2010-09-11
Adéle és a Múmiák Rejtélye
Aziz, több fényt!
Luc Besson az a rendező, aki iránt régóta elfogultak vagyunk, az Ötödik Elem és a Leon, a Profi után hajlamosak vagyunk szemet hunyni az olyan akciói felett, mint rajz-gyerekfilmek (Arthur-sorozat), vagy forgatókönyvíróként a Szállító-sorozat, vagy producerként a Wasabi, a Revolver, és társaik. Besson tehetséges és fantáziadús rendező, aki új színt tudott vinni a francia filmgyártásba, és megszelídítette a sci-fi műfaját a csodás Ötödik Elemmel. Most kalandfilmben gondolkodott, ráadásul egy képregény alapú kalandfilmben, amit viszont az sem ment meg, hogy ismét egy talpraesett lány a főhőse.
Korban ott vagyunk, ahol a klasszikus kalandfilmek játszódni szoktak, a
múlt század elején, azzal a kis különbséggel, hogy míg Indiana Jones és társai a 20-as, 30-as években tevékenykedtek, Adéle nevű hősnőnk a 10-es évek közepén volt nagyon aktív. A történet amolyan képregényes, amihez még hozzájön Besson 2 vesszőparipája, a gyönyörű fiatal lányok tehetségének elismerése és a mindenkori francia rendőrség kiparodizálása.
Már az első jelenettől látszik, hogy ez egy olyasféle kalandfilm lesz, mint mondjuk a Smaragd Románca, a Múmia, vagy más szombat délutáni klasszikusok voltak, amiben semmit sem vehetünk komolyan, csak a sorozatos fordulatok és üldözések számítanak, a menekülések, álruhák, sivatagi rablók, vicces tevék és gyémántok, és egyéb műfaji kellékek. Ez tényleg így van, azzal a néhány különbséggel, hogy itt a cselekmény nagy része Párizsban játszódik, nem egy sivatagban, az egyik főszereplő egy kihalt őslény, egy másik egy 100 évesnek kinéző fickó, és ezúttal egy nő az Indiana Jones-karakter, vagyis egy fiatal lány a felkészült világutazó, aki tud ó-egyiptomiul, és minden csapdát kiszúr.
Adéle húgának egy tű áll ki a fejéből (pontosabban a homlokából), múmiák kelnek életre és főznek teát, az egyik gonosz figura (akit a film közepétől nem látunk többé), Mathieu Amalric
előadásában egy torz arcú igazi képregény-alak, akinek furák a fogai is, a nyomozó köpcös rendőr pedig folyamatosan behúzza a nyakát, és ostobán néz ki a parodikus bajusza alól.
Ezek egyrészt a képregény elröppenései, másrészt Besson stílusa, aki Gary Oldmanből egy viccesen ijesztő figurát csinált az Ötödik Elemben is, és aki szinte minden filmben, ami a kezén keresztülment (amit írt, vagy producelt mostanában) szépen kinevette a francia rendőrséget. Itt is megtaláljuk a politikusi szerencsétlenkedést, a kisembernek beállított nyomozó bénázásait, egy-két embert, aki képben van, de nem akarja megbontani a rosszul működő rendszert, és a mindenen keresztül hatoló főhősnőt, aki gyors gondolkodású és minden helyzetből ki tudja vágni magát. Ezekkel a Besson-jegyekkel együtt sem lett jó a film, és ez szerintünk főként a választott kalandfilmes-parodikus műfajnak a hibája, és annak, hogy éppenséggel egy képregényt akart filmre vinni, nem egy eredeti, saját maga által kitalált történetet, rendes, élő szereplőkkel, ahogy kell, és ahogy legutóbb a 97-es Ötödik Elemben láthattuk.
Itt gyakran hatottak a sztereotípiák
(az Adéle-nak udvaroló gátlásos tudósfiú karaktere, az elefántvadásznak beöltöztetett tipikus afrikai vadász, vagy a már említett rendőrnyomozó alakja), plusz a humort teljesen nélkülöznünk kellett, ami szintén nem jellemző Besson munkáira. Annyira nem is volt izgalmas a történet (egy Párizs egén repkedő őslény nem hoz minket izgalomba, mint ahogy egy szabadon mászkáló múmia-csapat sem), és valahogy a főhősnő sem volt elég meggyőző, hiába játszotta egy természetes és szép színésznő (Louise Bourgoin).
A film egyharmadánál már látszik, kb. hogy fog eltelni a további filmidő, és innentől már kissé szórakozottan nézzük az eseményeket, leengedve a kalandfilmes szintre az eredetileg Besson-műre hegyezett érdeklődésünket.
