2010-06-02
Zongoramánia
a specialista
A filmek tripek, vannak, amik uralkodni akarnak rajtad, és agresszívan beléd vetítik az egyszerű történéseket, miközben a csipszet csócsálod, mások viszont kalandra hívnak, arra csábítva, hogy hatolj a felszín alá, oldódj fel mindabban, amit a film és a történet rejt ... A Zongoramánia egy unalmas, érdektelen dokumentumfilm a kívül maradottaknak, ám elképesztően bájos és finom utazás azoknak, akiknek volt szerencséjük belépni e film világába ...
Manapság már a mozi is kissé olyan, mint a TV, vannak az időkidobó, tudat-módosító szórakoztató dózisok, és azok a filmek, amik egyáltalán szólnak valamiről. Ezer
film után érezzük azt, hogy végül is nem szólt semmiről. Az elején izgalmas volt, de aztán végül nem jött ki belőle semmi különös, sőt. A Zongoramánia ennek éppen az ellenkezője. Először csak mérsékelten érdekes, és kicsit sem izgalmas, de ahogy kibontakozik, egyre jobban magával ragad bennünket. E dokumentumfilm főszereplője iránt ugyanúgy táplálunk érzelmeket,mint egy normál mozifilm főhőse iránt: drukkolunk neki, örülünk, ha megoldódik egy szitu, és aggódunk, nehogy baja essen.
A történet egy olyan karakterről szól, akinek a létezéséről eddig nem is tudtunk. Egy "zongora-technikus", zongorahangoló-művész, akinek azonban nem az a dolga, hogy a hangszer ne legyen hamis, hanem hogy a hangszer hangszíne, tónusa és dinamikája a lehető legtökéletesebb legyen az előadó művész számára.
Hihetetlen - de ha belegondolunk, logikus. Egy hegedű-művész, egy klarinétos, de még egy hárfás is magával viszi a hangszerét. Vagy egy hangszere és azon játszik. Egyszer megtalálja a hangszerét, beleszeret, és onnantól együtt élnek. A zongoraművészek azonban zongoráról zongorára járnak, mindig más hangszeren adnak elő. Gondoltad volna-e, hogy egy Steinway és egy Steinway között is óriási különbség lehet? Miért is ne, ha egy Stradivari és egy másik Stradivari között is. Éppenséggel minél jobb minőségű egy hangszer, annál egyedibb, és így annál jobban különbözik egy másiktól - ugyanattól a "gyártótól" (hangszerkészítőtől).
Barátunk (unsere freund), Stefan Knüpfer egy zongora finomhangoló művész. A csúcsminőségű Steinway zongorák hangzásának, dinamikájának finomhangoló művésze. Egy koncert számára az óriás-projekt. Heteken keresztül készül, gondolkodik, próbálkozik, kísérletezik, hogy a nagy napon, amikor a zongoraművész odaül a hangszerhez, végigszalad az összes hangon, és mindent rendben talál, Stefan kimenjen a teremből, átadva művét, a tökéletesre karakterizált zongorát és (legtöbbször) ne is legyen a teremben az előadás során. Stefan-nak olyan erős a kötődése a hangszerhez, hogy tényleg le kell őt választani róla, mert tényleg félő, hogy ha ott ülne a teremben, a zongoraművész úgy érezné, az előadása arról szól, hogy előadja a darabot - Stefan hangszerén :)
Hihetetlen történet. Ráadásul nem is szereplők adják elő, hanem azok, akikről a film szól. Ami kívülről egy unalmas dokumentumfilmnek látszik, az belülről már egy elképesztően izgalmas sztori, ami a szemünk láttára játszódik le. A lényeg az emberi rezdülések szintjén valósul meg. Stefan a legjobbat akarja, egy tökéletes művet akar létrehozni - ám amikor elkészült, a hangszer, a hangzásával együtt, az egész audio-organizmus műalkotásból átmegy szerszámba, eszközbe - ami egy mű előadásának "csak" eszköze. Ahol Stefan története véget ér, ott nem taps és ünneplés a része - hanem egy előadás kezdete, ahol nem is ő az előadó. Amíg például a műkorcsolyázók előadását az edzők végignézik, és együtt osztoznak tanítványuk sikerében, bukásaiban, addig Stefan, bár az előadás pillanatáig főszereplő, onnantól köddé válik. A művész a műre koncentrál, a zongora abszolút másodlagos - Stefan pedig ... nem is létezik.
