2010-08-10
Levelek Júliának
Az idő nem számít, csak az érzelmek
Amanda Seyfried-et nemrég láttuk egy levélírós filmben (Kedves John), ami hiába volt egy Lasse Hallström-film, mégiscsak eléggé érdektelen lett, úgyhogy most óvatosan vártuk, milyen romantikáról és levelekről van szó- de minden rendben, a Levelek Júliának jól sikerült darab lett.
A film kulcsa Itália és nagyrészt Vanessa Redgrave. 
A gyönyörű olaszországi környezet rengeteg érzelemdús filmet megihletett már (Only You, Napsütötte Toszkána, stb..), az erős kisugárzású és nagyon jó színésznő pedig egy nem túl bonyolult történetet is képes megtölteni tartalommal, és érzelemmel - most is így tett. Redgrave egy fantasztikus angol színésznő, aki már a Nagyításban is főszerepet játszott, és akinek a komoly játékát azóta is több filmben élvezhettük. (Plusz két tehetséges színésznő lánya van - Natasha és Joely Richardson-, Natasha sajnos egy balesetben meghalt tavaly márciusban, és a film férfi kulcsfiguráját játsszó Franco Nero az életben is a férje).
Ezek fényében nem meglepő, hogy azok a film legjobb jelenetei, amikor ő van színen, amikor úgy néz rá Amanda Seyfried-re (aki a film tulajdonképpeni főszereplőnője), mintha az unokája lenne, vagy amikor úgy keresi élete szerelmét, hogy átérezzük, mennyire nem az eltelt évek számítanak, hanem az érzelmek, a valódi egymáshoz tartozás, ami nem túl gyakran adódik az életben. Redgrave elvileg mellékszereplő, mégis az ő érzelemtelített karakán alakja viszi el az egész filmet, majdnem teljesen.
A történet igazából elég egyszerű: egy fiatal pár esküvő előtti nászútra érkezik Olaszországba, Veronába, ahol az érzékeny újságíró
lány felfedez egy helyi szokást a Shakespeare-i Júlia házával kapcsolatban. Talál egy levelet 50 évről ezelőttről, amiben egy akkori fiatal lány ír a szerelméről, Lorenzo-ról. Sophie nyomozni kezd, majd találkozik a levél írójával, Claire-rel (Redgrave), akivel rögtön megszeretik egymást, és ezután közösen kezdik el felkutatni a hajdani fiút, egy harmadik társsal együtt, aki nem más, mint Claire fiúunokája.
Nem mondhatnánk, hogy olyan sok minden történik ezután, Sophie vőlegénye egyre távolabbi és idegenebb lesz számára, míg Claire-rel és Charlie nevű unokájával egyre jobban érzi magát. Járják a csodás olaszországi tájakat, összefutnak egy-két sztereotíp olasz férfival (akik nem az igazi Lorenzo-k), jól szórakoznak, de igazából nem történik semmi különös.
Az enyhe cselekmény ellenére mégis érdekes a film, bár a vőlegényt játsszó Gael García Bernal több, mint idegesítő, a Charlie-t játsszó színész pedig néha olyan esetlen, mint egy x-lábú amerikai egyetemista, ezzel együtt mégsem unatkozunk, hanem átadjuk magunkat a romantikus hangulatnak, és várjuk a heppindes végkifejletet.
Ez nem azért van, mert a film egy amolyan "nyári romantikus film", amiben mindegy, hogy
mi történik, csak kellő érzelem munkálkodjon, és akkor a női nézők elégedettek, nem, szerintünk itt jó volt a rendezés (Gary Winick, a Malac a Pácban c. kedves film rendezője), és valami miatt jól állt össze a film alaphangulata, az, ami pozitív esetben két történés között is elviszi a filmet.
Amanda Seyfried már a Mamma Miában is remek volt, és most is, megfelelő komolysággal vitte végig a "kutatását", természetes volt és helyes, ahogy kell. (Bár a jelmeztervező nem volt a helyzet magaslatán, Amanda több jelenetben is ugyanazat a ruhát viselte, ami valahogy nem életszerű egy több hetes utazásnál sem.)
A film az európai helyszín ellenére az USA-ban teljesített jobban, az ottani bevételeknek köszönhetően a kb. 30 millió dolláros költségvetésű film 66.5 milliót termelt, ami jónak mondható, főként egy kifejezetten romantikus film esetében.
Kellemes mozizást jelentett ez a
film, jó volt nézni, és ahogy Redgrave és Franco Nero egymásra találnak a filmben (megismételve azt, ami az életben történt velük, 2006-ban majdnem 40 év után házasodtak össze, úgy, hogy 1967-ben már született egy közös gyerekük), az eléggé megindító volt.
