance-t, és értékelhetjük a próbák során látott mozgássorozatokat is, amik hasonlóan látványosak, mint maga az előadás később.
Nyilvánvaló, hogy a történet csak annyi szerepet kapott ebben a filmben (is), hogy el tudja vinni a hátán másfél órán keresztül a táncokat,
vagyis, hogy legyen mire felfűzni az izgalmas mozgásokat. Ennél többet nem is vártunk tőle, bár az is igaz, hogy ezért nem lett igazán jó a film, mivel a történet egyszerű volt és kiszámítható, de ami a mostani táncfilmeket illeti, ott rendes helyezést kaphat a 3 dimenziós Streetdance. (Apropó, 3 dimenzió: nagyon hamar megszoktuk ezt a 3D-s felállást, mert csöppet sem volt furcsa a látvány, nem voltak kicsik az alakok, és kellemes volt így nézni a mindenféle táncokat).
A film után erős mozgáshiányt érez az ember, és mint ahogy régen, a karatés filmek után a gyerekek ütötték egymást a moziból kijövet, ettől a filmtől kedve lesz a nézőknek táncolni, ide-oda gyorsan és ügyesen mozogni, megfelelően jó zenére...és ennél többet nem is akarhat egy táncfilm...
ilyen a Flashdance, vagy az 1985-ös Tánckar c. film, ami az amerikai varázslatos karrierek, és az ezért való mindennapi gyötrődések világát mutatja be, egy tánckar életén keresztül. A Streetdance 3D-nek akad egy közvetlen előzménye is, illetve inkább kettő, a Step Up 1, és a Step Up 2, ami a Streetdance címmel is futott. Még mielőtt belebonyolódnánk a címekbe, rögzítsük, a Step Up 2 és a mostani filmünk nagyon hasonlít egymásra, mindkettő az un. utcai táncot és egy "elitebb", elegánsabb táncos formát ütköztet, ezúttal a klasszikus balettet és a streetdance-t.
A történet nem mozdul az alapoktól: a főhős ezúttal is egy fiatal lány ( a lányok érzelmi és táncos karrier bonyoldalmait úgy tűnik, jobban elő lehet adni), akinek a szokásos módon élete mindkét területén gondjai akadnak: egyrészt szakít vele a szerelme, másrészt pedig reménytelennek tűnik megnyerniük a helyi (londoni)
streetdance bajnokságot, ami után ő és csapata az USA-ba mehetnének tanulmányútra. A kiutat egy balettintézetbeli tanárnő jelentheti: a kellemes kisugárzású Charlotte Rampling felajánlja a táncosoknak az egyik próbatermét, ha cserébe az ő balettnövendékei közül a végzősöket is beveszik a csapatba.
Látjuk, megint megismétlődik a Step Up 2 dilemmája, a kifinomult mozgáskordináció és harmonikus koreográfia áll szemben az utcakölykök világával, a beindult, és bár betanult, de mégis szabadabb koreográfia mentén működő streetdance-szel.
Főhősnőnk, Carly végigjárja a maga kalandos útját, amit egy táncfilm hősnőjének végig kell járnia, de végül összeáll a kép és a táncelőadás - mint ahogy oly sok filmben, itt is kiderül, hogy nem a helyezések számítanak a versenyeken, hanem az adott dolog élvezete, és az a legjobb egy adott műfajban, aki a tehetségén
kívül a szívét is beleadja az előadásba. Carly és csapata az elején fennakad a balettosok idegen világán, és fordítva, de aztán jó néhány jelenettel és konfliktussal később látjuk, ahogy megismerik és megszeretik egymást, az utcai táncosok és a balettnövendékek, helyes londoni fiatalok, akiknek minden gondolatuk és mozdulatuk tánc.
Nem zavar minket, hogy kiszámítható, és sok helyről ismert már a történet váza, ettől még élvezhetjük a filmet, miközben nem kell halálra izgulnunk magunkat a végkifejleten, elidőzhetünk a balettosok mozgásának megváltozásán, ahogy elkezdik befogadni a streetdance-t, és értékelhetjük a próbák során látott mozgássorozatokat is, amik hasonlóan látványosak, mint maga az előadás később.
Nyilvánvaló, hogy a történet csak annyi szerepet kapott ebben a filmben (is), hogy el tudja vinni a hátán másfél órán keresztül a táncokat,
vagyis, hogy legyen mire felfűzni az izgalmas mozgásokat. Ennél többet nem is vártunk tőle, bár az is igaz, hogy ezért nem lett igazán jó a film, mivel a történet egyszerű volt és kiszámítható, de ami a mostani táncfilmeket illeti, ott rendes helyezést kaphat a 3 dimenziós Streetdance. (Apropó, 3 dimenzió: nagyon hamar megszoktuk ezt a 3D-s felállást, mert csöppet sem volt furcsa a látvány, nem voltak kicsik az alakok, és kellemes volt így nézni a mindenféle táncokat).
A film után erős mozgáshiányt érez az ember, és mint ahogy régen, a karatés filmek után a gyerekek ütötték egymást a moziból kijövet, ettől a filmtől kedve lesz a nézőknek táncolni, ide-oda gyorsan és ügyesen mozogni, megfelelően jó zenére...és ennél többet nem is akarhat egy táncfilm...
-lee tábornok-
2010-06-01