Kár, hogy
Besson legújabb filmje nem lett nagy dobás, a fura műfajának köszönhetően nemcsak felejthető, de kevésbé ötletes 105 percet kaptunk, mint amire számítottunk volna.
A kifejezetten kalandfilmes rajongóknak még beválhat, de mi amúgy az Arthur-sorozat darabjai mellé tesszük a Besson filmográfiában.
múlt század elején, azzal a kis különbséggel, hogy míg Indiana Jones és társai a 20-as, 30-as években tevékenykedtek, Adéle nevű hősnőnk a 10-es évek közepén volt nagyon aktív. A történet amolyan képregényes, amihez még hozzájön Besson 2 vesszőparipája, a gyönyörű fiatal lányok tehetségének elismerése és a mindenkori francia rendőrség kiparodizálása.
Már az első jelenettől látszik, hogy ez egy olyasféle kalandfilm lesz, mint mondjuk a Smaragd Románca, a Múmia, vagy más szombat délutáni klasszikusok voltak, amiben semmit sem vehetünk komolyan, csak a sorozatos fordulatok és üldözések számítanak, a menekülések, álruhák, sivatagi rablók, vicces tevék és gyémántok, és egyéb műfaji kellékek. Ez tényleg így van, azzal a néhány különbséggel, hogy itt a cselekmény nagy része Párizsban játszódik, nem egy sivatagban, az egyik főszereplő egy kihalt őslény, egy másik egy 100 évesnek kinéző fickó, és ezúttal egy nő az Indiana Jones-karakter, vagyis egy fiatal lány a felkészült világutazó, aki tud ó-egyiptomiul, és minden csapdát kiszúr.
Adéle húgának egy tű áll ki a fejéből (pontosabban a homlokából), múmiák kelnek életre és főznek teát, az egyik gonosz figura (akit a film közepétől nem látunk többé), Mathieu Amalric
előadásában egy torz arcú igazi képregény-alak, akinek furák a fogai is, a nyomozó köpcös rendőr pedig folyamatosan behúzza a nyakát, és ostobán néz ki a parodikus bajusza alól.
Ezek egyrészt a képregény elröppenései, másrészt Besson stílusa, aki Gary Oldmanből egy viccesen ijesztő figurát csinált az Ötödik Elemben is, és aki szinte minden filmben, ami a kezén keresztülment (amit írt, vagy producelt mostanában) szépen kinevette a francia rendőrséget. Itt is megtaláljuk a politikusi szerencsétlenkedést, a kisembernek beállított nyomozó bénázásait, egy-két embert, aki képben van, de nem akarja megbontani a rosszul működő rendszert, és a mindenen keresztül hatoló főhősnőt, aki gyors gondolkodású és minden helyzetből ki tudja vágni magát. Ezekkel a Besson-jegyekkel együtt sem lett jó a film, és ez szerintünk főként a választott kalandfilmes-parodikus műfajnak a hibája, és annak, hogy éppenséggel egy képregényt akart filmre vinni, nem egy eredeti, saját maga által kitalált történetet, rendes, élő szereplőkkel, ahogy kell, és ahogy legutóbb a 97-es Ötödik Elemben láthattuk.
Itt gyakran hatottak a sztereotípiák
(az Adéle-nak udvaroló gátlásos tudósfiú karaktere, az elefántvadásznak beöltöztetett tipikus afrikai vadász, vagy a már említett rendőrnyomozó alakja), plusz a humort teljesen nélkülöznünk kellett, ami szintén nem jellemző Besson munkáira. Annyira nem is volt izgalmas a történet (egy Párizs egén repkedő őslény nem hoz minket izgalomba, mint ahogy egy szabadon mászkáló múmia-csapat sem), és valahogy a főhősnő sem volt elég meggyőző, hiába játszotta egy természetes és szép színésznő (Louise Bourgoin).
A film egyharmadánál már látszik, kb. hogy fog eltelni a további filmidő, és innentől már kissé szórakozottan nézzük az eseményeket, leengedve a kalandfilmes szintre az eredetileg Besson-műre hegyezett érdeklődésünket.
Kár, hogy
Besson legújabb filmje nem lett nagy dobás, a fura műfajának köszönhetően nemcsak felejthető, de kevésbé ötletes 105 percet kaptunk, mint amire számítottunk volna.
A kifejezetten kalandfilmes rajongóknak még beválhat, de mi amúgy az Arthur-sorozat darabjai mellé tesszük a Besson filmográfiában.
-olasz-
2010-09-11