És az is valószínű, hogy egy ilyen film kicsit felpörgeti az olaszországba irányuló amerikai turizmust, ami szintén nem rossz dolog...
A gyönyörű olaszországi környezet rengeteg érzelemdús filmet megihletett már (Only You, Napsütötte Toszkána, stb..), az erős kisugárzású és nagyon jó színésznő pedig egy nem túl bonyolult történetet is képes megtölteni tartalommal, és érzelemmel - most is így tett. Redgrave egy fantasztikus angol színésznő, aki már a Nagyításban is főszerepet játszott, és akinek a komoly játékát azóta is több filmben élvezhettük. (Plusz két tehetséges színésznő lánya van - Natasha és Joely Richardson-, Natasha sajnos egy balesetben meghalt tavaly márciusban, és a film férfi kulcsfiguráját játsszó Franco Nero az életben is a férje).
Ezek fényében nem meglepő, hogy azok a film legjobb jelenetei, amikor ő van színen, amikor úgy néz rá Amanda Seyfried-re (aki a film tulajdonképpeni főszereplőnője), mintha az unokája lenne, vagy amikor úgy keresi élete szerelmét, hogy átérezzük, mennyire nem az eltelt évek számítanak, hanem az érzelmek, a valódi egymáshoz tartozás, ami nem túl gyakran adódik az életben. Redgrave elvileg mellékszereplő, mégis az ő érzelemtelített karakán alakja viszi el az egész filmet, majdnem teljesen.
A történet igazából elég egyszerű: egy fiatal pár esküvő előtti nászútra érkezik Olaszországba, Veronába, ahol az érzékeny újságíró
lány felfedez egy helyi szokást a Shakespeare-i Júlia házával kapcsolatban. Talál egy levelet 50 évről ezelőttről, amiben egy akkori fiatal lány ír a szerelméről, Lorenzo-ról. Sophie nyomozni kezd, majd találkozik a levél írójával, Claire-rel (Redgrave), akivel rögtön megszeretik egymást, és ezután közösen kezdik el felkutatni a hajdani fiút, egy harmadik társsal együtt, aki nem más, mint Claire fiúunokája.
Nem mondhatnánk, hogy olyan sok minden történik ezután, Sophie vőlegénye egyre távolabbi és idegenebb lesz számára, míg Claire-rel és Charlie nevű unokájával egyre jobban érzi magát. Járják a csodás olaszországi tájakat, összefutnak egy-két sztereotíp olasz férfival (akik nem az igazi Lorenzo-k), jól szórakoznak, de igazából nem történik semmi különös.
Az enyhe cselekmény ellenére mégis érdekes a film, bár a vőlegényt játsszó Gael García Bernal több, mint idegesítő, a Charlie-t játsszó színész pedig néha olyan esetlen, mint egy x-lábú amerikai egyetemista, ezzel együtt mégsem unatkozunk, hanem átadjuk magunkat a romantikus hangulatnak, és várjuk a heppindes végkifejletet.
Ez nem azért van, mert a film egy amolyan "nyári romantikus film", amiben mindegy, hogy
mi történik, csak kellő érzelem munkálkodjon, és akkor a női nézők elégedettek, nem, szerintünk itt jó volt a rendezés (Gary Winick, a Malac a Pácban c. kedves film rendezője), és valami miatt jól állt össze a film alaphangulata, az, ami pozitív esetben két történés között is elviszi a filmet.
Amanda Seyfried már a Mamma Miában is remek volt, és most is, megfelelő komolysággal vitte végig a "kutatását", természetes volt és helyes, ahogy kell. (Bár a jelmeztervező nem volt a helyzet magaslatán, Amanda több jelenetben is ugyanazat a ruhát viselte, ami valahogy nem életszerű egy több hetes utazásnál sem.)
A film az európai helyszín ellenére az USA-ban teljesített jobban, az ottani bevételeknek köszönhetően a kb. 30 millió dolláros költségvetésű film 66.5 milliót termelt, ami jónak mondható, főként egy kifejezetten romantikus film esetében.
Kellemes mozizást jelentett ez a
film, jó volt nézni, és ahogy Redgrave és Franco Nero egymásra találnak a filmben (megismételve azt, ami az életben történt velük, 2006-ban majdnem 40 év után házasodtak össze, úgy, hogy 1967-ben már született egy közös gyerekük), az eléggé megindító volt.
És az is valószínű, hogy egy ilyen film kicsit felpörgeti az olaszországba irányuló amerikai turizmust, ami szintén nem rossz dolog...
-lido-
2010-08-10