Stefan megszállott, és az utolsó pillanatig hezitál két Steinway között, hogy melyik legyen a koncerten (illetve felvételen, nem is koncertről van szó, hanem az öröklétnek szóló felvételről). Az utolsó napok egyikén mégis a másik javára dönt, illetve amellett, hogy legyen ott e másik hangszer is ... és óriási izgalom, hogy sikerül-e keresztülvinnie, elintéznie, hogy a másik Steinway is ott legyen (e zongorákat 3-jegyű számok jelölik, 247-es, 941-es (például)). Óriási az izgalom, amikor sikerül fölvinni a hangversenyterembe ... A film trailerjében pedig nyugodtan elhangozhatna ez az izgalmat keltő mondat: "Lehet, hogy végül az előadóművész mégis az egyik mellett dönt ?"
Stefan másik nagy futama az, amikor különféle hangterelőkkel kezd kísérletezni. Rámegy egy egész nap. Lehet, hogy a végén a művész és a hangmérnök úgy döntenek, hogy mégsem ez az igazi? Óriási a feszültség. Stefan mindent elkövet a tökéletesség érdekében - és ha mégsem az a megoldás a nyerő, azzal is közelebb kerülnek a tökéleteshez, értsd, hiába hangzik el, hogy aznap csak 9 percet sikerült felvenni, hiába tűnik esetleg időkidobásnak, hiába tűnik úgy, hogy Stefan a végsőkig fontoskodik, Stefan nem hibás, a folyamatnak így kell mennie, túlságosan lelkes, sőt, megszállott, de őt pont ezért szeretik :)
Egy ilyen "balul" sikerült nap után mégis van némi feszültség a levegőben, és Stefan, aki a projekt elején gátlás nélkül elrabolta a zongoraművészt, hogy megmutassa neki otthon preparált zongoráját (egy fúrógéppel és teniszlabdával :)), ekkor már kicsit érezhetően megszeppen, és csak úgy tud túljutni az "incidensen", ha hoz egy doboz süteményt, amit a felesége sütött - eszméletlen izgalmas és bájos történet :))
film után érezzük azt, hogy végül is nem szólt semmiről. Az elején izgalmas volt, de aztán végül nem jött ki belőle semmi különös, sőt. A Zongoramánia ennek éppen az ellenkezője. Először csak mérsékelten érdekes, és kicsit sem izgalmas, de ahogy kibontakozik, egyre jobban magával ragad bennünket. E dokumentumfilm főszereplője iránt ugyanúgy táplálunk érzelmeket,mint egy normál mozifilm főhőse iránt: drukkolunk neki, örülünk, ha megoldódik egy szitu, és aggódunk, nehogy baja essen.
A történet egy olyan karakterről szól, akinek a létezéséről eddig nem is tudtunk. Egy "zongora-technikus", zongorahangoló-művész, akinek azonban nem az a dolga, hogy a hangszer ne legyen hamis, hanem hogy a hangszer hangszíne, tónusa és dinamikája a lehető legtökéletesebb legyen az előadó művész számára.
Hihetetlen - de ha belegondolunk, logikus. Egy hegedű-művész, egy klarinétos, de még egy hárfás is magával viszi a hangszerét. Vagy egy hangszere és azon játszik. Egyszer megtalálja a hangszerét, beleszeret, és onnantól együtt élnek. A zongoraművészek azonban zongoráról zongorára járnak, mindig más hangszeren adnak elő. Gondoltad volna-e, hogy egy Steinway és egy Steinway között is óriási különbség lehet? Miért is ne, ha egy Stradivari és egy másik Stradivari között is. Éppenséggel minél jobb minőségű egy hangszer, annál egyedibb, és így annál jobban különbözik egy másiktól - ugyanattól a "gyártótól" (hangszerkészítőtől).
Barátunk (unsere freund), Stefan Knüpfer egy zongora finomhangoló művész. A csúcsminőségű Steinway zongorák hangzásának, dinamikájának finomhangoló művésze. Egy koncert számára az óriás-projekt. Heteken keresztül készül, gondolkodik, próbálkozik, kísérletezik, hogy a nagy napon, amikor a zongoraművész odaül a hangszerhez, végigszalad az összes hangon, és mindent rendben talál, Stefan kimenjen a teremből, átadva művét, a tökéletesre karakterizált zongorát és (legtöbbször) ne is legyen a teremben az előadás során. Stefan-nak olyan erős a kötődése a hangszerhez, hogy tényleg le kell őt választani róla, mert tényleg félő, hogy ha ott ülne a teremben, a zongoraművész úgy érezné, az előadása arról szól, hogy előadja a darabot - Stefan hangszerén :)
Hihetetlen történet. Ráadásul nem is szereplők adják elő, hanem azok, akikről a film szól. Ami kívülről egy unalmas dokumentumfilmnek látszik, az belülről már egy elképesztően izgalmas sztori, ami a szemünk láttára játszódik le. A lényeg az emberi rezdülések szintjén valósul meg. Stefan a legjobbat akarja, egy tökéletes művet akar létrehozni - ám amikor elkészült, a hangszer, a hangzásával együtt, az egész audio-organizmus műalkotásból átmegy szerszámba, eszközbe - ami egy mű előadásának "csak" eszköze. Ahol Stefan története véget ér, ott nem taps és ünneplés a része - hanem egy előadás kezdete, ahol nem is ő az előadó. Amíg például a műkorcsolyázók előadását az edzők végignézik, és együtt osztoznak tanítványuk sikerében, bukásaiban, addig Stefan, bár az előadás pillanatáig főszereplő, onnantól köddé válik. A művész a műre koncentrál, a zongora abszolút másodlagos - Stefan pedig ... nem is létezik.
Stefan megszállott, és az utolsó pillanatig hezitál két Steinway között, hogy melyik legyen a koncerten (illetve felvételen, nem is koncertről van szó, hanem az öröklétnek szóló felvételről). Az utolsó napok egyikén mégis a másik javára dönt, illetve amellett, hogy legyen ott e másik hangszer is ... és óriási izgalom, hogy sikerül-e keresztülvinnie, elintéznie, hogy a másik Steinway is ott legyen (e zongorákat 3-jegyű számok jelölik, 247-es, 941-es (például)). Óriási az izgalom, amikor sikerül fölvinni a hangversenyterembe ... A film trailerjében pedig nyugodtan elhangozhatna ez az izgalmat keltő mondat: "Lehet, hogy végül az előadóművész mégis az egyik mellett dönt ?"
Stefan másik nagy futama az, amikor különféle hangterelőkkel kezd kísérletezni. Rámegy egy egész nap. Lehet, hogy a végén a művész és a hangmérnök úgy döntenek, hogy mégsem ez az igazi? Óriási a feszültség. Stefan mindent elkövet a tökéletesség érdekében - és ha mégsem az a megoldás a nyerő, azzal is közelebb kerülnek a tökéleteshez, értsd, hiába hangzik el, hogy aznap csak 9 percet sikerült felvenni, hiába tűnik esetleg időkidobásnak, hiába tűnik úgy, hogy Stefan a végsőkig fontoskodik, Stefan nem hibás, a folyamatnak így kell mennie, túlságosan lelkes, sőt, megszállott, de őt pont ezért szeretik :)
Egy ilyen "balul" sikerült nap után mégis van némi feszültség a levegőben, és Stefan, aki a projekt elején gátlás nélkül elrabolta a zongoraművészt, hogy megmutassa neki otthon preparált zongoráját (egy fúrógéppel és teniszlabdával :)), ekkor már kicsit érezhetően megszeppen, és csak úgy tud túljutni az "incidensen", ha hoz egy doboz süteményt, amit a felesége sütött - eszméletlen izgalmas és bájos történet :))
-zé-
2010-06-02